NAGYI MESÉK

Hótündér

2012-01-08T21:16:00.004+01:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt a föld kerekségén innen, de a jéghegyeken túl, ott, ahol a jég- és hótündérek országa van, hogy az egyik tündér kikönyökölt egy szürke felhő ablakán. Hótündérnek nevezték, a társai szerették. Kedves volt, szelíd és megnyerő, sugárzott belőle a tetterő. Azt nézte merengve, hogy nem látja-e jegyesét Zuzmarongot, kinek karján ismerte meg a boldogságot.
Akkor szerettek egymásba, mikor a Jégvirágok ünnepén, álarcot öltöttek, akárcsak te meg én. Táncoltak lejtve, sorokban libbenve, egy kicsit sem pihenve. Tánc után bújócskáztak az oszlopok között, szívükbe a szerelem akkor költözött.
Hótündér hát nézett jobbra-balra, körbe, le, kereste szerelmét merengve. Jegyesét nem látta, de látott egy csodálatos kerek erdőt. Kerek erdő közepében tisztás. Tisztás közepében egy tó, rajta kemény jég, csúszható. Gyereksereg húzta fel a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson e szépséges tavon át. Zuzmarás volt vastagon minden ott, Zuzmarong gondosan dolgozott. Mindent betakart már. Puha pihék táncoltak, rég aludt minden bogár. Hótündér boldog volt, szerette a telet, amikor a világ oly kerek.

Zuzmarong kéznyoma mindent befedett. Fűszálra, háztetőre, hegytetőre szép hókristály szilánkok ezrével kerültek. Szeretett dolgozni, e fehéres sziporkákkal mindent telides-telepakolni. Még hátra volt három város, hat mező, kilenc határ, tizenkét erdő, tizenöt kendő, tizennyolc polc, huszonegy tündehegy, huszonnégy pohár, huszonhét hosszmérték és harminc kilincs, hogy sose mondhasd azt, hogy nincs!
Jaj, de a gyönyörű kristálycsillagok most hirtelen megfagytak ott! Potyogtak lefele, foltos lett a hólepel teteje. Hogy mi lelte őket? Tudhatja bárki. Fagykirály vonta meg a vállán a pántot, arcán mosolyt senki se látott. Büszkén lovagolt ide, hideg a keze, hideg a szíve. Patkója alatt a jég zizeg, hogy kiráz mindenkit a hideg.
- Nem akarok zúzmarát vagy deret, sem sziporkázó hegyet.
- Nem akarok mást csak csontig hatoló hideg telet. – Fagykirálynak hangja metsz, szeme szúr, jól tudja, hogy ő az úr.
Hogy minek jött ide? Hótündért kereste.
Bizony, a hatalmas Fagykirály teszi a szépet neki, de ő e királyt nem kedveli.
Hogy is szerethetne az ember lánya valaki olyant, akinek csak egyetlen kedves szava van. Az az egy szó is csak annyi, hogy Akarni. Akarni a jégkirály jéglova, jeget eszik, mint az ura.
Fagykirály hát megérkezett, s vetette hideg kék szemét fel a felhőben könyöklő Hótündérre. A lány arca a nézéstől elkomorult, szép homloka beborult. Felállt az ablaktól, hátralépett. Mikor érti már meg ez a király, hogy udvarlása nem sirály, hogy mást szeret szíve, másért dobog, mást jelöltek számára a csillagok.
Akkor, ahogy ezeket gondolta, felugratott a király az ablakba. Makacs volt és dacos, szava is haragos:
- Jégtáblákra karcoljam, hogy szívem téged akar??! Nem lehet itt semmi zavar! Add nekem a kezedet! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Ordította, kiabálta, jégcsákányát földhöz vágta.
- Ha nem teszed megjárod ám, kétszer nem kér meg a szám! Eljövök érted! Érted? A herceged végrendelhet. Meglátjuk ki az erősebb, nem kérem ki a véleményed!
Hótündér megdermedt e szavakra, nem tudta, hol a határ. A gonosz király mit tesz? Hát nincs akadály? Nagy szürke felhőt fújt feléje, gondolta lesz, ami szívét lehűtse. De Fagykirály csak jött újra, dúlva-fúlva, a kosarat elutasítva. Szitkozódott, istenkedett, Zuzmarongra fenekedett.
Ott állt kevélyen, csak egy jégszilánk volt a szíve helyében. Uralkodott és uralkodni vágyott köpenyét messzire lendítve, hideget terítve. Kereste a herceget, ki választottja szívét birtokolja, de hál isten, - ilyen az élet -, ahol a zuzmarának kristálya csillan, ott a jég aligha villan. Nem érhet oda Jégkirály lehellete. Az isten a világot ilyennek teremtette. Jégkirály hát dúlt-fúlt, tervet eszelt, ráspolyával körmöt reszelt. Kitalálta, hogy Zuzmarongot idecsalja, jégkezével megmarkolja. Megküzdenek, ölre mennek. Másnap egy ifjút temetnek. Ivott is a medve bőrére, nagyot köpött tenyerébe.
Levelet írt jégpapírra, éles kés volt az ő tolla. Megkereste jég szolgáját, hajtsa végre az óhaját.
- Jeggelu! Jer ide! Figyelmedet rám szenteld te! Itt e levél, félbehajtám, fagyos jéggel lefagyasztám. Zúzmarongnak által add ám! El ne kottyantsd, hogy ki küldte, nyelved némuljon örökre!
Mi van benne? Mi volna más, minden szava csak hazugság.
A jégszolga rohant, szaladt, Zuzmarongra lám ráakadt. Kézbe adta a levelet nem várt reá feleletet.
A herceg meg néz utána, nem tudta, hogy ki szolgája
Baljós érzet kélt szívében, vajon mi van a levélben? Fagyos jégből pecsét rajta, olvasásra az biztatja. Tudnia kell mi az ábra, hátha bajban a mátkája?! Szeme tapad a sorokra, öklét markolja szorosra:

„ Ha e levelet kézbe vetted, bizony nagyon kell sietned!

Bajban van a szép Hótündér, élete már semmit sem ér.

Fagykirálynak szobájában éhen is hal egymagában.

Lekötözve van a teste, aléltan ül minden este.

Jégpalota jégvilága a lelkét már általjárta.

Által járta, által - ó , készül már a koporsó!

Írta egy jóakaró ”

Zuzmarongnak karja villám, lába szél, akarata edzett acél. Rettenetes kétség fogja, Hótündér tán a jég foglya? Mi lesz most? Mi lenne hát? Megy és megküzd jégkirállyal, nem riasztja semmi párbaj.
Hanem hogy s hogy nem, semmi sem titok. A párbaj Hótündér tudomására jutott. Kezét töri, hull a könnye, semmi-képpen nam akarja, hogy szerelme párbajozna. Szíve szorul, álma sincs, a herceg néki drága kincs. Izgul, fél, remeg a keze, barátnőjén jár az esze.
- Igen Jégvirág segíthet! – S már kapja is magát, hogy a jéghegyeken át meglátogassa rég nem látott barátnéját.
Jégvirágnak az a titka, hogy a szíveket megnyitja. Belelát a gondolatok mélyére, eldugni semmit sem lehet előle. Családjuknak hatalma van a hidegek felett, a varázslás számára jól ismert terület.

Fagykirály szívében nem lelt semmi jót, csak pökhendi parancsszót. Párbaj, cselszövés, halál – egy jégdárda Zuzmarong felé száll…

- Hoppáá! Ezt már nem hagyom, elő a varázsbotom!- S hangja beteríti a fákat, mezőket, hófedte hegytetőket.
Gondolta mi lenne, ha a királyból jégcsapot rendelne?
A gondolatot tett követte:

Ruhaujján nagyot rázott, egy cseppet sem teketóriázott. Varázsló atyjától jégpálcát örökölt, ha tenni kellett nem sokat szöszmötölt. Lendített néhányat, villant a jégpálca, jégcsappá változott a zord Fagykirály háta.

Fagykirályból jégcsapot kovácsolt. A házak ereszére varázsolta, s a varázsigéket nem számolta. Kettőt, négyet, százat is suhintott vele. Házfedélre, lámpákra, ereszre tette.

Azóta is ott lóg minden télen az ereszek hűvösében, vagy sziklákon lógva fakaszt minket mosolyra. Micsoda alak, sok a lába meg az orra, - nahát! Ki látott ilyen csudát!?
Az ablakokon meg ott díszlik, kavarog a jégvirág, ki mindenkinek szívébe belelát.

Hótündér és Zuzmarong pedig, úgy karácsony táján egybekeltek és hét országra szóló lakodalmat rendeztek. Fehér lett tőle az erdő, a rét, amikor Hótündér magához ölelte kedvesét. Fogadalmat tettek, egymást el nem hagyják, hóbundával az alvó földet békébe ringatják.

Jézuska születése napján történt az eset, amit megtartott az emlékezet. Ilyenkor az emberek szívéből sugárzik a szeretet. Nem gondolnak másra, csak a jóra, szépre, karácsonyi gyertyafényre.

A töklámpás titka

2011-10-18T20:27:00.006+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tök. Ugye most nevettök? De ez a tök nem volt olyan egyszerű földi indás, - heverő, hanem egy nagyszerű töklámpás, mely a kertben álmodoz s ha lement a nap ő csak úgy sugároz. Égett benne egy csodálatos mécses, mely a nap energiáját sugározta vissza és sugárzó szemével nézett a csillagokra.
Történt egyszer, hogy a kertben járva, felfigyeltem a töklámpásra. Mintha kacsintott volna a fennen járó csillagokra.
Én is felnéztem s nicsak, nicsak, - hoppá! - lássatok csodát, a Göncölszekéren érkezett az újabb varázs. Egy szép csillagtündér ereszkedett a kertbe harmatcseppeket szórva a földre.
Meg is dörzsöltem a szemem, ilyen még nem történt velem. Ó, gondoltam én, mi lenne, ha idejönne elém. Jött is a csillaglány, kezében pálca, úgy láttam kész volt egy táncra. De nem hozzám, a tökhöz lejtett lazán. Bámultam én, bámultam ám, hogy miről nem mesél a szám!
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp!
Táncba kezdtek ott a kertben! Kopogott a tök sárga köpenye, libbent a sárga láng, megvilágította a kékruhás holdleányt.
Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek sorban, kéz a kézben, egyenként is merészen.
Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Csoda jó volt nézni, az embert az ilyen megigézi. Libbent-lebbent a kertben a láng, csudára jól ment a tánc!

S ahogy az égre felsétált a hold, - nini! - előjött öt kis kobold.
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp! - Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták.

Folyt a dínom-dánom az éjen át, hanem az első napsugár felébresztette a kakaskát:
- Kukurikú, itt a hajnal! Közeledik a nap! Kukuri - kú éji nép, jó álmokat!
Több se kellett, eltűnt a csillagok tündére. Elrobogott az öt kobold, léptek most álom-mesgyére.
- Hipp, … de hopp … – hoppiri, … de hopp!... - Ásítottak még néhányat, fennmaradni már nem vágytak.
Ott maradt a töklámpás, meresztette szemét a nap sugarára, alig várta, hogy estére megint duzzadjon az energiája. …

Nekem se kellett több, kezem a szívemre tettem s a meseírásnak nyomban nekikezdtem.

Ha nem hiszitek, tegyetek a kertbe
töklámpást, vagy valami mást!
Mosolyra szalad majd szájatok,
csak egy picit várjatok! – Hoppiri, de hopp!

Mókusmese

2011-10-10T19:20:00.003+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőrengeteg. Ez a rengeteg beborított egy hegyet. Annak a hegynek a neve Bakonybél volt, mivelhogy a Bakonynak a legbensőbb bensejében volt. Onnan beljebb, csak azért nem mehetsz, mert akkor már újra kifele lépkedhetsz.
Nohát pont itt állt egy hatalmas, tán háromszáz évet is számláló vén tölgy. S pont ennek a hatalmas tölgynek a derekán volt egy elhagyott harkályodú. … S pont ebben az odúban lakott egy vidám mókuscsalád. Itt éldegéltek éveken át.
A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta:
- Most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.
Éldegéltek gondtalan, de nem ez az ok, amire most kilyukadok.

Történt tehát, tán nem is oly régen, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.

- Jaj, de mégse! Szagot fogott! Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát!

Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, hasuk fogva hahotáztak. De ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, - s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett.
A nyest bezzeg, hogy odanézett!
Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba.
Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Így csalta el jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse:
- Kukucss! A te vadászatodnak fu-uccs! - Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje: siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta, hogy utolérni nem tudja. Mit csinált hát? Megvakarta a hónalját. Megunta az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.

De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához. Szalad mezőn, szalad árkon, a Gerence patakparton. Hangja éles, kiáltása mégis vicces:

- Csukk, Csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
- Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet? - Vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:
- Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?
A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
- Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!

Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
- Csukk! Csukk! Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája!
Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kell ám igazán vigyázni, mert a spejzba valóért le kell a fáról mászni. Makkot, gombát, diót csak a földön lehet találni.
A mókusok bizony nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres Kőris-hegyi vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt a dombtetőn is egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Ki mókust akar látni menjen a Bakonyba egyenest!
Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve.

Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. - Éjjel én is surranást hallottam, - úgy rémlik.
- Csukk, csukk! Itt csörög a dió terítve, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? – Súgta mókusmama s tovább is mondta:
- Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit.
- Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát.
Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha mókusok laknak nálatok, etetésükkel ne várjatok! Minden mozdulatuk kész muri, legfőbb fegyverük a spuri. Osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.

Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Építeni is szeretnek, ágbogból gömbfészket terveznek. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva, bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda!
Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, - sohase feledik, - ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.

Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, - s ha nem vigyáztok, - fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.

A péktündér

2011-08-30T10:40:00.013+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a mesék birodalmán innen, de a valóságon túl, ott, ahol a mesék születnek, volt egy hatalmas tölgy. Ez a tölgy volt vagy háromszáz éves és olyan odvas, hogyha esett az eső nyugodtan beállhattál az odújába.

Történt egyszer egy borongós őszi napon, hogy egy kislány meg egy kisfiú, pont olyan, mint te - eltévedt az őszi alkonyon.
Szemerkélni kezdett az eső, beborult az ég. A vén fa odvában látszott menedék. Ott állt a nagy fa, makkocskák termettek rajta. Meglátva a tölgyet, gyorsan odasiettek s az eső elől odújában megtelepedtek. Gombát kerestek volt, tele is lett a kosár, de - minő borzalom, - lábnyomukat vastagon belepte a sár. Felhőszakadás lett, dörgött és villámlott, úgy ömlött az eső a földre, nem találtak az ismerős völgyre. Az ösvény eltűnt a hátuk megett, lábnyomukon a víz csordogálva pergett - csinált százfelé ereket.
Egy darabig csak ültek az odúban csendesen, de aztán kezdtek körbenézni, az oltalmazó odút jobban megszemlélni. Hát, ahogy így nézelődnek, no hiszen mit látnak !?
Egy lépcsőt mely felfelé vezeti a lábat! Egy percre elállt a lélegzet, aztán összeszedtek egy kis merszet. A fiúcska, ki bátrabb volt egy cseppet így szólt:
- Megnézem én, hogy e lépcső hova vezet. Add ide a kezed!

- Jaj, várjunk még kicsit! Hallgatózzunk csak! Csitt! Na, Csitt!! - Így szólt a lány, a halovány - Egy kis bátorság kell még nekem, meg türelem, türelem.
Nos, soká nem tartott a félsz, a lány már kalandra kész. Fogták egymás kezét, s egyre feljebb mentek, míg egy titkos ajtóhoz nem értek. Megálltak, egymás szemébe néztek míg lenyomták a kilincset, s a küszöbön átléptek. Átlépték a küszöböt és szemük-szájuk tátva maradt, mert még nem láttak ilyen csodát, megváltozott a világ.
Aztán elindultak ketten a nagy ismeretlenben.
Aranyszínben pompázott minden szerteszét, s hallottak valami halk, szelíd zenét. Aranyvirágok és cserepek között egy kis vörösbegy arra röpködött. Emberi hangon szólt a két gyerekhez, elvezette őket egy teremhez.E teremhez külön csigalépcső vezetett, a két gyerek izgatottan nevetett.
Sötét volt, lábuk el-elvétette a fokot.A vörösbegy ekkor egy lámpást hozott. Szép volt a lámpa, üvege piros és sárga. Szívüket a kíváncsiság átjárta. Mi várja vajon őket odafönt? Miféle szerzet, aki a vörösbegynek emberi nyelvet és lámpást szerzett?
- Gyertek, gyertek! Úrnőm szeretettel vár. Megjósolták neki a szelek, hogy segítői lesznek emberi gyermekek.
Jó lett volna tudni nyomban, mi rejlik e szavakban?
Dűljünk hátra, képzeljük el, erre a két gyerek mit felel? A madár meg fennen repdesve, vitte a fényt szegletről szegletre. Több szó nem esett már, nem járt arra csak lepke és bogár. Mikor pedig lankadtak volna, megszólalt kedvesen füttyögve, kicsi csőrét csücsörítve:
- Cipőtöket vegyétek le, földi por nem mehet ide be. Rakjátok szépen egymás mellé ide! – S egy benyíló fülkét mutatott sebtibe.
A gyerekek másra se vágytak már, csak tudják meg ki az, aki rájuk vár. Mikor a lábbelik a helyükre kerültek, kinyílt az ajtó, sarkai csendültek. Belépve virágos domboldalt érzett a talpuk.
- Csak ne legyen semmi baj! - Ezt sóhajtjuk.
Szinte látom, ahogy most mesélem, ti is izgultok remélem.
Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a virágos szőnyeg kanyarogva simult a földhöz. Egyre beljebb nyúlt, kis hídon és patakon át, mígnem kikerült egy fát.
Rá is meredtek mindketten:
- Miféle dolgok férnek el ebben az odvas fában!? - Eddig azt hitték bent vannak egy szobában.
A szőnyeg puha bolyhai fűszálak voltak, s a nyíló virágok sürgetve szóltak:
- Rajtunk lépve, finoman taposva, igyekezzetek fel a magosba!
- Odafönt királynőnk virágport hint, kezével felétek int.
- Üljetek lábához, lessétek szavát, fogadjátok odanyújtott balját.
- Szegényt mardossa a kétség és a bánat, reméljük a megoldás magára nem várat!
Kedvesen magyarázott még tovább is a rengeteg virág, tamtamot vert hozzá a sok-sok ág.
- Gingi-ling, gingi-ling, gingi, gingi-ling!
Derű és bizalom költözött a gyerekek lelkébe, képzeljük magunkat e fűszőnyeg közepébe. A szirmok és bibék fecsegve csevegtek, lepkeszárnyak ide-oda libbentek:

- Higgyetek csodában, égig érő fában, a bolyhos levelű zöld mohában! Gingi-lingi ging! – Királynőnk kedvére tegyetek, az erdőn lábujjhegyen menjetek!
- Jönnek majd a tervek egyre és másra, figyeljetek úrnőnk szavára!
Mire a csengő hangok elhaltak, egymás után lépve, elindultak a kékségbe. Szemük - szájuk tátva maradt:
- Ó! Ez Ő! Ott jön az úrnő! - Szoknyáját csippentve futott, szaladt, a zöldmohás szőnyegen gyorsan haladt. Kezében egy virágzó fadarab és egy - kifli. Az Erdőtündér volt az a valaki!
Sírt az egyik szeme, nevetett a másik, úgy nézem kívánhatott bármit.
- Nahát!!! - S rájuk szórta a virágporát. Csillogó, szikrázó por volt az, megidézte az őszben a tavaszt.
- Üdvözölve legyetek! Nyújtsátok a kezetek! Megjósolták nekem a szelek, hogy segítőim lesznek emberi gyermekek.
Egy árva könnycsepp gyémántként hullott le, aztán már csillogott mind a két szeme. Sziporkázott benne két pirinyó folt ahogy a gyermekekhez szólt:
- A kisfiam, jaj miként is kezdjem, azt se tudom hol áll a fejem! Elveszett! Eltűnt! Sehol sem találom, még sose nyomasztott ily szörnyű-gonosz álom!
- Mit tegyek ó? Mit tegyek én?- A legurult könnycsepp megcsillant kezén.

Elmesélte aztán nyomban milyen baj érte őt, lehúzta a titokról a lepedőt.
A kicsi fiáról szólt a beszéd, meg arról a tényről, hogy bármilyen hihetetlen, egy tündérgyerek is lehet neveletlen.
Pékinas akart lenni e kedves kis tünde, elmondani azonban nem merte. Azt hitte a kis balga, anyja, apja, erőszakkal is marasztja. Nem engedik őt el az emberek földjére, hogy mesterséget tanuljon egy évre. Csak a barátjának mesélt az álmáról, s egy nap reggelén elszökött otthonról.

Kinyitotta a tiltott ajtót s cipőt csináltatott. Lerobogott a végtelen sok csigalépcsőn az odvas fában lefelé, s azóta nem lelik se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé. Indult már száz lepke és pillangó, az eredmény inkább el is hagyható. Repült és csapkodott ezer madár, de üres volt minden határ. Surrant apró egér, pocok és macska, ám hiába ugrott cikkcakkot a nyulacska.

Se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé, nem lelték a tündérfit, csak egy elhagyott kiflit. Most e kiflit ott fogja a tündéranya, - forró nyom, pedig öt dekát alig nyom. Átadta a gyerekeknek és kérve kérte, legyenek olyan jók, keressék meg a kis csavargót. Épp indulni akartak, megfogadva szépen, hogy hívek lesznek egészen. Megtesznek mindent mi tőlük telik, keresik a fiút reggeltől esteleig.

Kopogtak akkor az ajtón hármat, néztek csodálkozva, hisz senkit se vártak. Picurka résre nyílt ki az az ajtó, benyúlt egy apró kéz, s egy kis arcocska nézett felette át, fürkészve a szobát. Aztán belépett a jövevény, meghajolt, rajta minden, de minden sötétzöld volt. A barátja volt az elveszettnek, ő, aki tudta a titkot. Beszédéhez csendet óhajtott. Csend is lett, visszhangzó, tisztán hallatszott minden szó:

- Ó királynőnk hallgass meg engemet! A titkot mit tudok, kíván védelmet. Nem igazi titok az, amit már hárman-négyen tudnak, de mentségeim ki nem apadnak.
- Tudnom kell nékem is barátom jól van-e, nem történt-e baja az emberek között, akikről annyi rémhír kering és forog, tőlük intenek a doktorok. Mi nem ismerjük a betegségeket, de ismerik az emberek.

Itt szünetet tartott, körbenézett, figyelt. Látta, hogy mindenki izgatottan fülel. A tündéranya le is ült, hogy semmiről le ne maradjon, minden szó értelme megmaradjon. A zöld legényke pedig szívére tette kezét, nagy levegőt vett és elmondta most már nyíltan a titkot, hogy a tündérfiú álma mi:
- Pékinas szeretne lenni. Egy igazi pék, aki hajnalban kelve, tésztát gyúr, dagaszt, szakajtóba ejt. Cipót, buktát, batyut és fííínom kenyeret tesz a kemencébe, hogy megsüljön időre. Ő akar lenni tündérföld első pékje, hogy nevét a kódexbe az írnok bevésse. Híres legyen, nagy perechajtogató, aki nem fél, nem remeg, megtanulja e földi mesterséget.
A szavak visszhangja körbelengte a szobát, majd elült. A királynő pedig csak annyit kérdezett csendesen, ő mért nem tudhatott erről semmit sem?

Itten az a tanulság, néma gyereknek az anyja sem érti szavát.

Te is tedd azt, amire gondolok, elhiheted, hogy jó dolog. Egy kedves vén barátnémtől tanultam e trükköt: jót tesz, ha terveidet mindenkivel közlöd. Beindul a sok-sok fantázia, mintha égbe szállna egy ima. Ki mit mond rá, hallani sokfélét, megadhatja terved, célod mesgyéjét. Tisztul majd a fasor, láthatod az élet fáit, fellebben a kárpit.
A kis csapat hamar döntött. Mindenki cipőt öltött. Indultak a virágos szőnyegen, hogy az ajtó hamar meglegyen. Aztán a lépcsők vezették tova őket, hogy láthassák végre a földi mezőket.Ott sem maradtak sokáig, csak egy pár óráig. Hamar a városba jutottak, a péküzletig futottak.

Kimelegedtek kicsit, kezükben tartották végig a kiflit. Mint varázspálca illatozott előttük, a pékkel a beszéd csak eztán kezdődött. A gyerekek köszöntek:
- Csókolom! - Most megvakartam az orrom. Megvakartam, mert bizony viszketett, a pék mutatott egy gyönyörű perecet. Azt mondta róla, ilyen szépet és formásat nem készített még senki, csak az új inas, kinek neve titok, de elárulja, hogy a választ tőlünk várja.
- Hozzá jöttetek ugye? Nahát! Hova legyek?! Na de nincs itt ácsorgás, be a műhelybe gyertek!
Be is mentek, át az üzleten, nem állította meg őket senki sem. Csak tátott szájjal nézték a vevők, ahogy a bolton végigmasíroz két gyerek, egy picike zöld manó, kinek jóláll a szaltó és a sort méltósággal zárja, Erdőtündér fenséges, barna alakja. Szárnyán a virágpor színesen szikrázott, a műhelyben akkor már mindenki lármázott. Kiabáltak egymás szavába vágva: nohát ilyen csodát nem látott még a világ!

A kis pékinasunk kiszaladt e zajra, csupa liszt volt az orra. Éppen mérte volna ki a lisztet és élesztőt, kezében tartott egy kockás keszkenőt. Avval törölte meg a képét és az orrát, estére sütött egy tortát. Mikor meglátta a tündér delegációt, nem kezdte meg a meditációt. Sőt ellenkezőleg, kedve magasra szárnyalt. Anyjához szaladt, átölelte szépen, orcájára három puszit nyomott éppen. Barátját is üdvözölte, öklük kezük koccant, koppant, még a lábuk is toppant.
Látta már mi az ábra, barátja nem tett örökre lakatot a szájára. Nem haragudott érte, hiszen minden hiányzott már, - szó nélkül eljönni volt kár.
Nagy kár. Már régen megbánta, hogy álmáról, vágyáról anyjának, apjának egy szót se szólt. A torta kész lett, gyönyörű szép lett. Tele volt csokidarabokkal, eperrel és habbal. Mindenki kapott belőle. El is fogyott egykettőre. Tábláján pedig nem volt más írva semmi: Mindig igaznak kell lenni!

Antofil és Szilma Irma

2011-08-18T19:41:00.009+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a felhőkön innen, lenn a föld mélyében egy szép pici szárnyas mag, mely életre kelt, s onnan kikelt. Kikelt s nyújtózkodott a nap felé. Magasabbra, magasabbra, mígnem fa lett. Szeretheted lombos árnyát - elérte a templom tornyát.
A legmagasabb lett faluszerte. Innen nézett szét a sok méhecske egyszerre.
Csodás fa volt, hársfa a neve, a méhek és darazsak kedvence. Virágja bódító, nektárja hódító, teája gyógyító. Itten, mostan mesebeli álomba szólító.
Történt egyszer, hét esztendővel ezelőtt, hogy arra jártamban megpihentem árnyékában. S mivel fáradt voltam, a hárslombok suhogására bíz-bíz el is aludtam.
Ahogy mondom, bíz el is aludtam.
Álmomomban álmodtam – akkor - rég, s álmomban erős fejhangon ordított egy méh:

- Ide! Ide! Tohonyák! Ezer sziromra bomlott a mák! – Aztán fejéhez kapott és egy vad táncba beléfogott. Tudvalevő, hogy méheknél a tánc egy halom információlánc. Odébb egy szajkó kukucskált, beszédhez okot min-dig ta-lált:

- Eembeeer a láthatáron! Résen legyetek! Levegőt se vegyetek! Csitt-csett jön az eembeeer! - Oppá! - Mondom magamnak, mi a fene? Ez az álom fordítógéppel van tele? Nézz oda! Hát mindenkinek van mondani-va-lója !?

Értettem a sok zsongást, zümmöt és dongást. Számat tátva kukkoltam a sok méhlakást, odút, kaptárt és kast, füleltem miket mondanak.

Kihallgattam őket miről regélnek, mi érdekli a rovarnépet. Guggolva lestem lepkét, szendert és dongót, szóra bírtam néhány pillangót. Csodás volt! Értettem minden betűt. Tán nekem adta vén Salamon azt a híres pecsétgyűrűt?
Elmondták miképpen élnek, virágport kinek s mennyiért mérnek. Mi hír a piacon, milyen pollent talált a szomszéd gazdasszony. Miben mesterkedik Darazyr herceg, hát leállítani senkinek sem megy? Hova lett a királynő? Valamelyik dolgozó hitszegő? - Húha! - gondolám akkor, a méheknél ez a középkor?
S, ahogy nézek körbe, egy settenkedő jön elémbe:
- Fííínom ingyen mézecske, gyere a szí-vó-kám-ba be! Viszem gonosz Darazyr hercegnek, ezért má biztos nem ver majd meg!

Ezt zümmögte egy rabló, csíkja sárga helyett bordó. A bejáratot kereste, mikor szabad az út, egyre csak azt leste. Bent is van már, lopnia volt kár. S már jön is kifele, karján vödör, mézzel tele.

- Pszíít! Pszt! - Hallék három bokorral odább s egy kötéllel el is kapták az ostobát.
- Kellene a mézünk? Hogy oda ne nézzünk! – Mondák négyen, s megkötözék jó keményen.
- Édes hazám! Jó leszel ám kiváltani édesapám! – Szólt köztük egy inges harcos, a kíváncsiság meg csak mardos.

Mi az, hogy a ………. Mi? Mi a csoda? Ez egy ézes-mézes intrika!

- Kegyelem! – Szól a megfogott. – Darazyr megöl engem, hanem hát van egy tervem. – S mivel a négy csak mordan állt, az elfogott szava zagyvált:
- Holnap reggel, pirkadattal a mákmezőn keresztül hat ládában mézet visznek, hetedikbe pempőt tesznek. Míg én őket megállítom súgva, tireátok szabadítva, -
addig lesből, egyéb harcosokkal lefogjátok őket egyből, kezetekbe sok mézarany dől. S míg illantok, mint a pára, ölötökbe hull hét láda.Gyorsan mondta, hadarva, száját félig takarva. A fehéringes ujját homlokára tette, szemét résre szűkítette.
- Ki vagy? – Kérdé akkor egyszerűen, s néz a rabra elmélyülten. Felemeli állát, kutatja vonását.
- Ismerlek én azt hiszem, hol te vagy, ott jó nem terem.
- Hangod erős, szavad bátor, hull majd arany, mint a zápor! - Hízelkedett az továbbra, arca egész el volt fintulva. Vigyorgott és istenkedett, kérdezte, hogy ki látja meg?

S míg itten beszélgettek, rendült a föld, hajladozott sok virág, hullt a hársnak ezer szirma, arra járt a Méhkirálynő, kinek neve: Szilma Irma. Hunyorítva merőn nézett, jól látta a vödör mézet. Hanem a rab sziluettjét megismerte. Idegennel nem keverte.
Kegyesen szólt hát a rabhoz, hangja egyáltalán nem volt hangos.
- Mi dolog itt? Mi a pálya? Jó barátnőm édesbátyja. Szolgálj nekem válaszokkal, szívem tele fájdalommal. – Szólt s pálcájával a megkötözött fejét érintette, uszálya mögötte a földet seperte.
S mivel a szólított csak hallgatott, a fehéringes szólhatott:

- Antofil Index szolgálatára. E rab Darazyr herceg szolgája, mézet lopott gazdája szavára.
- Ó! Miként történt e csúfság? Jó öreg? E gonosz tett büntetésért esedez.Antofil látva a harag szikráját, megérinti a királynő ruháját. S szól:
- Királynőm mit ér a büntetés maga, ha nem kerül mellé a megbánás szava?
- Hah! Mily okos beszéd. – S a királynő Antofilra emeli szemét.
- E szolga mézet rabolni jöve, majd gazdáját meglopni volt ötlete, hogy életét megmentse. De e tett jóvá tehető, nem kell más hozzá csak a királynő.

- Hogyan? – Emelte fel állát a királynő Irma, rezzent övén palotája kulcsa. S nézett:
- Mi a nézet? - Antofilnak térde csuklik, le is térdel, szívében zubog a vér szerteszéjjel. S hangja zengése jelezte, hogy a királynőt ím megszerette. Kacsójára csókot lehelt, kérdésére gyorsan felelt:
- Királynőmnek szép szemére, e tolvajért cserébe apámat váltanám ki. - Tetszést nyert bizony e beszéd, Szilma Irma összefonta kezét. Lehunyá pilláját, Antofilnak nyújtá karját.
- Szóval megraboltatnád a gazdád, csak személyed békén hagyják!? – Szólt végül Darazyr szolgájához a királynő, ahogy visszatért belé a friss erő...
- Zm… Hm... Zz … Ja. – Nyögi válaszát a szolga s egy főhajtással szavát megtoldja. – Irma pedig a következőt mondja:
- Aztán, ha kérdeném hogy tetted megbánád-e, a te szájad mit felele?
- Ó királynőm, mit is szólnék? Lábad elé leomolnék.A királynő Irma, közben Antofilnak képét nézte, majd szavakkal arra kérte beszélje el most neki, hogy ... a cserét hogy képzeli. ….. hogyanhogy képzeli .… képzeli …. S míg ezeket mondta pillája rezgett, Antofilnak helyet intett. Maga mellé ültette, s szemeit reá vetette … .
Aztán …

Aztán elszürkült az ég. Villámok cikáztak, s a felhő cseppjei a földre lehulltak.
Nyakamba ömlött a sok víz, szememen is csorgott, sajna a varázslat csak eddig tartott. Salamon újra a gyűrűre hajtott.
Bizony felébredtem a nagy dörgésre s lére. S ha tetszett, ha nem, menekültem a rétre.
Pár perc, ennyi volt csupán s nézhettem magam elé sután. A nap előbújt, szórta a sugarat, kettős szivárvány tartotta a kapukat. Szájtátva néztem e ritka jelenséget, beborította a földkerekséget. Aztán mind lassabban és lassabban peregtek a cseppek.
Elenyészett a mesebeli látvány. A méhek szárnyán visszatükrözött még a szivárvány. Szárították, lengették, nyitották meg csukták, a teljes száradást beszélgetve várták. Látszott a szájukon, hogy ki sóhajtott, csak én már nem értettem ki mit óhajtott.

Ó derék Antofil és királynő Szilma Irma hogyan - vajh, hogy folyt tovább életetek sodra?

Egyszer volt, hol nem volt ...

2011-08-14T11:40:00.017+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy derék özvegyasszony. Ennek az özvegynek volt hét fia és hét lánya. Az édesapjuk elveszett a háborúban, nem tudott róla senki semmit, hiába támasztották a kertkaput estig. A fiúk daliásak voltak, varázslónak tanultak. A lányok pedig tündériskolába jártak, ahol tanul a tündérhad.
Hogy, hogy nem, nem tudhatták meg, hogy ők testvérek, az anyjuk külön nevelte őket. Egy hatalmas hegy volt a birtokuk. A keleti felén a fiúk tanultak kardforgatást, célbalövést, gazdálkodást, varázspálca suhintást.

A nyugatin pedig a lányok fontak, szőttek, varázslattal bíbelődtek. Mindent tudtak, igazán jó tanulók voltak.

Örült is az édesanyjuk, alig várta, hogy a testvéreket együtt lássa. Szava szelíd volt, meséje szép, mindig azt kívánta, hogy egymást szeressék.
Igen ám, de ennek az özvegyasszonynak volt egy gonosz boszorkány rokona, aki ki nem állhatta a gyerekeket, főleg a tündéreket.
- Takarodjatok, engem békén hagyjatok! - Ez volt a szavajárása. A fülét bántotta a fiúk pajkos kurjongatása, vadóc és őszinte játéka. A lányokat meg még külön azért is utálta mert szebbek, kedvesebbek voltak nála. Neki csak habzott a szája s a szemüvege mögül ordított:

- Nahát mit akartok, mit koslattok utánam?

Félni meg azért félt tőlük, mert elképzelte, hogy egyszer még többet tudnak nála, s piculát sem ér majd akkor az ő nagy tudománya.

Irigy volt és hideg a szíve. Féltett minden apró titkot, gyereknek mindent tiltott. Fiúkat és lányokat együtt, látni sem óhajtott. Ezért lakott hát külön a kétszer hét testvér, ezért nem nevelődhettek együtt a gyerekek, s ezért fájt a szíve az özvegyasszonynak.
Na, de ez mind nem volt elég a rusnya banyának, mikor egy versenyen a fiúk nyertek, kitalált egy még ennél is szörnyűbbet.
Odalopakodott az ablakhoz, ahol a fiúk aludtak és varázspálcájával fekete szárnyakat bűbájolt a fiúk vállára, fekete tollat az állukra. Hozzá meg a széllel azt fütyültette: - Szálljatok, szálljatok, haza sose jussatok! Szálljatok messzire, el a világ végire!
Így hát a fiúk elrepültek. Sok mesében volt már ilyen, ezt is így mesélték nekem.
Hanem hiba csúszott ebbe az átokba, mert nem repültek ám oda a világvégre, hanem csak a hegy túlsó felére. Le kellett ott szállni, mert olyan volt a rét! Varázssziporkák repkedtek szerteszét! Odalent a hét leánytestvér biflázta a leckét:

"Aki bajban van hajtsa a fejét ide,
jöjjön mihozzánk ízibe!
Legyen nyugodt és biztos,
a bajból kikecmeregsz most!"

Amikor pedig az egyik szikra túl magasra repült, véle
szállt a pálca s egy tündérlány, kinek neve Aleott felkiáltott:
- Láááányok, mit látok fent az égen? Hova repül a szikra? Csak nem hét daliás legény repül felénk? Szárnyuk van, de nem vitás, talán az egyik neve Tamás?
- Ó, de jóóó, ó, de jóóó! Csaljuk le őket menten!
S a tervet tett követte. A hét lány hét pálcát fogott és csillámból, aranykristályból csúszdát repített az égre, hogy a fiúkat onnan lekérje. Nem is kérették azok magukat, a banya csak nézte hogyan hull gonosz terve semmivé le. A fiúk egyenként, vidoran huppanva és szárnyukat lengetve érkeztek le, a tündérek kertjébe. Mikor leszálltak paroláztak sorban, a lányok hellyel kínálták őket. Tapssal mindent elintéztek.

Tetszett a dal a hét fivérnek, meg kellett tudniuk mennyi igazságot tartalmaznak a dallamok. Kérték hát a lányokat, róluk a szárnyakat vegyék le. Varázslónak nem kelléke. Több se kellett a leányoknak, kört alakítottak, megköszörülték torkukat:

- KKhh…khhhr- és kh. - Aztán csendülve, egy húron pendülve imígyen szállt az ige:

"Aki bajban van hajtsa a fejét ide,
jöjjön mihozzánk ízibe!
Legyen nyugodt és biztos,
a bajból kikecmeregsz most!"

Nos hát mondanom se kell, a fiúk szárnya leesett, tollszakálluk is odalett. Naná, hogy akkorákat ugrottak, csillagok után kapkodtak. Ihegtek, pihegtek egymás térdét verték, a szárnyakat többet nem kérték. Aztán köszönetképpen sorra meghajoltak, a tündéreknek kezet csókoltak. Éhesek is lettek a sok mozgástól, mindent kicsipegettek a fatálból. Még többet kértek. S, mint tudjuk, bármit ha kértek, a lányok tapssal mindent elintéztek.
Asztalon termett pudding, banán, csoki , hidegtál és sajt, az ember felsorolná tán, ha volna tíz méter papirosa, meg egy mindent író tolla. Volt ital is elegendő, hamar tele lett a bendő. A lányok most hangszerért szaladtak és egy szép dalt előadtak. Zene után mindenféle beszédekkel, mesékkel az életüket mondták el. Nagy volt ám a döbbenet, mikor a fiúk következtek. Nem kellett doktornak, vagy tudósnak lenni, hogy kiderüljön nyomban, ami volt eddig titokban.

Egy a dal, egy az ének, egymást fedték a képek. Anyjuk szava fülükben csengett : - Szeressétek egymást gyerekek!
Kiderült hát, hogy ők testvérek.
Örömkönnyek szöktek a szemükbe, aztán gyorsan belenyúltak a zsebükbe. Náluk volt a minden varázslatok puskája, másnapi dolgozatra várva.

Ment ám most a tanulás, percek alatt mindenki tudta már, hogy lesz a banyából rút béka és semmi más. Tervet is eszeltek, hogy hogy csalják ide, hogy a varázslat sikerüljön ízibe. Volt nekik egy szép báltermük, báli cipők, hegedűk.
Kitalálták, hogy estére, óriási zajjal, csapnak nagy felhajtást víg kurjongatással.
A banya – nyilvánvaló -, mindenképpen tudni akarja majd, hogy a zaj mire való. Ha tudni akarja meg is nézi, s mire a dolgot megemészti, biztos bosszúra vágyva eljön a bálba.
Tervüknek nem volt hibája. Mire másnap este lett, minden együtt lett. Szólt a zene, síp, dob, csengtek, bongtak a rézharangok.
Ropták a táncot létrába, négyzetbe, galoppoztak ligetből ligetbe. Hanem közben figyeltek ám, hátha máris lecsap az égből, vagy a föld mélyéből, akire vártak, aki már ugye nem árthat. Hiszen az ellenvarázslat már az övék, a banya szava nem tépi szét.

Na, ... Bimmm-bammm! Bimmm-bammm! - Egy, kettő, ...tizenkettő! - Éjfélt ütött a nagyharang, kondultak az órák. A tizenkettediknél - füstből vagy villámból előttük állt a boszorkány. Csontos ronda ujjait mozgatva, rikácsolt gonosz hablatyot, de mire befejezte volna, a sok tündérpálca fénye bevilágította. Ott állt a fényben, a tündérek gyűrűjében. Fejét ingatta jobbra-balra s közben ezt sipította:
- Csak a fényt ne, csak a fényt ne!! - Zavarodott, füstölt, kormot szórt. A zsebében, bugyorban, táskában kotort. Annyira vitte, hogy mire pálcáját elővette, nem érte ésszel föl, hogy az közben darabokra tört. Nagy átokból sok kicsi lett volna, de megcsípte egy bolha. A pálca lehullott a porba. (Az a bolha is egy elvarázsolt király volt, jól jött neki végre, hogy a boszorkány napjainak vége.) A csúf banya felnézett az égre.
Akkor a hét tündérleány és a hét varázslótanonc tisztán, hallhatóan versikét mond:

"Minden bűbáj varázsszavaaa
Segítsd meg a tündért maaa!
Adjál kezébe hatalmaaat,
Hogy a büntetést megadjaaad:
Kinek mi jár, azzá változzon már!"

Mire újra odanéztek, a csúfságból rút varangy lett. Sikerült a varázslat, örülhet a tündérhad. Jól jön minden kis tudás, jól jön az összefogás. Hát még, ha küszöbön a szerencse, s az ajtódon kopog be. Nagyot köszön. Sapkád lenget. Történetből ez a legszebb.

Tanulságnak annyi elég: Mindig tanuld meg a leckét!

Édesanyjuk is megtudta hamar: a sorsfordulat lett pazar. Minden megoldódott e szép mesével s ezentúl a kétszer hét testvér együtt ebédel.
- Én magamat ajánlom, s ajánlom mindenkinek, hogy ne hagyja magát, s történjen bármi, a vége jó legyen. Az élet minden rossz végére pontot tegyen. Derüljön ki az igazság rendre, annak az a rendje.

Ha elolvastad, sétálj ki a parkba vagy a kertbe!

A béka

2011-08-02T19:16:00.001+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tócsa. A tócsában fekete gyöngysor, egy szeme sem ócska. Ha üvegből volna, tavitündér nyakába való volna. Hanem ezek nem üvegek, bennük élet lüktet, a természet csodáját mindjárt megérted!
Mire újra a vízbe nézel, a gyöngyökből na vajon mi lett? Megmondom kereken, sok pöttykocsonya lett. A kocsonyácskák közepében pedig egy-egy picinyke pont. Mi az? Mi az? – Egy pirinyó pont.
E fekete pontok mindegyike micsoda hát? Mit gondoltok mi lehet az? Az bizony nem más, mint egy-egy icike-picike békacsemete. Fekete gyöngysor pete.
A keréknyom tócsáját sütötte a nap és kikeltette a békaporontyokat. Ahogy mondám kikeltette a békaporontyokat.
Aztán pár nap múltán a természet ezeket a kis pöttyöket úgy átlvarázsolta, hogy mindenki iciri-piciri kis halacskának gondolja. Apró, pici, fekete halacskák úszkálnak a pocsolyában, és élik világukat nagy vidáman. Izegnek-mozognak, ide-oda úszkálnak, kis farkukkal csapkodnak.
Abban az évben szerencsére sok volt a jó eső. Ömlött erdőre, mezőre, csordogálva szépen, igazi langy eső kell ebben a mesében. Összegyűlt a sok víz a keréknyom árkában, otthont adott a nyüzsgő békafiaknak - nevezzük őket ebihalaknak. Bezony, bezony: ebihalaknak.
Szóval, nagy vidáman úszkáltak tócsánkban a fekete halacskák. Igen ám, de az idő telt egyre és a természet a varázspálcát újra elővette. Ahogy mondám a varázspálcát újra elővette.
Mit csinált? Mit vajon? Apró békává változtatta a sok incifincit. Bizony, bizony békává változtatta a sok incifincit. Előbb a hátsó lábuk bújt ki, utána az első. Szebbet nem festhet le egyetlen festő. Csillog-villog az új bőr a parányi lábakon, s nini: Mi történt egy hajnalon? Pattogó drágakövek ugrálnak az avaron. Kész a béka! Heuréka!
- Óris, tóris, metamorfózis! Bizony bizony ez a metamorfózis.
Sok kis parányi békula hagyta el a tócsát, - éppen idejében voltak, - mert a napsugár nemcsak ebihalat melengetett, a vízre is lehelgetett. Felszippantotta magához, nem juthattak hát a békák kajához. Barnállott, zöldellett tőlük a part s brekegve várták az újabb zivatart. Naná, hogy várták az újabb zivatart.
A békák nagyon szeretik a vizet, s ahogy tehetik, bele is ugrálnak s mohón felfalják a szúnyoglárvákat. Mert bizony a szúnyognak is kell ám a tócsa, vízben fejlődik ki a szúnyogok vérszívó hada.
(Sok más rovar is szereti a vizet. Itt élik le gyermekéveiket. A molnárka, a szitakötő, a hatalmas kék acsa. S a kérész is, ki mindössze csak egy napig él, mint néhány virág, s testével fehérre varázsolja a Tiszát. Ha nem hiszitek járjatok utána s menjetek el májusban a Tisza partjára. Azt mondják akkor:
- Virágzik a Tisza! - Aki nézi csak este megy haza.)
Hanem közben mi lett a tócsabéli békákkal? Kanyarodjon vissza a szó. Akad itt még mondandó. Bizony, bizony akad mondandó.
Első szabály: a békák rovarokat esznek. Ízét sose adják levesnek.
Viszont igen hasznosak és viccesek, mint mondám vérszívó szúnyogból rengeteget esznek. Lesben lapulnak, víz alatt nyújtóznak. Királylánnyal lagzit terveznek, addig is minden arra repülőt bekebeleznek. Vékony nyelvecskéik készenlétben várnak, az arra tévedt legyek bizony rosszul járnak. Hajaj! De rosszul járnak!
No, vegyük csak sorra, 3500 fajta.
Először is a varangyos béka. A külseje zöld, fekete, vagy barna. Kész abra-ka-dabra. Ha rücskei miatt csúnyának találnád, képzelj melléje szép tavirózsát! Tavirózsalevélen húnyt szemmel posztol, nem is fogy ki soha a kosztból.
Ezzel még nincs befejezve a békáknak sora. Egyiknek élete se legyen mostoha. A barna erdei béka a patakmederben, kövek alatt lapulva tetteti, hogy nincsen ott senki. Ha piszkálod, mérgesen kvartyog: - Mit képzeltek? NNNa! Mit akartok?!
Testvérbéka a leveli, őt bezzeg mindenki kedveli. Aranyos kis jószág a szó szoros értelmében, szeme -, mint kerek aranyrög világít a csendben.
Ruhája a mimikri, a zöldre zöld illik - vagy mi?
Picit ugrik, aztán nagyot, megcéloz egy kólás kupakot. Ott aztán fotóztatja magát, ha hanyatt feküdne süttetné a hasát. Bizony, bizony akkor süttetné a hasát.
Mikor reggel leled meg a napernyő rúdjához bújva, csodálnod kell újra, meg újra. Pózolgat erre meg arra, ilyen nyílt színen nem ugorhat a falra! Te pedig nézed-nézed mert oly kecses a tartása, az egyiknek a szobámban van a lakása. Belebúj a cserépbe télre, tavasszal a fikusznak levelére, aztán meg odaugrál az ágy lábához, közelről is roppantul bájos.
Van még egy kedvencem, őtet el ne felejtsem! Kecskebéka a neve, fűzfa lombján fekhelye. A hangját a „mekegésről” kapta: - Mek, mek, mek, meeek. - Ezt mondja. Egyre csak ezt mondja.
Nyakán egy zsák, duzzadó, hangos hangot hallató. Kifújja vagy beszívja, találd ki, hogy hogy tudja!
Unkanép és békanép ugrálhat bármerre, csókolhatja a királylány epedve.
Este, ha a békák hada kuruttyol, nevetésre hangol. A faluszéli tóban egyenként kezdik, egyszerre végzik. Bizony, bizony egyszerre végzik. Hogyan lehet ez?! Még senki sem fejtette meg. Karmesterük nem vitás, csak egy csudabéka lehet senki más!
Hogy pedig ez mese volt vagy nem, nem is tudom, de kertünk békáit szeretem nagyon.

Bezony, bezony.

Mihály a vízkirály

2011-07-23T12:58:00.001+02:00

Egyszer régen, amikor még minden mese volt és talány óriási vastag felhők kavarogtak az égen és oszlopokban zuhogott belőlük az eső. Csak zuhogott és zuhogott. Nem tudni meddig esett, de az bizonyos, hogy oly sokáig és oly kiadósan, hogy a mi sziklaföldünkből kék bolygót csinált. Olyan kéket, amilyen kékek a tengerek, az óceánok és a gyönyörű tavak. A halványkék fodrostól a mélylilába forduló indigókékig mindenféle árnyalattal találkozhatsz, ha számba veszed a vizeket a Földön.
Akárha az emberi természeteket néznéd.
Van lelkes türkiz, amely a sekély tengerek s óceánok barátságosan hívogató színe. Látsz csillogó szemű, jókedvvel telt egyiptomi kéket, mely úgy tükröződik a Níluson, mintha a világ összes birodalma az övé volna. Ismerhetsz hamiskásan kacsintó azúrt, ahogy a vízesések tavaiból és hegyi tengerszemek tükreiből néz reád. S ott van a mélyen ábrándos ultramarin, melyet barlangtavak árnyékában kereshetsz, hogy beléjük pillantva megláthasd önmagadat. A harcos kobalt a napsugárban szikrázó jégtáblákon és legyőzhetetlen gleccsereken megvillanó kék. S mily szeretetreméltó és megértő a szíveket kitáró zafír. Ott csillan a szépséges Balaton hátán, amint a reáboruló égboltra néz. A búzavirágkék pedig az a kék, amely a legtisztább szívű tündérek szeméből sugárzik.
Csodásak a kékek, csodálatosak a vizek. Megannyi lélek, megannyi élet. Királyuk is van, kinek neve Mihály, a Vízkirály. Nevét egyenesen az angyalok elejéről, a lelkek mérőjéről Szent Mihályról kapta.
Felesége Felhőkirályné, aki az égi vizek, azaz a felhők úrnője és parancsolója. Természetére nézva csakolyan változékony, mint amilyenek az égre festett képek. Nem tudsz anélkül az égre nézni, hogy képzeletedet meg ne érintse az a sok kavargó, omló, változó tünde lény melyeknek égi mezője nap, mint nap megigéz.
Nem lusta és nem rest, az ég kékjére fest. Mi mindent láthatsz te ott fenn az égen! Bárányok és hattyúk andalítanak délben. Bút s bajt feledtet a sok úszó tünde kép, forgófarkú sárkány, nyelves-szárnyas tündérnép. Nagyorrú manók és legyezős dámák az égnek útjait jaj, de sokszor járják. S mikor az égi óceánok fényességét nézed, - érzed, hogy végtelen az élet s a boldogság borítékolva van néked.
No hát ez így is van s nincsen másképp. Ma és holnap s azután is örökkön örökké.
Felhőkirályné szerette a felhőket s Mihállyal, a Vízkirállyal gyakran szemlélték kart karba öltve alattvalóik gondtalan életét.
Hanem az egyik reggel mi történt? Összevesztek mind a vizek kik a felhőkből omlanak-peregnek, hullanak, hulldogálnak.
Provokálták és szidalmazták egymást. Mindegyik különbnek, okosabbnak, fontosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek tartotta magát a másnál. Nagy volt a veszekedés. Rájuk jött az örök átok: a békétlenség. Először Tavaszi Esőt szidták, mert irigykedtek rá a meghívó miatt, amit Gyöngyharmattól kapott a születésnapjára. Aztán már nem lehetett tudni ki, kit szid.
-Te pipogya! Te egyszerű kis langyika eső te! Nem kell olyan nagyra lenni azzal a kertlocskosító tudásoddal! Haha! Meghívó, hogy oda ne szaladjak! – Kötött bele Tavaszi Esőbe Zivatar. Gonoszkodó hangja bizony felhallatszott Vízkirály és Felhőkirályné trónusáig, akik ámulva hallgatták a durva szavakat:
- Kár olyan bárgyún mosolyognod! Azt hiszed mindenki elájul a te kis permetező vizecskéidtől? Hát egy nagy frászt! Majd megmutatjuk neked, hogy milyen az igazi eső! – Szólt hozzá a témához Vihar.
- Nekem még a szelek között is vannak barátaim. Kicsavarunk mindent és felborítunk és megcibálunk, és, és … beletaszítjuk a völgybe. – folytatta.

Szegény Tavaszi Eső csak állt félúton két virágzó almafa között. Nem nagyon értette mivel vonta magára rokonai harci kedvét, mint ahogy sokszor az emberek se értik mi okozza a rosszakarást.

-Mi van? Mi van? Ó te kis semmike Vihar, akarom mondani Viharocska! Hogy mered magad nálamnál előbbre helyezni? - Szegte fel fejét büszkén Hurrikán. - Velem merj újat húzni te semmi Zivatarka, vagy micsodácska! – Süvítette bele a levegőbe.
- Nekem beszéljetek! Nekem a jégesőnek! Nálam bátrabb és erősebb nincs a földön! – Szólt bele a civakodásba Jégeső, s, hogy szavának nagyobb foganatja legyen akkora jégdarabokkal ostromolta a Földet, hogy minden ember és állat menekült az útjából.
- Na neeeeeeeeeeeeeeee! Hát még az is valami? Tartasz vagy tíz percig! Istenem?! Kacag a vakbelem! Hol vagytok ti hozzám képest? - Szólt a Hóesés.
- Ha akarok órákig, mit órákig, napokig, hetekig esek. Hullok, omlok, fúvok és torlaszokat építek, de olyat, hogy annál nagyobbat senki sem tud.
- Nevetnem kell. Ha-ha-ha! – Hepciáskodott Felhőszakadás – Ha én megjelenek tinektek végetek! – Ordította.
- Jaj, hogy civakodtok ti eszement fröccsök, hát hova nem teszitek a szemeteket? Mikor én vagyok a legerősebb, én vagyok a leghatalmasabb, a legeslegfélelmetesebb, én vagyok minden viharok ura. Énnálam a begbonthatatlan erő. – Szólalt meg Szökőár s már kezdte is felfújni a képét, hogy bebizonyítsa az elmondottakat. - Beterítek mindent, elviszek mindent barátocskáim!
- Barátod neked az a jószagú hóhér, aki egy pohár víztől is szót kér! – Replikázott újra Zivatar s azzal akkorra vihar, égzengés, hóesés, mennydörgés és jégeső támadt egyszerre, hogy azt elmondani nem lehet. Nincs rá szó nincs rá felelet. Egymás szavába vágva kurjongattak, üvöltöttek :
- Na??!!
- Ki a legerősebb?
- Naaa?! Ki a leghatalmasabb?
- Ki a legnagyobb?
S amíg tartott a küzdelem - eltűntek a színek.
A gyönyörű kékek helyett már csak szürke és szürke volt minden.
Bizony a felhőcsodákból se lett más, mint egy hatalmasan kavargó szürke káosz.
Végül aztán, mivel nem tudták eldönteni, hogy kinek van igaza elhatározták, hogy a trónusok trónusa elé folyamodnak. Tegyen köztük igazságot maga a király.
Mihály pedig, - aki persze mindent látott -, csendet parancsolt a színe előtt. Nem engedte, hogy alattvalói a vizek, esők és szelek előtte is folytassák a szánalmas hencegést, dicsekvést, kivagyiskodást. Végigmérte őket mikor trónja előtt felsorakoztak, de mivel lelkében erős volt, s szívében szilárd nem mutatta haragját, hanem nyugodtan szólt, ahogy itt következik:
- Szóval igazságot akartok. – Itt mindjárt szünetet tartott, hogy mindegyiknek szemébe nézhessen, s hogy ők is megértsék, amit mond s egyszersmind higgadjanak le.
- Tehát igazság kell. – Folytatta békéltető hangon, ahogy a megvadult cirkuszi oroszlánhoz beszél az idomárja.
- Igazságot az Igazság Kútjában keressetek. – Mondta lassan s oly méltósággal, hogy az esők, szelek és vizek önkéntelen meghajoltak s lesütötték szemeiket a nagy király előtt.
- Zarándokoljatok az Igazság Kútjához. Majd ő megfelel a kérdéseitekre. – S kezével intett, hogy elmehetnek. Aztán Felhőkirályné felé fordult, kinek szemében a bánat könnye csillogott.
Több se kellett a vizeknek, esőknek s szeleknek. Már indultak is. Egy pillanat alatt kiviharoztak a teremből. Elillantak egy szettemnyi perc alatt. Keresték az Igazság Kútját.

Ott állt az -, s ma is ott áll - a Világ egyik középpontjában egy Majk nevű csodálatos pusztán. Ott is egy elhagyatott kastély rejtett udvarának titkos szegletében. Magányosan, méltósággal s oly némán áll ott, mint maga a vén idő. A hozzá folyamodóknak egyenként kell kávájához járulnia, hogy mélyében körbevisszhangozhassanak a beléje kiáltott szavak. Válaszait jól megfontolja, álmodik rájuk egyet-kettőt, néha akár éveket is, míg megjön a válasz. Kürtője az Idők Elejéből való. Ami onnan hangzik maga a való.

Bizony az esőknek, vizeknek s szeleknek is ki kellett várniuk a kút álmodó kedvét. Nyugodtan s békésen kellett várniuk a válaszra, amit oly hőn áhítottak. A választ meg is kapták egy bolondos felhőfoszlányos áprilisi napon.
Az Igazság Kútjának szavai itt következnek:
- Amikor a Nap, a Hold és a Szivárvány találkozik a Vízeséssel és Tavasztündér virágesőt szór, akkor jön el az igazság napja. – Ennyit mondott, s hangja olyan volt, mint nyári éjszakákon a halkan dombérozó szél. Szeretett rébuszokban beszélni. Többet nem is szólt. Csend visszhangzott mélyéből. Akárhány kavicsot dobtak beléje ő csak hallgatott. Egyenesen az Idők Elejébe húzódott vissza, hogy ott pusmogjon tovább az élet titkairól és az igazságról, ami egyébként ott világlik a Napban, a Holdban, minden szivárványban, minden vízcseppecskében s minden virágocskában. Csak a vakok és süketek nem látják.
Kávájára madár szállt, mintha azt mondaná, hogy nincs több audiencia, vége a fogadóórának.

Mit volt mit tenni az esőknek, szeleknek és vizeknek, maguknak kellett megkeresni a választ. Bolyongtak is szanaszét a világban. Bejárták a Föld összes zegét-zugát-pusztáját, hegyeit és völgyeit. Még a tengerek mélyére is betekintettek. Keresték a Napot, a Holdat. Keresték a Szivárványt, aki találkozik Vízeséssel, hogy színe előtt Tavasztündér virágesőt hintsen lábai elé.
Keresték egy nap, keresték két nap. Keresték kereken hét esztendőn át, míg egyszercsak meg nem érkeztek egy mesebeli völgybe. Langy esőt követték éppen, hogy tőle bocsánatot kérve megpihenhessenek, s a rút vita végére pontot tehessenek.
Megrágták már ötször, hatször, hétszer, hogy a viszály nem ér semmit.
Ami lent van az van fent, s ami fent az van lent.
Bizony, bizony.
Az esők, a szelek és a vizek megbékéltek. Nem néztek már egymásra haraggal s lám a kékek visszatértek s hűsítő, nyugtató hatásukkal megszilárdították a békét. A felhők sem késlekedtek tovább s még szebb és még változatosabb formákban andalították a népeket. Mosolyogtak a legyezős dámák, nagyorrú manók, kézcsókra emelkedtek a sárkánykacsók.
A felhők mögött lilán világolt a Hold.
A Nap pedig fényesen karikázott az égre s sugarait barátkozva ontotta a mesebeli völgyre, mesebeli völgyben a mesebeli vízesésre. Szivárvány sem késlekedett – a jóslat beteljesedett - s akkora kaput tartott, hogy Tavasztündér keze nyomán virágeső hullhatott, s az élet értelme megmutatkozhatott.

A kék madár

2011-07-14T16:33:00.003+02:00

Odvas fűzfa széle-hossza, benne él egy kék madárka. Láttad talán képét könyvben, biztos álmodoztál közben: Ó mily édes, ó mily kényes! Minden tolla fénylőn fényes. Csodás mesék szólnak róla, s míg tikktakkol az óra mit is hallasz? Mit? Na mit?

Mosolyra fakaszt mindenkit.
E fűzfás, nyári, szép határon a kék madarat újra látom. Kis szárnyával integet nekem:
- Én a boldogságot keresem!
S aki látja, jár a szája, mondja és hangosan kiáltja:
- A kék madárnak merre van hazája??
- Hol keressük? - Kontrázik rá kicsi és nagy. Sose mondjad, majd ha fagy!
A kék madár a boldogság madara, kinek karjára száll boldog lesz, ha úgy akarja. Erről súgnak, búgnak mind a fák, ezt pusmogja minden virág.

Naná, hogy élt a földön sok olyan király kinek kellett volna e csodaszép madár.
- Az országban bár leggazdagabb vagyok, szobámban egy sarkot üresen hagyok! Kalitkát teszek én oda, tudom jól, hogy lesz annak lakója. - Gondolta egy szakállas, kinek neve Csalánkas. Mogorva volt és hajthatatlan, modora is faragatlan. Megszokta rég, még gyerekkorában, hogy mondása szentigaz, kívánsága meg parancs. Rossszul járt persze így szegény, szíve fekete volt és kemény. Nem szeretett senkit se, s őt se szerette senki se. Most is szolgák hada lesi-várja mi az uruk kívánsága, de mosoly egynek sem terül az arcán, nem a tenyerükön hordják, hanem tálcán. Ő pedig most egyet akar, a kék madarat, de gyorsan, hamar.
- Enyém lesz a drága kincs! Nem szeretem azt, hogy nincs!
Ha most élne, látnád milyen gátlástalan alak, bizonnyal várnák a börtönfalak. De nem a mai kor meséje ez. Hallgassuk hát tovább mi lesz?

Palotája magas várban, aranylámpa a szobában, goromba őr az aljában. Berregnek és forognak plafonra szerelt szemek, az ő háza bűbájvarázzsal őrzött terület. Egy van csak mi elterelné e szemeket: e titkot egy róka bajszában keressed.
Száz lakatját vasból verték, mondhatni kiváló termék. Kinyitni csak eggyel lehet, boltban ilyet senki sem vehet. Halpikkely a kulcsa, ugye milyen furcsa?

A kék madárért ígért fűt-fát, magasra futó ranglétrát. Aranyat is négy kosárral, drágakövet egy lapáttal. Magában bezzeg eldöntötte régen, a madár csak neki világít majd kéken. Csak az övé lesz, karjára is csak neki ül, elzárja vastag páncélajtó mögé, a boldogság legyen egyedül az övé!

Persze mit sem tudott erről Marci, ki a fűzfás liget csendjében bárányok, kecskék és káposzták között, örömöt örömre kötözött. Vidám volt, derűs minden napja, sokat segített neki az apja. Kapott tőle árvalányhajas kalapot, lovuk boldogan ropogtatta az abrakot. Járta a határt és a rétet, arrafelé ismeretlen volt az enyészet. Keze nyomán virult a sok saláta, sparhelten főtt a szép barna maláta. Illatozott a frissen mosott vánkos és takaró, minden paradicsom mellett állt karó. Nyílt a muskátli, virított dézsaszám a petúnia, messze szállt a dús rózsák illata. Fehérre festette a kunkoris vaskaput, árnyéknak meghagyott egy óriás laput. Szerette a rónát, így töltött el sok boldog órát. Menyasszonya Flóra, egymást bíztatták a jóra.
A minap is fent ültek a százszorszépes dombon, átsütött sok fénysugár felettük a lombon. Keretbe foglalta őket a természet keze, a szerelmes látványt mindenki élvezte. Ahogy kéz a kézben nézték a rózsás felhők vonulását, hallgatták a tücskök gondtalan nótáját.
Hanem akkor, valami jajgatás … vagy sírás hallatszott a fűből, egy pici madár kiesett fészkéből. Tolla alig látszott, a szeme is zárva, csak csőrét tátotta a szép kerek világra. Csipogott és mozgott, pici lábacskája, átlátszó bögye, Marcinak hát nem maradt üres a tenyere. Ha te láttad volna, a te kezedben is most fióka volna.
- Gyere pici csőrös, nem csak az a szép állat, ami szőrös!
- Megmentjük ugye?! - Kérdezte a lány. A fiú válasza számotokra sem lehet talány.
- Gyere, vigyük a tornácra, jó lesz fészeknek ez az avítt tárca. - Szétnyitották, mint a harmónikát gondosan, szöszökkel és kóccal kibélelték pontosan. Tettek hozzá illatos fűszálat, dúdoltak mellé kedves lallákat. A legtetejére a nyárfa vattája került, mondhatom csodálatosra sikerült. Készen volt hát a picike lak, nem kellett rá sem festék sem lakk.
Hanem most aztán mi lesz? Nincs mit tenni, madáréknál folyton-folyvást kell ám enni. Tömik is rengeteg léggyel, szúnyoggal, lepkével a tátogót, csak napnyugta után húzhatják le a rolót. Két hétig tartott ez a mókás munka, álló nap légycsapóval szaladgált Flóra.
Bohó egy mesterség fiókát etetni, mindentől óvni, széltől is félteni. Nődögélt is szépen, tollai fejlődtek, virágok a fákra százával kerültek. Be szép, be kék, a kinőtt pihék színe csupa-csupa kék. A madárka nagyon szép lett, minden tolla kéklőn kéklett. Szeme nyitva, az is kék, kíváncsian nézett szét.
Házikót is fontak neki hajló fűznek ágából, faragták az alját akácnak fájából. Sárga rézdrótból került rá az ajtó. Macska ellen kellet ez a kalitkafészek, falára nem kerültek képek. Szépen berendezték, volt benne porcelán itató: százéves csészécske, boltban nem kapható.
Ámultak, tapsoltak minden mutatvány után, milyen aranyos, hogy pislog bután! Gyorsan tanult a gyönyörű kék madár, üldögélt naphosszat hol Marcinak, hol Flórának a vállán. A házikóból ki-be járt, nem tett soha semmi kárt. Tányérban fürdött, a vízből feje fölé vízcseppfüggönyt küldött. Dalolni is tanult, ó de szép volt az az ének! Húnyt szemmel fújta, apró fejét feltartotta. És … akkor,… egy szép illatos délután kéz a kézben állt a fiú és a lány. A madár pedig szólt, a környéken csend honolt. Köszönt is és beszélt lágyan:
- A világban boldogság van? – Flóra és Marci ámulva nézte, csodavárás költözött szívük közepébe.

- Nnna? Hogy tetszett a dalom? Legyetek boldogok, azt akarom! - Aztán trillázott még rengeteget, biztos nektek is tetszene gyerekek. Röppent magasra, a kék égre, kék égnek kellős közepébe. Szárnyát tárva a boldogság csak úgy ömlött a világra!
S míg ezek történtek a boldogság egyre terjedt, minden házban fénylőn fénylett, minden szívben kéklőn kéklett.

Hanem, hogy szómat össze ne keverjem, a másik főszereplő nagyon rémiszt engem. Vén Csalánkasnak sok szolgája, közben a világot járta. Kerestek, kutattak, kérdeztek, vétkeztek, törvényt is sértettek. Jártak házról házra, faluról falura, bújt előlük minden jótét pára. Ahová lábukat betették, ahol ők megálltak, kilincset mutatott az öröm a mának. Bánat és félelem lett az úr, a gitáron is elpattant a húr. Gorombák voltak és kegyetlenek, ellenük a népek tehetetlenek. Ijesztgettek, fenyegettek, erejüket fitogtatták, vad szavakkal a lakókat gyalázták.

Nyerni akartak, vonzotta őket a négy láda arannyal telve, tudjuk, hogy evvel hitegette őket a király őkelme. Gonosz uruk várta a híreket, kérdezték hát Albionban az íreket. Faggatták a flamand parasztokat, átnézték az indiai kasztokat. Fegyver csöve, kés pengéje, folyt a szabadságnak vére. Hatalmuk volt ütni-verni, kezet, lábat megtekerni. Csupa gonoszsággal a percek teltek, de kék madarat egyet se leltek. Volt skarlátszín íbisz, zöldike és sárgarigó, csak a vágyott kék nem volt, a kalitkába való.

Megelégelte a sok kudarcot akkor Csalánkas király s álruhát kerítve esze gonosz terven jár. Hogy mi az? Kérdezzétek bátran, hátha eltéved a bazárban.

De jaj nem tévedt el, biciklin kerekezett, szép Magyarországba besettenkedett. Gondolta, ha nem használ a nyers erő, elnyeri majd célját a hízelkedő. Távcsövezett, kamerázott, magas fákra fel-felmászott. Nem pihent, s nem csüggedett, kézfeje kéken erezett. Adta ki magát postásnak, számlásnak, Jehova tanúnak, Krisna völgyi fiúnak. Fogadták hát szépen, pedig nem az övé volt az érdem. Volt még pénzbeszedő, kérdőívet tekergető, dunnát párnát áruló cigány, megpihent pár elhagyott tanyán. S közben mézesen és mázosan faggatózott, szavait csűrte és csavarta, tudjuk, hogy csak a madarat akarta.

Egyik reggel aztán, ahogy a csípát szeméből kaparta, egy trillától felvillanyozódott az arca. Minő dal ez? Honnan száll a trilla? Az izgalomtól remegett az ajka.

Az ördögnek is szutykos a lelke, hát a sors e rossz királyt pont ide terelte. Pont előtte áll az odvas fűzfa, alatta a kék madárka. Hűsölni tette az imént oda a meleg tornácról Marcika. Boltba mentek ketten, Csalánkas hát rabolhatott menten. Rabolt is. Viszi már a szép fűzfa házikót, árgus szemmel nézi a benne lakót. Rakja a biciklikormányra, ide-oda mozog a ronda ormánya. Mint farkas szimatol, két szív összerándul valahol.

- Marcikám, lelkem! Valami úgy riaszt engem! - Szólt ijedten Flóra, és az ingét összébbhúzta erre a pár szóra. Rossz előérzet lelkét gyötörte, csavarta, a madarat látni azonnal akarta.

Futottak hát haza, a lelkiismeret jó barát, többet ér, mint huszonnégy karát.

De jaj, késő már a futás, késő a bánat, hűlt helye van a kék madárkának. Elvitték, ellopták, szemük könnyekkel telt meg, szívük nem ilyenre edzett. Szótlan- némán álltak a fa alatt, kéz a kézben nézték a szűrődő napsugarat. Gondolatuk acélos lett, a madárért menni kellett. Tarisznyában pogácsa, szalonna és cipó, bizakodva integet a faluvégi kóró. Integet Flóra is a háznak sarkánál, pedig Marcit jobban szereti a kék madárnál. Mégis elengedi, tudja jól, madár nélkül a boldogság tovább vonul.

- Csak akkor lesz újra az ég kerek, ha a madarat megleled. - Suttogja fel a kék égbe, könnyes lesz a szeme tőle. Akit neveltek, védtek, trillája volt temérdek, nem adhatják oda másnak, a boldogságra szüksége van a világnak.

Csalánkas király pedig gyors lovára száll, hurcolja a házikót erdőkön át. Alig várja, hogy a vára sok lépcsőjét megmássza. Kapun belül biztos lesz már, ami nem övé volt zárva lesz már. Bizony megérkezett, ismerve a titkos utat, fenyőágak alatt haladt. Fent is van már a kapuban ő, lépte nyomát takarja az öreg erdő.

Magas várnak orma, hegye, ott van a kék madár rejteke. A tornyos szűk szobában, szomorú a bús rabságban. A mennyezeten a rút szemek, vár aljában goromba őr őgyeleg. Az ablakon sűrű vasrács, lakatból az említett száz. Csalánkas meg lesi várja mikor jön meg boldogsága, de hiába minden, - te is jól tudhatod, - ahogy szeretetet kosárba nem tehetsz, úgy boldogságot sem vehetsz. Erőszakkal sem lehet semmire menni, önzetlenül kell szeretni. Jóság, szelídség, kitartás és munka, ami a boldogságot meghozza. Ráadásként, - ha megleled - a kék madár azért a tied lehet.

Csalánkasnak mindene van, még az árnyékszéke is arany. Mégis boldogtalan, jó kedve sose volt, lelkében tanyázik sok fekete folt. Gyerekként is vad volt nagyon, fiókát is ütött agyon. A szánalmat nem ismerte, a jótetteket kerülte. Bántotta a macskát, összetörte a falovacskát, a húgának porcelán babája, cserepe közt lépett a csizmája. Anyja szavát nem hallotta, a könyveket sutba dobta. Ami kellett elvette, ki gyengébb volt elverte. Szava szurkos, hangja mord, szobájában üres a polc. Most ott áll a toronyszobában, rengetegszer járt itt korábban. Követeli, dobbant, üt vág, fenyeget:

- Te madár! Szöges ágy lesz fekhelyed! Ha nem adod, amit kérek, ide csordul majd a véred! - Tombol, ijeszt, vadul rázza, kérését többször is kiáltja. De a madár, a kék, ismeri e gonosz mesét. Tudja és reméli, hogy a mese vége jó, történt már ilyen anno. Tűr és hallgat, szeme bánattal telve, Csalánkas le van érdekelve. Nem is ért semmit, ne is várd, gyorsan csukd is be a szád. Inkább szurkolj Marcinak, Flóra kedvesének, hátha arra jár felétek. Segítsetek neki, hisz Csalánkast kergeti!

Marci hűen jár és kél, akarata parázs, megmenti a pocsolyából a darázst. Kihúzza a tüskeágból a rókafit, szárazról cuppogó halat vízbe visz. Kap hát, mint jó mesében dukál : szőrszálat, bajuszt és pikkelyt, persze, hogy egyik sem volt selejt.

Ment hegyeken, ment völgyeken, gyalogolt kiszáradt folyómedrekben. Aztán sok gyötrő bolyongás után meglelte amit keresett, egy koromfekete vár alá érkezett. Tudta és érezte, a toronyszoba rácsa, a kék madár fogsága.

Több se kellett, biztatásra nem várt, légbe dobta a darázska szőre szálát előhívva kis gazdáját. Az pedig fullánkjával jó nagyot csípett ama goromba őrnek alsóbbik felébe, hogy Marci beléphessen a várkapu mélyébe. Rókácskának bajsza szála vezette őt fel a várba. Nyíló-záró bűbájpillák gazdájukat elárulták, a rókabajszát nézték, lesték, Marci fiút beengedték. Ottan pedig a halpikkely minden zárat és lakatot kinyitott, az ezeréves tervbe senki bele nem rondított. Hanem, a kilencvenkilencediknél mi a csuda? Az ajtón Csalánkas király futott ki ordítva:

- Utálatos hideg madár! Ha nem adod meghalok! Le a földre lankadok. – Arcát kezébe temette, válla rázkódva mozdult, szeméből egy könnycsepp csordult. Sírt, bár fel nem foghatta ésszel mi lelte őt, ordítva ordított, hogy rezgetett tüdőt és velőt. Megindult a könnyek áradatja, mely a gonoszságot szívéből kimosta. Sokáig sírt aztán hüppögve, ez új mesterséggel ki is lett békülve. A feszültség bomlott, a pántok pattantak, levegőt adtak a nyitott ablaknak. A kék madár akkor libbenve, szusszanva, Csalánkas vállára szállt sóhajtva. Majd lehúnyva kék szemét mondókáját trillázta szerteszét:

Király Csalánkas és egyéb emberek! . . . . . . . . . . . Király Csalánkas és ti többiek!
Eztán a teába édes mézet tegyetek . . . . . . . . . . . . Naponta egy jótettet tegyetek!
Egy pillanat, egy vágy: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Egy pillanat, egy vágy:
Szíved lelked legyen lágy!! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Legyen puha minden ágy!
Nem szabad félni, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Nem szabad félni,
Megértéssel kell most élni. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Szeretettel kell most élni!
A világ csak erre vár, . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .A világ csak erre vár,
Higgyétek el végre már! . . . . . . . . . . . . . . . . . . Vegyétek észre már!

Amíg szálltak a dallamok lehullottak a lakatok. Vasrácsokból rózsaág lett, mosolyra csukódtak a delejes szemek. A palotába fény áradt, jött vele egy madárhad. Tollászkodtak, fejüket forgatták, a kék madár dalát kórusba foglalták. Csalánkas király orcája felderült, a kék madár lám a karjára repült. Szárnya széle végigmérte, csillámporral megigézte. A két versszak újra zengett, a világban béke lengett.

Marci is megmozdult, meghajtotta magát, s az úton melyen jött hazavitte magát. Véle szállt az égen fent az égszínkék boldogság, szent lett újra az emberi barátság. Visszatért az öröm, a bú fölött az idő eljárt, többé gonosz szó nem tett semmi kárt. Lépte nyomán kék szikrák lövelltek, szavára emberek ezrei füleltek.

Elmondta mindenhol, hogy legyen: Minden nap egy jótett legyen! Szavakkal ennyi jó ki nem mondható, 365-ször miliárd millió.

Flóra Marci elé szaladt. Karját kitárta, szép kedvesét a szívére zárta.

Neked is kívánom, boldogságod sose legyen álom.

A balatoni igazgyöngy

2011-07-08T19:51:00.002+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl, egy náddal benőtt kis sziget. Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, sirályok, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet. Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy ezen a szigeten lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy az emberek mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett, a fodrozódó vízből jókat permetezett. Fényes tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.
Hajnaltájban, ha kiülsz a szépséges tó partjára, láthatod őt sok-sok pajtásával egyetemben. Sajnálhatod, hogy nem férnek el a kezedben.
Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott az északi part királyának, Szürke Felhőnek fülébe. Messziről megleste, szíve beleremegett, a szép sirálylányba menten beleszeretett. Szaladt gyámapjához rögtön, hogy nászajándéknak ugyan mit küldjön. Apja pedig, kinek neve rang: A vénséges vén tihanyi Visszhang. Az öreg pedig bölcs lévén, mást úgyse tehetett: a lánykérésbe beleegyezett. Követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.
De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána. Ó jaj! Eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett. Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett. Hallotta már az öregektől nem is egyszer: - Ha baj van nem kell más vegyszer, mint a tiszta szó. Kérni nem szégyen, s szavadnak foganatja lészen.

Kérte, hát a szárcsát, hogy a gyöngyért bukjon le, de a szárcsa nem tudott leúszni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta.

Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.
- Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked? - Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.
- Mondd el kérlek! Ha tudok segítek. - Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.
- Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang fiának jegyajándékját. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.
- Ha tudok, segítek. - Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.
Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellett csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta: ilyet még úgyse evett, de remek! Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt. Ó! Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába bele is fúródott.
Szóval, elnyelte a homok s felette a hullámok fodra, teljesen beborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen, s sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy gazdag lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Keresték egy nap, keresték két nap, harmadnap egy szeleburdi kis hal a felszínre hozta. Nohát, hogy örült a tündérgyermek! Nézte-nézte! Látta jól: szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre!

Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem-hogy, hejehuja, haj!

Legszebb madár a siráááály, ő az igazi kiráááály!!!
Itt áll büszkén - Szürke Felhőőőő, napsugárban fürdőzgetőőő!
Ezüsthold lett néki párjaaaa, szárnyuk a világot járjaaa!
Szóval az egész balatoni madársereglet erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Csapatban jöttek, keringtek, szálltak, tuti, hogy egy cseppet se fáztak. A zenét a szél húrjai adták, táncparkettnek az öböl csónakjait kapták. A menyasszony fátylát teliholdból szőtték, a vőlegény kalapját kagylóhéjból vésték. A hangosításra nem költöttek semmit, Vén Visszhang ismeri a trendit. E téren ő a verhetetlen, kihangosítása kegyetlen.

Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt. A tündérgyermek tapsolt, ugrott, ezüsthídon végigforgott. Piruettet csinált négyet, amit mondok elhiggyétek!
Aztán hajnaltájban elfáradt a násznép, -pirkadni kezdett, még most is látom az egészet.
Mégpedig hogy merre láttam? A déli part zugában. Harmatos, furcsa hajnalon ott üldögéltem én a parton, pont Balatonbogláron.

Aztán meg, hogy mindez igaz-e vagy se?... Nem tudhatom, de azt igen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.

A szitakötő és a vihar

2011-05-29T19:27:00.004+02:00

Egyszer volt hol nem volt, volt egy csodálatosan szép erdő. Erdő közepében egy virágoktól körbevett kis tó. Tó közepén egy picike sziget. Ezen a szigeten élt egy szitakötő dáma, akit nem érdekelt a dráma. Minden nap lerepült a kristálytiszta vízhez, s annak tükrében csodálta karcsúságát és szivárványszínben pompázó tündérforma szárnyát. Mint mondám, gyönyörűséges, tündérforma szárnyát.

Nyár volt, rekkenő a hőség, szellő se lebbent, levél se rezzent. Az idő megállt, minden száradt, tört és sóhajtott, vizet óhajtott. Felhők még nem látszottak semerre, de tudható, - a tapasztalat mondja, - minden megváltozhat óráról órára. Amint mondom, óráról órára.
Most még süt a nap, de nicsak felhők gyűlnek az égen. Mi lesz belőle? Tudni nem lehet, súlyosak, feketék a fellegek. Szitakötőnk, csak nézte, csak nézte, de bohó lelke az ijesztést fel sem vette. A jégesőtől ugyan félt nagyon, meglepte egyszer egy tikkasztó forró napon. Amint mondám - egyszer - egy forró nyári napon. Hanem az ilyesmit ő feledte, csak a jó dolgokat szerette !
Ott a kis szigeten volt egy pirostetős ház is, körben a virágok mesebeli kláris.

Az udvaron a trombitavirág kelyhe harmattal volt telve. Ebben mosdott szitakötő drága, ha maszatos lett szép türkiz ruhája. Most is odalibbent, hogy frissítse magát, harmatvízzel locsolja a hasát. Hanem benne, már pihent egy barna lepke. Szitakötőnk hát a tóba tette lábát, ilyen kicsiségből nem csinált problémát. Aztán pihenőnek keresett egy közeli kőlikat, vízmosta barlangot, melyet a szomszéd domboldal bőven kínálgatott. De kitisztult az ég, szitakötőnk ingatta a fejét. Aztán vállat rántott, mit tegyen már most? Látom, hogy gondtalanul szálldos, amint mondom csak szálldos és szálldos.
Hanem a kecskebéka brekegett, vihart jelzett serényen, a körtefán ültében.
- Brekeke, brekeke! Sok víz, sok víz! - Kuruttyolta vidáman, neki ugye a sok víz nem árthat. Szereti a vizes csúszdákat.
A mi szitakötőnk nem tudta higgyen-e a jóslásban, legyen-e dőre, felmenjen-e a dombtetőre? Kerek fejét forgatta, forgatta, forgatta. Mit látott? Csak a szép kék ég szikrázott. Egy pár bárányfelhő karikázott, felhőpipából eregetett felhőköltemény, csodásan szép égi tünemény. Szitakötőnk bámészan nézte, amint mondám, csak nézte, csak nézte.
Mit hitt a dáma, mit nem, azt hitte csupán, a béka napszúrást kapott tán. Biztosan fáj a feje, buta előrejelzéssel van tele. Telisde tele. Felrepült hát a kicsi hegyre, amint mondom a hegyre.
- Brekeke, brekeke, sok víz, sok víz! - hallatszott újra, - sok víz, sok víz! – a béka csak ezt fújta.
Szitakötőnk oda se hederített. Csak megvonta a vállát és repkedett nádról nádra. Nem hallgatott a békára. Illegett a tó fölött, piruettezett, tavirózsákkal flörtölgetett. Repült hegyre föl s le, önfeledve. Csodálta a katicabogárka pöttyös szárnyát, megnézte a vasalását. Éppen újfent nézegette magát, mikor meghallotta a susogást:
- Vihar jő, vihar jő! - Suttogta a nádas.
- Jobb, ha fészkére száll minden szárnyas. - Amint mondom minden szárnyas.
- Sok víz, sok víz! - Hangzék újra. Hajladozott, suhogott minden. Nem marad itt száraz ma semmi sem.
Mire ezt elmondom óriáscseppek hullottak az égből, a békának igaza lett végül. Ha a szitakötő elhitte volna, most bajban nem volna. De bajban van, megverné az eső, ha egy rőzsekupacot észre nem venne ő. Szerencséje volt, belebújt mélyen, addig-addig mászott, hogy türkizkék potroha ki sem látszott. Hálát adott földnek, égnek, megköszönte a mesének, hogy nyakát nem törte ki, amint mondám, hogy nyakát nem törte ki.
Csapkodhatott villám, tombolhatott vad szél, a rejtekhelyen rejtve mélyen, megmaradt a szivárványszín szárnyacska és a karcsú derék. Soká nem tartott az égi színjáték, elvonult a dörgés. Nem volt se tragédia se dráma, újra táncolhatott a szitakötő dáma. Amint mondom táncolhatott a dáma.
A növények kihúzták magukat, fénylett minden pici levél, sóhajtottak az indák, isteni finom illat kélt: A föld szaga. (Ha kint járnátok nagy vihar után a mezőn, a réten, ti is éreznétek milyen menő, a tüdőket gyógyító eső utáni levegő. Bizony finom az eső utáni levegő!)
A vihar jött és tovaszállt, mint sok ezerszer már. Újra kisütött a nap, visszaállt a régi rend. Szitakötőnk is lerepült a tóra, s azóta elhiszi, ha brekeg a béka. Bizony megfogadta elhiszi, ha brekeg a béka.
Hálát adott földnek égnek s ennek a mesének, hogy nyakát nem törte ki, mint mondám nyakát nem törte ki.

Higgyetek ti is a mesének, így lesztek okosak, serények. Vágyni kell mindig a jóra és hallgatni minden jó szóra. Amint mondom a jó szóra.

Estére kelve talált üres virágtölcsért a dáma, biztos gondtalan volt álma. A folyondár kelyhe elringatta a szép szitakötőt, álmodta hát magát bálba, ő lett egy igazi tündérdáma. Szerepelt egy operettben, része volt a rivaldafényben. Neve világított a címlapon: Itt szerepel az új primadonna, kinek egy kis sziget az otthona. Csacsogott és lejtett körben a parketten, te sem tudnád nála szebben.
Békánk bizonyára herceg volt ottan, - bókolt, - s a tündérszárnyak szélére csókolt, amint mondám csak csókolt és csókolt.

2010-12-24T09:49:00.000+01:00

Macskamese

2010-09-25T13:54:00.001+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Dunakanyaron innen, de a Balatonon túl, ott ahol a háztetők összeérnek, élt egy szépséges macskalány. Büszke volt vörös bundájára és rózsaszín tappancsára. Amúgy is jóravaló volt, tiszta, - miegymásait naponta többször mosta. Egeret is jó sokat fogott, és azokat gazdijának megmutatva, rezgő bajússzal a küszöbre – lippiti, lippiti mind behordta. Hadd lássa a néne, megszolgálja a tejbe áztatott kenyérkét. Ő egy igazán rendes fehérnép.

Eljött a tavasz, a virágzás, az udvarlás ideje. Hanem a vörös macskalány a bokáját beverte.
- Auú! Nyaúú! - Megkergette egy hosszú padláslakó. Az a bizonyos menyét, aki vagy hozza, vagy nem a menyét. Most szerencsére nem hozta, így egy az egy ellen ment a csata.
- Ki birtokolja a padlás zugait? - Ez volt az eldöntendő kérdés itt. A harcban nem tudni lett-e győztes, de ez a macskalány a bokáját úgy beverte, hogy hét csillagot látott egyszerre.

Épp sebeit nézegette, siratta, nyalogatta, amikor lippota, lippota - elébe toppant, nem tudni honnan, egy fekete macska.
Ez egy híres nevezetes feketeöves. Egy kandúrkirály, ki mindent tud és mindent lát. Bele is avatkozik minden vitába s övé az utolsó szó, ami persze nem hiábavaló. A macskavilág elismeri őt, a vakmerőt. Szavát megfogadják s a veszekedők egymást békén hagyják.
Volt már vagy húsz éves, macskáknál nagy ritkaság! Átvészelt húsz telet és tavaszt, övé volt a legtöbb tapasztalat.

Hanem, hogy mesémet el ne felejtsem, ez a szóban forgó macskakirály megkérdezte, hogy mi fáj:
- Miauért sírsz, miért pityeregsz? Miért itatod az egereket te kedves? Csak nem bántott valaki? A bánatod okát mondjad már ki!
- A menyét, a padlás, a bokámm. Jaaaaaj, de bevertem! Aztán a menyét otthagyott engem.
- Menyét, padlás, boka. Láttam már ilyet. Aha! - Szólt murrantva, a pirosruhást ugratva. S nini, cicabánat gyorsan szárad, hamar töröld meg a szádat! Hanem, ahogy egymásra néztek, egymástól orrpuszikát kértek. Aztán lippiti, lippota - sétáltak egymás mellett, végigszemlélték a kertet. Megnézték a kerítés tetejét, kukucskáltak a tetőkről szerteszét. Napoztak, nyújtóztak, mancsokat mosdattak, álló nap csak doromboltak. A szép macskaszemek megigézték egymást … s estére kelve, felnézve a teliholdra – jobbra, meg balra, köröket írva, - lippiti, lippota, egymásba bolondult e két macska. A vörösruhás leány, meg a feketeöves király. Ment ám a miau zengve, este-reggel, hírül adva a világnak nincs már macskabánat. Hanem van öröm, de nagy.

Eltelt azóta egy hónap, el kettő, el három s a kis vörös - lippiti, lippiti, lipi-lipp, lippiti ment a gazdájához:
- Nyau, nyau cicababámat várom. - A gazdi, ki látta, elővett menten egy kosárkát, beletett egy puha kabátkát. Simogatta pocakját, mancsait, meg fejét, aztán elment, hogy hozzon neki meleg tejecskét.
Mire visszatért, hát mit látott, mit nem, négy gömbölyű cicafejecskét.
Egy az anyja, három a kiscicája. A fekete övesnek mosolyra áll ám a szája! Macskagyerek - picike, icike, akár egy szőrbundás tündérke. Egy fekete, egy vörös és egy tarkabarka, a cicamama őket gondosan szoptatja.
Nőnek, nődögélnek is szépen. Dudagömbölyűek már a héten. Fényesek és édesek, szemüket kinyitni képesek. Játszani is tudnak, bár a kosárba mindig visszabújnak. Onnan pofozzák egymást rakásra, nem hagyják a gazdit magára. A lába elé hemperegnek, sok vicces akrobatamutatványt tesznek. Napoznak, nyújtóznak, mancsokat mosdatnak, álló nap dorombolnak. Megy a szundi mrrr, mrrrr, anyura ugrani, hóna alá bújni, tejecskéhez jutni mrrr, mrrrr! Bújnak lesbe, indulhat a támadás –nini!, ... lippititi, lippiti:
– Anya egeret hozott! Vagy mi?!
El is nézi néne hosszába-széltébe, ennél jobb műsor nem megy a tévébe’!

Aki nem hiszi, ne sokat tegyen, valahonnan egy macskagyereket vegyen!

Nagyi mesék

2010-09-14T19:55:00.001+02:00

Íme egy megálmodott mesekönyv!

Írta, rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva
és Ferró Nyalka Julianna

A fenyves boszorkánya

2010-09-01T20:55:00.001+02:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos erdő, fátyolfényben lengő. Börzsönynek nevezik széltében hosszában, bent csücsül a Duna horpaszában. No hát itt a sűrű rengetegben van egy fenyvesekkel körülvett tisztás. Tisztás közepében kis ház. Kis házban öreganyó. Ő mesélte nekem ezt a történetet. Ő is még a nagyanyjától hallotta, úgyhogy nagyon-nagyon régen történhetett.
No, hát ebben a kis házikóban lakott valamikor réges-régen Rózsamama és három gyermeke. Két fiú, meg egy lány: Délceg úrfi, ki úgy ülte meg a lovát, hogy a föld másik végéről is csodájára jártak. Buzogány, aki a legerősebb volt a férfiak közt és Kerekszemű, akinél szebb lányt nem látott még a világ.
Történt egyszer, hogy egy királyi vadász szarvast űzve eltévedt. Társaitól leszakadt és az erdőben bolyongva rátalált a tisztásra, tisztáson a kis házra, kis házban a szép lányra. Szemük csillagát egymásra vetették, s érezték, hogy e földi élet, összeköti őket végképp.
- Kerekszemű, kérlek, gyere velem szépen, légy a feleségem! Az én nevem Csörgő Patak, halászatból és vadászatból élek.
Kerekszemű belenézett Csörgő Patak szép szemébe és igent mondott. Aztán kezét felemelte, s Csörgő Patak tenyerébe tette.
- Veled megyek, súgja szívem. Követlek én téged híven.
Az igaz szerelem pattan, mint a szikra és a szerelmeseket holtodiglan, holtomiglan tartja. Rózsamama rájuk adta áldását és elindultak megkeresni Csörgő Patak házát.
Esküvőt, vidám lakodalmat terveztek sok vendéggel, zenével-tánccal és több fazék töltött káposztával.
Igen ám, de a fenyves boszorkánya meghallotta, mert állandóan leskelődött utána. Kerekszeműt Békaszájúnak, fiának akarta.
Dúlt-fúlt mérgében. Fákat tépdesett, szelet és vihart kavart. Vastagon beszórta fenyőtűvel az avart. Csavarta az indákat, ágakat, növesztett szúrós mácsonyákat. Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt? Nem tudta azt sem eleven, sem holt.
A fiú és a lány tanácstalan álltak, így még sosem jártak. Hideg és vacogás tört rájuk, reszketett a szájuk. Baljós árnyak körbe-körbe keringtek, terítettek ijesztő sötétet.
Út volt, de hova lett, a boszorkány által eltüntettetett. Gondolta a ronda banya, hadd törje ki őket a rossz nyavalya, - majd, ha jól eltévednek és kellőképp megijednek, - akkor beveti magát, de a jótanács fejébe a lányt kéri cserébe.
Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt, nem tudta azt sem eleven sem holt. Kérdezték levéltől, kérdezték fűszáltól, kérdezték a sötétzöld hínártól. Azok bíz nem tudták, honnan tudták volna, hogy az utat a rengeteg fenyőtű fedi be, követve a boszorkány óhaját. Kár, hogy nem szúrta meg egy sem a hónalját!.
Hanem hát nincs mit tenni, ha tanács kell, tanácsadót kell keresni. Kerekszemű barátja nem vitás, egy vén fa volt semmi más. Vénséges vén Tölgy apó, mert ez volt a neve, Kerekszeműt igen kedvelte.
- Gyere Csörgő Patak énvelem, keressük meg az öreg Tölgy apót. Ő az erdő legöregebb fája, azért olyan nagy a tudománya. Ő a legkedvesebb barátom, nála vakációztam minden nyáron. Sok szeretettel vigyázott rám, bántására sose állna a szám.
Nem tudta mért, nem tudta hogyan, de ha ennek a vénséges vén tölgynek beszélt, lelkében válaszok születtek, tervek éledtek, rossz kedvből jókedv, bánatból remény lett. Szerette a fát. Többször felkereste, simogatta érdes törzsét, bámulta rezzenő leveleit, görcsös karjait s volt, hogy el-elszenderedett a lombokon átszűrődő fénypettyek játékát figyelve. Ilyenkor úgy érezte tündérek játszi csapatának tagja lett s életének titkos pillanatait éli meg. A fa volt, aki vígasztalta, hatalmas törzséből erő és nyugalom áradt. A fájdalom engedett, helyébe megnyugvás teremtetett.

Kerekszemű persze tudta hozzá az utat, csukott szemmel is odatalált, fecskefarkú pillangó az ujjára szállt. Léptek mohán, mentek réten, merengve nézték a felhőt az égen. Bújtak szederbokoradta alagút alatt, a két fiatal gyorsan haladt. Fölöttük madarak szálltak, aztán rátaláltak, a hatalmas fa előtt bizakodva álltak.
Tölgy apó meghallgatta a fiatalok szavát. S lám látszott is, hogy örül, karjait leengedve sátort formált s a sátorban megszólalt ő, úgy beszélt, mint bárki mesebeli lény, kinek hangja szellő, mondása arany s hál isten mindig igaza van.
S szólt imígyen. Tudását sose titkolta irígyen:
- Szeretteim! Vigyázzatok nagyon kedves gyermekeim! Az utat azért nem látjátok, mert ellenségünk, a gonosz fenyves boszorkány, fenyőtűkkel beszórta. Sűrű indákkal lezárta, barna avarral takarta. Mindent megtesz, hogy eltévedve, az ő karjaiba kerüljetek. Téged akar Kerekszemű. Vele szembeszállni nem lesz egyszerű. A szélesszájú rút fiának, Békaszájúnak akar téged, de ne hidd, hogy véged. Hívd bátyáidat, s a mesét máris átírtad.
- Jaj, a bátyáim! Igen a bátyáim segítenek! - Kerekszemű hát körülnézett a vadonban, hírvívőt keresett azon nyomban.
A hírvívő ott volt, károgott egy nagyot:
- Bebizonyítom, hogy jó holló vagyok!
Fekete szárnya kavarta az avart, Délceg és Buzogány ellenkezni nem akart. Sőt, mint villám léptek, a bozóton jó nagy lukat téptek. Szakadtak szerte az indák és a mácsonyák, keresték kutatták a rút banyát.
Hamar rájött a gonosznak lelke, hogy tervének bíz kicsorbult az éle. Baj lesz itt, de nagy, jó lesz, ha csendben kushad. El is bújt, mert félt Buzogánytól, Délcegtől, érezte már, hogy nem lesz semmi a tervéből.
Mondanom se kell szemük elől el nem bújhatott, a kitartó akarat sikert aratott.
Meg is lett a gonosz pára, csak arra kellett menni, amerre a legsűrűbb volt a torlasz. Te rút banya, most már térdre omlasz! Sajnálhatod, hogy ilyen tervet eszeltél, magadnak bajt kerestél.
Egyszerű, ha már látod a végét, forrásvízzel frissítsd fel a gégéd. A két világhírű testvér meglelte hát a banyát s két marokra fogták a kócos grabancát. Nem hagyták, hogy visítson, lila zokniban virítson. Befogták a száját, elvették pálcáját. Aztán olyan helyre tevék, ahol meg nem lelék. Hitték, hogy a banyának vége, Délcegnek el is múlt a mérge. Buzogány még csettintett párat és kettéroppantott egy kukoricaszárat.
Közben Kerekszemű és Csörgő Patak megérkeztek. A királyi adász völgy ölén lakott, éjjel világítottak a csillagok. Takaros kis ház volt: piros fotel, kerek asztal és virág, számukra egy egész világ.
Aztán, hogy az idő folyását össze ne kavarjam, a kis házban lakodalmat csaptam. Adtam jótanácsot, be is tartották, rendeltek hat tálca puncstortát. Rózsa mama megsütött három malacot, három ludat és három kacsát. Simogatta a sok vendég már előre a hasát. Forgott a habverő, de ó jaj mi lett?
Valami delejes szellő érkezett? Varázsolt illattal volt teli, ki beszívja a banya koszos házát bizonnyal megleli.
Hanem éppen akkor szaladt a kukta, mert a kolbászkoszorút egy kutya ellopta. A kukta után szaladt a szakács, a szakács után a vőlegény, vőlegény után Kerekszemű, Kerekszemű után Buzogány, Buzogány után Délceg úrfi a lován. Szaladtak ám, ilyen mókás menetről regél a szám. Hiába volt hát a gaz banya újraéledése, gonosz tervének újabb nyesedéke. Varázsolt és trükkölt. Mindent megmozgatott, csak odacsalja a csapatot. Gondolta elcsalja őket az orruknál fogva, így rendezte dolgát ez a fenyves banya.
Csalta, vonta, próbálta őket elhúzni, banyatanyájába vinni.
Mert, ha nála a násznép, nála az erő, tán mégis az ő fiához megy Kerekszemű! Csak azt hagyta ki a számításból, hogy a násznép nem kér az ő szélesszájú fiából .
Hiába volt minden varázslat, hiába orron át ható mágnes, mivelhogy az ellopott jó kolbász illata tartotta orrukat akkor már fogva. Nem fért be oda a boszorkány átka. Meg nem érezték, látni se látták, ki is pipálhatjátok ezt az ármányt.
A fenyves boszorkánya hát a házában maradt, hozzá a fián kívül senki sem szaladt.
Megszabadult a mátka, foszlott szét a varázs, miként tűzből lesz a parázs. Parázsból meg hamu és üszök, a banyáért bizony egyet se nyögök….
A torkos kis kutya meg csak hurcolta a kolbászt, karikába járatva a bandát. Már majdnem a küszöbnél jártak, mikor az eb a kolbászt elejtette.
Vett volna egy újabb levegőt a pára, de addigra a kukta keresztülbucskázott rajta. Aztán hemperegtek, gurultak, kicsi a rakást csináltak. Nevettek, kacagtak. Könnyük csordult kendőre, kabátra, bele a nagy kerek világba. Szép Börzsönynek minden fűszálára.
Így volt, vége volt, kimondták az Igent, aztán a násznép megpihent. Felsöpörték az utat, a zavarosban már senki sem matat.
Kitört a boldogság, mosolygott a nap, ontva aranyszín fénysugarakat.
Ha nem hiszitek járjatok utána, tartsatok számot a töltött káposztára. S hogy a kolbászt ki ette meg? Sose tudhatjátok meg!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Nem nyerhet egy boszorka sem,
A kutyát simogasd meg kedvesen!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Eleje és végzete.

Ferró Nyalka Julianna - Csiri és Csuri

2010-08-31T16:07:00.001+02:00

Csiri és Csuri

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Várhelyerdőn innen, s a Várhely-tavon se túl, ott, ahol a Morzsa kutya az úr, volt egy csendes kis falu. Csendes kis faluban egy piroscserepes ház. Piroscserepes kis ház padlásán, sok-sok verébcsalád. Együtt egy egész kolónia, nagybácsik, nagynénik unokák és tantik, fészkeik közt egy se volt antik. Mindig újat raktak! Gerendák s deszkák közt matattak. Szerették a sok rést az oszlopok fölött, így aztán fecske helyett a tornácra sok mezei veréb költözött. A csipogó had itt vert tanyát, szedte a legyeket sok-sok életen át.
Tavasz volt, zsongott a természet, párt választottak a verébnépek. Pózoltak, udvaroltak szárnyukat verdesve, az igazit keresve. Csiri balra ugrált, Csuri pedig jobbra, nem voltak a nyugalom szobra. Az eresz egyik végén egymásnak ütköztek, aztán egymással egy kicsit szemeztek. Kitalálhatod mi lett azután, egymásba habarodott a fiú meg a lány.
Megkezdődött a nagy tavaszi fészekrakás meg a nagytakarítás. Kidobáltak, húzgáltak mindent, ami régi, egy kettőre üres lett minden kégli. Csiri és Csuri, hogy egymásra találtak, nekikezdtek a fészekfoglalásnak. Csuri a lábával dobolt. Csiri a csőrével kotort. Elvacakolták az időt. Mire felébredtek, minden valamire való hely lefoglalva lett. Minden lukban szuszogott egy madár. Tápászkodott a határ. A padlás túl szűk ennyi verébnek. Az erre járók meg mind benéznek. Különb házra vágynak mondták végül ki:
- Nézzünk körül kedvesem a szomszédban vagy a fészerben!
- Izé, hogy is , hideg is, sötét is, félek is…
--Jól van megyek , csirip, csirip, megértelek.
Repültek is tova. Egyik odúból másik odúba. Találtak párat, de azokban már a cinegék cucca szárad.
--No, a falu végén a lóistálló. Az lesz a jó!
--A fecskék fészke nem nekünk való. Pár hét múlva újra itt vannak a fecskék, oda hordják majd a sok legyecskét.
--Építsünk fészket magas fa tetején!—Csiripelte tovább a veréblegény.
--Nem vagyunk mi se varjak se galambok és a héja jelentene ám gondot!—Csipogta vissza a lány a magas akácfán.
Járták a környéket reggeltől, estelig. Kicsi szívüket az aggodalom járja, itt van már az idő a fészekrakásra.
--Ott a gerenda széle!
--No csak, nem gondolsz a szélre?
Repültek naphosszat, kerestek, kutattak. Egyszer csak karikába szállva, visszataláltak a szép kis parasztházra. Már majd sírva fakadtak, mikor egy lopótökre akadtak. Lopótökön picike kerek luk, alatta meg egy picike pálca.
Tátva is maradt a két veréb szája. Még tegnap anyóka akasztotta ki a verandára, várva ki lesz az összkomfort gazdája? Csuri, a kíváncsi kis veréb már be is dugta a fejét. De Csiri nem követte, nem volt hozzá mersze.
Csuri ugrált örömében, a szárnyát verdeste.
--Nézd meg Csiri, nézd meg Csiri!-- egyre csak ezt kérte.
A hintázó tökházba bátran beugrott és csőrében kihozott egy ottmaradt kis tökmagot. Naná, hogy Csiri is mindjárt melléje reppent, vígan eszegettek ketten.
Nem kellett most már kétszer se mondani. Berepültek, kirepültek, csiripeltek. Hordták a sok pihét, tollat, gyenge fűszálat, a két kis veréb készítette a nászágyat a sok kicsike barna pettyes tojásnak.
Négy kis szürke tojás lapult a fészekben, elrejtőzve mélyen a fenéken. Csiri őrizgette, melengette, élete párját is szerette. Csuri hozott neki pondrót fényest, aztán helyette ülte meg a pöttyös négyest. Repkedtek össze-vissza az udvaron, nagyon aranyosak voltak mondhatom.
Nagy volt az öröm, mikor kibújt sorban mind a négy, hordták is nekik a sok kukacot és szöcskét. Nem unatkoztak egy pillanatig sem, nem nevelhetsz jobban fiókát te sem.
--Éhes vagyok, éhes vagyok, csak még repülni nem tudok!
--Mama, mért csupasz a testem?
--Mi ez a sárga pötty az ülepemen?
--Nem baj lelkem.—Mondotta a mamája, és ráült a négy fiára. Burri, Burra, Durri és Csőrike, a dicséretet söprik be. Tollruhájuk is kinőtt, nem cifra, pofijukon két barna foltocska.
--Ó, te édes pici Burra, kapjál rá a szúnyoghúsra!
--Burri, hova nézel, a testvéred már ebédel!
--Durri egyed meg szépen a magot! Ne válogass, apádra hallgass!
--Te kis Csőrike, icike, picike, te is egyél sokat, érd utol a bátyáidat!
--Itt vagyok , itt vagyok soklábú rovart adok!
Így telt el egy hónap, vagy kettő? A kis verebek szárnyra kaptak, a fészekből kipottyantak. Akarom mondani röppentek, ugrottak, macskák elő bujkáltak Esetlenül szálltak ágról ágra, a kedves anyóka mulatságára.
Megérkezett a nyár, virágba borult a határ. A verébcsalád már vidáman repdes, mindenféle ennivalót keres. A veréb a tyúkoknak kiszórt búzát is szereti, azért anyó őket elhessenti. Tudja ő, hogy mindenkinek van hibája, szeretettel néz a kis verébcsaládra.
Simogatja fejét pákosztos macskának, ugatós kutyának. Szép az élet együtt, bátran elhihetjük.
S, hogy mindez hol történt?

Megmondom kereken: nem máshol, mint Vérteskethelyen!

A gőte meséje

2010-08-30T18:34:00.000+02:00

A gőte meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Kárpátokon innen, s a Dunán túl, ott ahol a csengő barackok érnek, volt egy csodálatos, ámbár igen titokzatos kert.
Ebben a kertben az almák pirosan mosolyogtak, a körték ragyogtak a reájuk sugárzó napfénytől. A szilvák meg olyan hamvasak voltak, mintha porcukorba hempergette volna őket valaki. Ahogy mondom csodálatos kert volt. A fű között százszorszépek nyíltak, s a virágok is oly tündöklőek, hogy mindenki csodálattal beszélt róluk. Hanem, ha beszélt is, csak nagyon halkan és suttogva, hogy a kert gazdája meg ne hallja. A kert gazdája Hajnalfény Eol volt, a tündérlány, kinek magányossága kész talány. Egyedül volt szegény, mint az ujjam, azt se tudta a boldogság hol van? Barátai fák és virágok, ilyen fura dolgot ugyan ki látott?
Kimenni nem lehetett e kertből. Nyitját keresheted, kiabálhatsz neveket.
Mondhatod:
- Hahóóóóó!
Válasz helyett csak csend hallható.
Eol egyedül volt, ritkán nevetett, valamit mindig keresett.
Bánatában vigasztalták a levelek és rügyek, felé nyújtogatták a kezüket. Ő pedig kiment a kertbe, annak is a végébe. Ott ábrándozott mindig csak azon, de jó lenne, ha valami történne azon a tavaszon. Sétálgatott ligetből ligetbe, arcát a lombok foglalták keretbe. Álmodozva nézte a felhők játékát, a kerítéshez hurcolta a kislétrát. De odaát semmi se volt, se eleven, se holt.
Most hozzá szállnak a madárkák: három zöldike, két cinke és egy aranymálinkó, kedvesen integet a kert végi házikó. A boldogság érdekes, ha nem érzed védekezz!
Egy farácsos szaletli volt a kerti lak, oda repültek a madarak. Mesebeli kertnek mesebeli háza, hát persze, hogy beszélt, volt szavajárása:
- Kedvesss barrrátomm lépj be! Árnyék ne vetüljön szívedre!! – Ha pedig beléptél, pengve bongva szólt egy dal:” Búdat feledd el hamar!”
Eol szerette ezt a helyet, szívébe ilyenkor reménység érkezett. Szerette a kis tavat is, mely egy fűzfa alatt ringatta fodrait. Csodás tó volt ez is, mint minden e kertben, színét váltogatta minden másodpercben. Aki belenézett, meglátta akit szeretve szeretett, akit néven nevezett. Eol a tópartra érve mindig egy fiúnak képét nézte. Most is ott állt, és a tükörkép felett egy könnycseppet a tóba beleejtett. Ettől az egy csepptől - nem mese, - a vízből kinézett egy gőte. Eol sosem látta még, barátkozva nézte pöttyöskés testét. Az meg huncutul csapott ide-oda a farkával, szúnyogot evett, de nem kanállal. Sőt beszélni is kezdett, hogy meghallgasd van-e hozzá merszed? Nem kell félni persze, mert csak jókat mondott, sose láttál még ilyen fitos orrot.
- Ne sírj, szép Hajnalfény Eol, tudom a nevedet, - egy napon megkérem még a kezedet. - Az utóbbit maga elé mormolta, hangosan eképp folytatta:
- Meglátod minden jóra fordul, mire az estharang hétszer kondul. Csak nézz előbb nyugatra, majd keletre, s tedd a kezed a szívedre. Aztán dúdold el kedvenc dalod, hangod elviszik majd az égi áramlatok.
Eol hallgatott a gőtére s letérdelt a tónak szélére. Megköszörülte torkát, s eldúdolt egy lallát. Előbb halkan, majd erősen szálltak a dallamok a légben: „Reszket a hold a toó vizén, színezüst féényét hiinti szét….”.S ahogy a hangok a vizet súrolták, pattantak ide-oda a színes sziporkák. Senki sem volt lomha, a gőte aztán még ezeket mondta:
- Gyere hozzám minden este és e dalt énekeld te! Te énekeled, én hallgatom, minden jóra fordul majd, azt tudom. De ne feledd, kezed a szívedre tedd!. Nézzél nyugatra és keletre, álom ne hulljon szemedre!
Így is lett, hétszer szólt a dal, hétszer kondult az estharang.
A hetedik este, szeme is álmodva fénylett - az egész kert mind egyfele nézett. Bele a tóba, nohát még ilyet, minden levélnek, ágnak volt pillája, biztos nem néznek hiába. Eol pedig letérdelt, nézett nyugatra, keletre, kis kezét a szívére tette. Torkot köszörült, párat lallázott a vízbe, hogy a gőte megértse. Szépen énekelt, minden életre kelt. „Reszket a hold a toó vizénnn…Színezüst fényét hiinti szééééét…”. – Hhííííí, mi lesz most?! Olyan csend lett, fűszál se rezgett, feljött a holdnak sarlója, szétáradt a kongó harang hangja. A víz, mint mindig, fodrozódni kezdett, jöttek a körök és hullámok, gőte helyett egy ifjút látok? S mintha ez természetes lenne, erős karját felemelte. Intett néhányat, majd meghajolt mélyen, Eol boldogságot érzett a szívében.
Kikelt a tóból, próbálta a lábát, megmasszírozta a karját, meg a vállát. Lerázta a vizet, minden bizonnyal királynak nézheted. Inge fehér, haja fekete, többet nem lesz tó mélyén fekhelye.
Meg is szólalt egy kis torokköszörülés után, hangja mégse hangzott sután.
Megtudta Eol miért került a tóba be gőtebőrbe kedvese. Milyen gonosz átok tartotta fogva, nem törhette azt szét sem buzogány, sem kopja. Egyetlen nyitja volt az átkos szónak, befuccsolt az minden jónak. Hétszer kellett bizonyítva lenni, hogy a szeretetet nem lehet feledni. Hét harangszós este egyformán érezni, jobbkezet dobogó szívére tenni. Keménynek kellett lennie az átokrombolónak, mint a legkeményebb vasgolyónak. Ha az akarat el-tán-to-rít-ha-tó, a gőte hazája örökre a tó. Hanem nem így végződött lám ez a mese se, a Gőtét megmentette kedvese. Kitartó volt, hűséges és lankadatlan, törhetett szét a varázs azon nyomban.
Mesebeli kertben, mesebeli vég, csudásan ragyogott felettük az ég. Eol ámulattal nézte, ahogy az ifjú elindult feléje. Ő is mozdult, - észre se vette, hogy lép - s a kinyújtott kézbe beletette kezét.
Forgott, pörgött a világ vele, s mi elveszett, megkerült egyszerre. Íme a Föld, megérkezett, fák bólogattak a kerítés megett.

A kitartás erős fonál,
Aki keres, az talál.

Csalimese

2010-08-28T19:11:00.000+02:00

C s a l i m e s e

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki olyan messzire látott, hogy körbelátta a világot. A társának meg akkora füle volt, hogy még azt is hallotta, mikor felkelt a hold. A harmadik barátnak meg olyan volt a szaglása, hogy mindig megérezte, ha valaki a kedvencét főzte ebédre. Volt is olyan nagy híre a három barátnak, mint a világhírű Beatles muzsikának. Büszkék is voltak magukra s mást sem csináltak, mint országról országra jártak. Ha valaki, vagy valami elveszett, ők meglátták, meghallották, kiszagolták. Egyszóval megtalálták. Így a legnagyobb luxussal a világot járták. Mesterségük címere, lábukat aranyozta be.

Élt aztán egy király, őrizve egy aranyszóró kecskét egy óriás dombocska tetején. Picike volt ám a kecske, akár egy legyecske. Annál becsesebb volt az az ártatlan lélek, nélküle szegény lenne e király attól félek. Nosza meghívta a barátokat, hogy eme legnagyobb dombon azt a legkisebb kecskét állandóan figyeljék. Vigyázhatott hát a három barát reggeltől napestig. Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört egy vihar. Esett az eső, zúgott a förgeteg, szegény mindenthalló nem bírta, és a fülét bedugaszolta. A messzelátó pedig csak a rengeteg vizet látta, mely záporként ömlött e világra, annak is a legnagyobb dombjára. Szegény világhírű szagló, tán mondanom se kell az eső szagán kívül semmit sem érzékelt.
Nohát, hogy mi lett tovább? Kitalálhatod. Azt az aranyszóró picike kecskét valaki megfújta ott. Zsebrevágta, eltette emlékbe, szétfoszlott a három jóbarát nagy híre. Felbőszült a király, elkergette őket és ezzel vége a mesének.
Ha az eső el nem eredt volna az én mesém is tovább tartott volna.

Mese- mese, meskete,
Volt egyszer egy kis kecske.
Ha megleled tied lehet,
Aranyat szór majd neked!
Mek, mek mek,--mek.

A festőnő és a kékhajú tündér

2010-08-28T14:33:00.000+02:00

A festőnő és a kékhajú tündér

Egyszer volt, hol nem volt, a kék hegyek és sárga mezők között, a magányos fák birodalmában élt egyszer egy festőnő. Ez a festőnő éjjel nappal csak festett és festett. Ecseteiről el nem kopott a festék, fiókjából ki nem fogyott a papír. Mindig ugyanazt festette, a boldogságot ezen a szomorú földön kereste. Megfestette, amit szívében látott, témát sose váltott. Kihúnyt napot, kiszáradt fát, sorvadozó búzatáblát. Árva mezőt, árva hegyet, nem próbált mást, csak ezt az egyet. Hajladoztak a kopasz ágak, eltörtek a tikkadt törzsek, vörösen izzott a nap és a földek. Csodálatosak és szívbemarkolók voltak ezek a festmények. Aki nézte, könny szökött a szemébe. Ha letörölte, újra ömlött, nem szállt madár a táj fölött. Nem nyílt virág, nem feslett egyetlen bimbó. Nem parádézott királyi hintó. Mégis, ha láttad a gyönyörű színeket, érezted ez itt a féltett szeretet.

Egyszer aztán, az erdőszélen, amikor éppen egy ilyen sóhajtó képet festett a festőnő, valami csodálatos dolog történt vele, ami egész életét új mederbe terelte. A lemenő napot nézve, az ecsetet villámgyorsan kapta kézbe. Olyan volt minden, mint egy vöröslő álom, narancsos a föld, vörös az ég és a fák feketék. Fújta, fújta a szél az ágakat a képen, nem látni ilyet csak a mesében. Magányos és bús volt minden, hogy az emberi szívekbe féltést hintsen. Féltést és hitet, szereljünk a szívekbe is liftet! Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a festőnő festett, érzelmei a képben öltöttek testet. Előtte az állvány, mellette a lemenő nap, kicsit arrább……hopp …… egy tollas-bodros kék kalap. Kalap alól kék haj látszott, s e haj alatt tündéri fény káprázott. E fény egy főtündéé, akié az erdő, minden bokor és kő. Azon gondolkozott rögtön, hogy emberi alakot hogy öltsön? Meg akarta mutatni magát, hogy a festőnővel csaphasson egy diskurát. Beszélgetni, csacsogni szeretett volna, e nővel együtt, felülni a holdra. Lábat lógatni, fényben hintázni, a csendes éjszakában vígan lallázni:

Ólalla, ólalla milyen bágyatag az ég,
Figyellek téged régestelen-rég.
Majd meglátod édesem,
Amit festesz énnekem,

Ilyen nótát dudorászott a kékhajú tündér, aztán bucskázott egyet, bokázott egy hopszasszát és menten megérezte a nő, hogy valaki figyeli őt. Odanézett és boldogan konstatálta, hogy, - amit most ő lát, - azelőtt senki sem látta. Oldalra vetett egy pillantást, a főtündér meg várta a hatást. A hatás nem is maradt el. A festőnő kezében megállt az ecset, a válla fölött ámulva lesett. Aztán lassan arrébb lépett, azt hitte a látvány csak igézet. De nem, a tündér ott van. ( Én is látom mostan.) S ugrálgatva, dalolva, kört írt le az állvány mellett, terítve a nőre kékes-fényes csillámporos leplet.
- Halihó, ismersz-e?
- Halihó, láttál-e?
- Nnna válaszoljál nekem!
- Lécike, a lábaddal lépj párat velem!
- Cukd be a szádat, ne félj! Tanácsot is csak tőlem kérj! - Ezeket cérnavékony hangon mondotta, a csendet egy-kettőre szerteszét oszlatta.
A festőnő, miután megdörzsölte szemét, kinyújtotta a kezét. Ujjai hegyével a lenge szárnyakat megérintette, a feléje hajított kalapot ábrándos szép fejére tette.
- Szia. - Mondta aztán elmélázva lassan, egyszerűen, halkan.
- Szijja! – Kurjantotta rá a kékhajú, nagy haját megrázva, repültek onnan a csillámok szikrázva.
- Énekelj velem ólalla, ólalla! Lécike! Tetszenek nekem a képek! Ezek gyönyörű festmények! Látom, hogyha szárnyat nem is adott az ég, neked elég a festék.
Beszélt és beszélt, csilingelt a hangja. Olyan volt, mint ételben a manna. Azt kérte, ne legyen a festményen több búbánat és szomorúság, váltson a festőnő témát. Majd elmondta, amíg hármat pörgött, mi az, amiért emberi testet öltött.
Lehelte, fújta, ringatta, ízlelgette a szavakat, szavakból a gondolatokat: Gondalatokból mondatok lettek, - ólalla -, ezekből erednek a tettek. Ólalla. Kinek milyen a szava járása, életfolyamának sodrása. Szép szavak, szép tettek ide gyertek! Hallgassátok dalom, azt akarom! Ó.
Ilyen lallákkal perdült tündérünk a festőnő elé, tárta szét hófehér karjait felé:
- Kedvesem, ne félj, állj rendesen, az én világomba kerültél most be félszegen. Tündérsóhajokból állnak itt a fák. Egy cseppet se reszkess! Nahát!
Aztán kézenfogta a festőnőt és óvatosan lépkedve egy tündérországi márványkőre ültette. Eléje telepedett, szájából fűszál lógott, látszott, hogy nem ismer semmi gondot.
- Kedvesem! Ólalla, ólalla. Fogadd meg szavamat, a képeidre fessed ezentúl önmagadat. Önmagad mindennek képében, az élet értelme elfér egy érmében. Ha valamit hiszel és látni vágysz, azzal senkinek sem ártsz. Fessél madarat, de százat, meglátod csicsergős lesz a házad. Pingálj rengeteg virágot, kék eget, tavirózsás kerteket. Legyen az út fölött szivárvány, menjen kéz a kézben a fiú meg a lány. Varázsecset, varázsfesték nem kell neked meglásd, selyembársonyból lesz a karmazsin palást. A koldúsból is király válik, boldogok leszünk mindhalálig. Amit a papírra pacsmagolsz, a vászonra kensz – az mindenkié lesz. – Itt megállt, sóhajtott kicsit, a szájához egy újabb fűszálat vitt.
-Tűnjön el - folytatta, - a bánat és bú, inkább legyen égiháború. A zivatar és fergeteg, tisztára sikálja a lelkeket. Új mag terem, vidám és egyszeri, az ingaórát a papám berheli. Mindent megcsinálunk, gazdagok leszünk, csak egy kis mosolyt az ecsetre vegyünk. Fessünk nevető rózsaszínt, cikázó acsát, aranyfényben ringó szőke búzatáblát. Magas erdőt, fényes eget, a mezőn legelő teheneket. Szikrát, halat, fényt és akácot, nehéz ábrázolni a hopp táncot.
A festőnő ámulva hallgatott, a szerzett bodogság szemében aranylott. Tetszett neki a felkínált jövő, festett világképből ő lesz az úttörő. Azután pedig míg simogatta térdét s ég felé szippantott, addig a tündér varázsszikrákat ontott. Ragyogott a nap, fénylett a hold, a mezőn rengeteg tücsök szólt. Aztán mélázott, majd köszörülte torkát, párat köhécselt s elszabadult fürtje végén egy picikét tekert.

- Boldog vagyok, - szólt -, hogy találkoztam veled, mit kértél mindent megteszek. Mindent, amit szeretek, eztán az ecsetre teszek. Hanem mi lesz, ha mások, - a többiek, - rajzaimon csak nevetnek? Jösz-e segíteni nekem? Félek akkor kezembe venni a festéket se merem. – A kékhajú erre vállat rándított, varázsport libbentett, szeme csodálkozón elkerekedett.

- Dehogynem! – Mondta. - Te csak kenjed és vágjad, hogy a világra boldogság terüljön az ecsetestál nehogy kidőljön! Lehet pár paca is és hullámvonal, a papírról is szóljon a lalla és a dal! Karikába cikkcakk és harmónika kerül, a cigány a felhőben hegedül. Vad tigris les a dzsungel méregzöld füvein át, sárgálló szemekkel néz tereád. Virágokkal s méhekkel teli az életfád. A tengerparton a víz alá seperjük, ami ciki, az elefánt hátán egy szárny nagyon izgi. Legyen minden kép varázsos, biztató, Nakonxipánban hull a hó.

Ólalla, ólalla, fessél sok boldog képet!
Hogy a földön mától az legyen a nézet,
Legyen bármilyen a valódi élet,
Ne az határozza meg a képet.
Ólalla, ólalla boldog legyen az élet!

Amit pedig a szép fehér papirokra fest az ecset,
Azonnal néktek adom, csak nyújtsd ki a kezedet!
Ólalla, ólalla nyújtsd felém kezedet!

A festőnő akkor már készen állt. Egyetlen egy picikét sem vacilált. Érezte ereiben az erőt, szerette a lágy tavaszi esőt.
Röpke zápor futott végig a mezőn, a tücskök dala elült, felhőt továbbfújt a szél, és minden, de minden neki mesélt.
A tündér meghívta még teára, elsétáltak a házába. Telefonszámot is adott, a sütire habot nyomott. Finom volt minden, világos a szoba, számítógépes az iroda. Sok munka vár a tündérek hadára, rengeteg gyógyír kell az emberek bajára. Tanításról szólt a készülő könyve, ne csorogjon soha egy gyereknek se könnye. Bízzanak jövőben, élvezzék a percet, munkában, életben, minden lélek szeretetet leljen. Nem kell a sok sóhaj és panasszó, az ételek ízét adja a só. Vágyainkat a képzelet, e való világra szülje meg.
Sokat beszélgettek, nevettek, egy kettőre igazi barátok lettek. Aztán elbúcsúztak, a kék hajzuhatagon nincs már kalap, - mint tudjuk, - a festőnő fejére került az. Búcsúra emelte a kezét a fénylő varázslat, kacsójával intett néhányat:
- Ami a szívedben legbelül, az legyen a vásznon is legfelül! Javítsuk meg a világot, ennyi bajt egyszerre ki látott?
- A-mi a szí-ve-men leg-be-lül, a vász-na-mon leg-fe-lül. – Mondogatta a festőnő, ahogy ment. Távoztában integetett még néhányat, kacsintott maga elé vagányat. Aztán szaporázta léptei sorát, fürgesége meghazudtolta korát. Szinte röppent, úgy futott, a kalap pántlikája lobogott. Alig várta, hogy ecsete munkába álljon és a világra boldogság szálljon. Kigondolta már mi mindent fest: mosolyt és sós perecet!

Varázsolni csak így lehet igazán,
Az ecsetet tartsd egész lazán!
Ami a szívben legbelül,
Legyen a vásznon legfelül!

A vászon pedig legyen a világ maga,
A vén Föld szíve és ajaka.
Kívánságok a képen legyenek,
Egy-kettőre életre keljenek!
Ólalla, ólalla életre keljenek!

Míg ment, szálltak a dallamok, elkísérték hazáig a cérnavékony hangok.
Ti se tétovázzatok, fessetek le mindent mit kívántok!

A tücsök szerencséje

2010-08-28T14:00:00.000+02:00

A tücsök szerencséje

Egyszer volt, hol nam volt, volt egy falu mesgyéjén egy luk. A lukban régen, tücsökzenész élt serényen. Zenélt álló napokon át, mégse kapott sose náthát. Énekelt reggel, énekelt délben, fújva fújta nótáját egész héten. De hiába volt a sok kottaolvasás, hangolás és művészet, házát majd felette az enyészet. Kasszájában egy forint sose volt, lehúzta a redőnyt a szomszéd bolt. Szegény volt a falu, szegény a mesgyéje, senki sem nyomott egy láda pénzt kezébe.
Szegény volt bizony ám, de dagadt a mellénye. Tele volt ambícióval. Szabott hát útiköpenyt ollóval.
Szép barna volt a köpeny, szögön lógva ma sem pihen.
Felkapta magára a víg tücsökzenész, hja kérem… van itt ész!
Elhagyta a falu határát, majd eladja ő a nótáját! Bízott magában, bízott a gondviselésben, te se tettél volna mást a helyében.
A luk fölött állt egy bajuszos fa, annak a címét megadta. Rábízta a lukat is, adja albérletbe, hátha plusz pénz áll a házhoz hegyekbe. Jó kis luk az, közel van a patak, sóhajtó trallái oda hullámoztak:
- Ó mi kék, ó mi szép! Itt hagylak te bajuszos fa, hajrá fel kalandra! Csak egy kicsit hagylak magadra. Meglátod visszatérek, hozok magammal egy szép feleséget. Hírnevet is szerzek, nekem tapsolnak majd ezrek!
Aztán elfelhősödött a nézése, vándorbotját mégis, kapta a kezébe. Megkeményítette az akaratát, szerencsepróbálni vitte a kottáját. Szép kis bőrönd, zenékkel telve, egy kis szőlőmagolajjal szárnyát megkente. Felemelkedett, a magasba ugrott, nem ismert többé semmi drukkot. Vigyázott magára, pár métert repült és az első parkoló autóba beleült. Bevackolta magát a csomagtartó zugjába, nem fogja leélni életét magába! Kettős erős elhatározást tett: sok pénzzel és gyémánt jegygyűrűvel tér meg. A jó szerencsére bízza magát, amerre a kocsi megy arra viszi magát.
Jókor bújt ám zenészünk a gépkocsi mélyébe, te sem tettél volna jobbat a helyébe.
Hajnali ötkor ciripelt a mobil, tele lett csomaggal az autómobil. Lett benne táska, bőrönd és szatyor, várják már a kis csapatot valahol. Felbúgott a motor, nyílt a kapu szárnya, szemét törölgette nagyika utána. Visszahívta a házba a búcsúzó állatseregletet, két hétig üres lesz a családi fészek.
Gurult az autó, vitte a málháját, no meg a bujdokló potyautaskáját. Hét autópályán és hét alagúton túl, ligetes tengerpart zugára ki gondol? Pedig oda fordult be a kocsi, Gornja Vala végébe, mindenki áhítozott már a kék égre! Várta a sok nyaralót Emília, boldog volt az egész família.
Nyílt a csomagtartó, ürült a csomagtér, nem serkent ki a tücsökvér. Óvatosan kukkolt ki a háromszög mögül, egy óvatlan percben már ki is penderült. Fülelt, a kezéből ernyőt csinált, ő lesz a lovag, ő lesz a grál.
Tetszett neki a környék, meseszép volt az utca, bátor kis testét egy csöppet kihúzta. A kőfal rései közt kutatva aztán, talált egy jó kéglit hová befér hasmánt. Be is fért, kapupénzt ott senki se kért.
Odabent aztán nem sokáig maradt, oldala viszketett, erről is csak a kíváncsiság tehetett. Meg arról is, hogy a hegedűjét a kezébe vette menten, a vonót meg átgyantázta rendesen. Úti köpenyét leterítette, ragyogó mellényét felvette helyette. Délcegen lépdelt, peckesen járt, nem érzett semminemű akadályt. Előtte egy szélesre nyújtózott fenyő terült el, míg nézte egy bánatos kabóca hangja csendült fel.
( Bocsánat, hogy itten a lány kabóca is szól, az igazság az, hogy csak a fiú dalol.)
No de mindegy, csak két strófát fújt, azt is bánatosan, ráfelelt a mi tücskünk jó hangosan.
Így ment ez pár percig, két strófa, egy strófa. Már majdnem összeütközött a két bogár potroha. Egymásnak háttal lépegettek, hátráltak, egyiket se nevezzed gyávának!
Az utolsó strófánál meglepődtek aztán, az összekoccanásból lett egy víg hastánc. Hastánc meg bocsánat és pardon meg izé:
- Merre van a lábam?
- Ez a szárny az öné?
- Ó, igen milyen meglepetés, akarom mondani kegyed is petés?
- Rokon vagyok-e vagy nem? Tudnál szeretni engem?
A kabócalány bizony belepirult volna az udvarló szóba, ha tücsökzenészünk helyette meg nem tette volna. De megtette, bár alig is látszott, a fekete kitin pirosra mégse váltott. Szemeit a hősünk felfelé vetette és egy ábrándos lágy nótával magát elővezette. Trillásat ciripelt, kiénekelt öt oktávot, ilyet még a bócalány sose látott. Máris csodálta a messziről jött tücsökzenészt. ( A gyémántgyűrűn tán csiszolják is az utolsó részt? )
Többet el se váltak, mindenhová együtt mentek, hangosak lettek tőlük a kertek. A tengerparton napok alatt szárnyra kapott a hír, igazi jó zenével csak Mali Drvenik bír. A mi tücskünk nagy sikert aratott, kabócáéknál díszhelyet kapott. Koncertezett minden nap, színültig lett pénzzel a fekete kalap.
Tapsoltak az emberek, kezet ráztak volna, ha az a volna ott nem lett volna. Kijött a tévé, műsort készített, irígy hegedűsöket felbőszített. Nem volt üres egyetlen szoba, tódult a sok nép az Ábel panzióba.
Telt múlt az idő, tücskünket kínozta a honvágy, gondolta a legszebb mégis az üres hordágy. Nem lesz beteg és búskomor, bajos dolog a de-presszió, legyen inkább Good by és Csáó.
Nem húzta hát tovább az időt, készített egy hímzett jegykendőt. Általadta a szép kabócalánynak. Őt választotta élete párjának. Letérdelt eléje, kis kezét megkérte, fűszeres sóhajt röptetett feléje. A boldogító igent sohase felejti, szerelmének titkos gondolatát is érti.
Meghívót nem egyet, százat is nyomdáztak, a lagzin a lombokon vígan bokáztak.
Délután három órakor volt a szertartás, az egész part zenélt, nagy volt a felhajtás.
Kíváncsi volt a menyasszony nagyon milyen lesz az új lakása, édes-e ott is a kukoricakása?
Lesték már másnap a csomagtartó nyílását, vitték befelé a cuccuk rohanvást.
Bújtak kettecskén a jól ismert zugba, egy napig kibírják, annyira nem ronda.
El is indultak, hét órát mentek, akkor egy picit pihentek. Túl hét alagúton és hét autópályán nem hevert még fejük a díszpárnán. De már minden gondolatuk Magyarországon volt.
A bajuszos fa alatt béke honolt. Van itt kondíció lett bőven promóció, munkáért már nem kell világgá menni, a tücsökzenét itthon is lehet szeretni.
Jó albérlőt fogott ki a vén fa, rendben volt minden: gyűlt a suska. Estére megérkezett a nászutas pár, lesett és figyelt az egész határ.
Mindenkinek be kellett mutatni az ifjú menyecskét, piros szőnyeg helyett a füvet lépkedték.
Boldogságuk el nem múlt, tapsolt itthon is a közönség. Volt hírnév és vagyon szép. Megköszönték a vén bajuszos fának, hogy segített, életük folyásán jó nagyot lendített.
Az újdonsült férjből polgármester lett, hegedűs címer alatt esküt is tett. Felvirágoztatja ő ezt a várkertes ligetet, dolgozik majd érte eleget.
Így járt a szerencse hősünk kedvébe, remélem te sem jártál volna máshogy a helyébe.

Csillag mondókája

2010-08-25T15:11:00.000+02:00

Csillag mondókája

Egyszer volt, hol nem volt, a búzaföldeken innen, de a rozstáblákon túl, ott, ahol a Tisza a Dunába torkoll éldegélt egy szegény legény. Talán ötszáz éve is lehetett, traktorral szántani nem lehetett. Nem volt neki egyebe, csak egy darab földje, egy nádfedeles háza, egy kutyája, egy macskája, no meg egy Csillag nevű lova.
Igen ám, hanem a ló nem akármilyen ló volt, de egyenesen táltos, s erről bizonyságot is tesz már most: Gazdáját mindenhova elviszi s hozza, s mikor sóhajtozva néz az ég kékjébe, szava ennyi csak feléje:
- Kedves gazdám fel a fejjel, sohase keseredj el!
Ennyi rendesen elég is volt, s a bíztatás nyomán ment minden, mint a karikacsapás. A szántásban is segített, ő húzta az ekét, hiszen minden évben zabot vetett a gazda s a termés életüket bearanyozta.

Csak egy volt a baj, ez a legény kissé irigy volt. A madaraktól még egy magot is féltett, mindenhova madárijesztőt tett.
Történt aztán egyszer, egy szép őszi reggelen, hogy legényünk csak levegőt látott a vederben. Földjéről is elfogyott a zab. Jaj mi lesz most már, mindet elvitte tán a madár? Szaladt is nyomban csípőre tett kézzel, kereplővel meg egy újabb madárijesztővel. Majd ő elkerget minden szárnyast, hogy a határban egyetlen egyet se láthass! Hogy merik őtet meglopni, a magot a kalászból kicsórni?
Hanem a madarak szelleme ezen igencsak felhúzta az orrát, bíz rossz szemmel nézte az ingbe s gatyába tömött szalmát.

Mérges lett, de nagyon:

- Hogy lehet fennakadni egy picike magon?

Szellemszárnyát messzire terjesztette és a zabot beporozni nem engedte. A szeleket elkergette. Gondolta egy kis bosszú nem árthat, hogy e mogorva, zsugori ifjú megtanulja végre, a madaraknak is a mag az elesége. Bezzeg jó a sok csőrös, ha kukacokat öldös! Hernyót, pondrót megesz, a gyümölcs milyen zamatos lesz! Hanem most betelt a pohár, a madarak szelleme megoldásra vár. Méghogy őket ijeszteni?! Kereplőkkel elkergetni?!
Nem késett soká a válasz. Nem késhetett, Csillag ismerte az illemet. Megértette a morcos szavakat, sajnálta a madarakat. Tudta jól mi a baj. Nem kell a tűzre több olaj!
- Ne búsulj semmit édes gazdám, csak mosolyogj, s a többit bízd rám! - Ekképp beszélt a táltos vígan, és rúgott meg dobrokolt látszólag nyugodtan. Aztán papírt, tollat ragadott és egy versikét faragott.
- Nnnnna, mi legyen? Mit tegyek, hogy mindenem meglegyen? - Nyaggatta a legény, várva figyelemmel, hova lukad ki a ló evvel a beszéddel? Az pedig nyihogott, mellső lábával dobbantott s ekképpen folytatta a szónoklatot:
- Vesd csak el bátran a magot, mint eddig, de közben mondjad és hirdessed: ”Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak.”
Úgy is tett a legény. Kiment a határba s a magot akképpen szórta, ahogy a lova mondta: - „Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magamnak!”
Mire a földecske végére ért, csodálkozva vette észre, hogy még mindig van zab a vedrébe’. Jól van, gondolta s a zabszemeket hazafelé is elszórta. Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magának. Aztán hazaérve, megetette, megitatta, lecsutakolta, kialmozta a lovát, s ő is bement a házba, hogy magát kiszolgálja. Vacsorája szalonna, hagyma és kenyérke, a szegény ember ezer éve ezt eszi ebédre, estére.
Aztán, ahogy a tél is elmúlt, s megérkezett a tavasz, kizöldelt a zab. Nézte emberünk, nézte, s nem hitt a szemének, mert az biz nem látszott kevésnek. Várta is az aratást, többször kilovagolt, hunyorgott reája, hogy szökken szárba, azt kukucskálta, hogy fordul termőre táltosának étke.
Már kitűzve az aratás napja, mikor csókák érkeztek s a zabföldre repültek. El akarta hessegetni a gazda, de táltosa nem hagyta:
- „ Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak!” - Nyihogta oda. Ide, oda, amoda.
Úgy is lett. Eszegethetett minden csókalány és fiú, nem lett a zab fölött háború.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadnapra délre, megérkezett a varjúcsapat. „Egyet a varjaknak…” szólt most már a gazda s a táltos bólintva ráhagyta. Kellett még egy nap, két nap, hogy megérjen egészen a zab. Lássatok csodát, sorra megtelt zabbal az összes zsák. A gazda négy részre osztotta: egyet a piacnak, egyet abraknak, a többit magnak meg a madaraknak.
Így éltek sokáig, Csillag és gazdája, minden évben szépen nőtt a zab. Feleség is került, Terka volt a neve, őt aztán a házban mindenki szerette. Megtanulta ő is a versikét: a barátság fonalát dehogyis tépi szét. Ahogy telt az idő gyerekeik lettek, verset tanulni persze, hogy szerettek. Csókák, varjak, lovak és emberek szeretetben teljen minden percetek!
Adjatok, ha adni tudtok, szotyit az etetőbe hordtok. Minden madár fülelve jár, csőrtől csőrig csacsog a csirip, a trilla és a "kár": ide gyertek, ebbe a kertbe, jóllakhattok újra meg újra, s mind egyszerre.

Csillag mondókája pedig házról házra jár,
Legyen tele madárral az egész határ!
Jó kis versike, fújjátok reggeltől estig,
Te se felejtsd el egyetlen percig!

A daru

2010-08-23T19:48:00.000+02:00

A daru

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt, bizony hogy - nem tudta élő-e vagy holt.
- Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek. Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok. - Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt. No, de ilyet, tátva maradt csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre, bizony hogy - sehol sem volt híre.
- Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak? - Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.
- Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?
- Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvízű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava, bizony elolvad a természet hava.
- Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz. – Ezeket mondták a madarak, s közben vakarózásra használták karmukat. Bizony, bizony: vakarózásra használták karmukat.

Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézték az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat. Eltelt három hónap s egyszer aztán végre hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre. A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlás egy piciny tengeren. Bizony, bizony: siklottak e picike tengeren.
- Honnan jöttetek, honnan jöttetek? - Kérdezi a sok csőr.
- Messziről, messziről. - Felelik először.
- Maradhatunk? Maradhatunk? - Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:
- Nyugodtan, nyugodtan.
- Tavaly még költöttetek is. - Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, kinek szintén arrafelé volt a háza.
- Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!
Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, körülállták a szárcsák, egy helyben nem ültek.
Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt. Itt van, itt van, itt a tavasz, trillázták a fecskék. Megjött, megjött kuruttyolta a békanép. Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen. Bizony, bizony: jutott mindenkinek rendesen.
Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amikor máshová nézett épp, az egyik szárcsa imígyen beszélt:
- Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják a leget. Hűűűűűűűűűű-ha! Gyakorolhatták eleget.
- Itt vagyunk, Itt vagyunk!
- Gyertek le pihenni, meg egy igazán jót enni!
- Hát te? - Kérdezték a darut.
- Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.
- Láttuk, láttuk! - Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb énekes madárcsapat. Letelepedtek fákra, bokrokra, nem forrt a szó a torkukra. Annyi volt a hír, a pletyka, azt se tudták ki hogy mondta. Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba. Bizony, bizony rokonait várta.

Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre-végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Integetett, szökdelt, bizony, bizony nagyokat szökdelt. Észrevették persze, leszálltak ívben, köszöntötték az ittmaradtat szépen. Aztán reámosolygott egy szép, kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az nem lehet talány. Lépésről-lépésre, érezték szívükben, összekapcsolódott életük lelkükben. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés.
Itt a vége. S, ha azt mondod: még ne, akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint bármilyen sókamra.

Ha pedig még egy Happy and-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bizony, bizony: meg is valósulhat hamar. Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám. Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.

A ponttyá változott lány

2010-08-23T14:10:00.000+02:00

A ponttyá változott lány

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom én azt pontosan, de ti csak képzeljétek el alaposan. Legyen benne szép tó, a Balatonhoz hasonló. Legyen benne fűzfa, de olyan lengő, mint a legdrágább selyemkendő. Legyen holdfény, ezüstösen fénylő, kerek karikából néző. Legyen ott még egy ponty is a vízben, akiről tudni lehet, hogy egyszer még bálba mehet. Mehet bálba meg táncba, mert kinő még a lába. Csak varázsige kell, varázsigéhez pedig varázsló kell. Persze fordulhat máshogy is a mese fonala, mert ahogy látom a varázsló bizony nem ért még oda. De odaért egy ifjú diák, jobb a dió, mint a mák. Aztán legyen ott még valamiféle vélemény, mi szerint aki álhatatos, magában bízhasson most. Legyen igaz a mondás, legfőbb erény a kitartás.
Így is lett minden, a szavak életre keltek a képben. A tó szép lett, a fűzfa a partján merengett. Volt holdfény, a tóban egy pontylény. Jobban mondva egy pontylány, aki várva várta, hogy telihold legyen, s ő a vízparton emberi képében lépkedhessen. Hétszer kellett volna a vízparton várni őt, minden ízében kívánta e vakmerőt. Mikor ér már oda? Lába alatt lapuljon a moha!
Nohát a fiú megérkezett. Egész éjen át sétáltak kéz a kézben s nézték egymást a tó vizében. Hajnalban pedig, mikor a fiú félrenézett - pakk - eltűnt a gyönyörű igézet. De a fiú jártas volt a meseirodalomban, hát minden este ott volt a falombban. Kitartó volt, álhatatos, az ötösnél több a hatos. Addig jön ő ide a tónak partjára, míg valóban lánnyá nem változik a párja.

Nappal sem unatkozott, megfigyelt minden szöcskét és sást, naphosszat fotografált. A természet szép volt, a békák hangja nevetve szólt. Te is gondolj oda most sok-sok néznivalót: dalos madarat, szárnyas bogarat. Pocokcsaládot a gyökerek között és egy rigót, ki odaköltözött. Szép lesz minden meglátjátok, aki alszik felrázzátok. Legyetek ti is olyan szorgosak, hogy rólatok is írjanak jó sokat! Mindenkiből lehet meselény és ez nem mese, de tény. Merjél a vágyaknak lenni, gyermeki álmokat igazzá tenni. Álmodni nagyot kell, hosszút és édeset, ugye szereted a mézeset?

Hanem térjünk csak vissza a tónak partjára, letelt már a hét holdtölte, a varázslatnak lesz mindjárt vége. Megtörik az átok, a ponty leveti ruháját és elnyeri örökre élete párját.
Így is lett minden. Megtörtént az átváltozás íziben. De hogy mindez hogyan, a képzeleten múlik mostan. Örömötök ebben is teljen! Találjatok szemet, hajat, nyakat és ruhát, legyen minden anyag bőr-barát. Az esküvőt is rátok bízom, de egy vendég se fogyózzon! Mesebeli legyen a szertartás, sose hűljön ki a parázs! A vendégeknek szárnya is lehet, ugye megoldható e kérdés, gyerekek!?
Építsetek nekik házat, szépet, fessetek róla képet! Messzire persze ne tegyétek, a tótól elköltözni volna vétek. A berendezés is rátok van bízva, de nehogy hiányozzon a hinta! A tárgyak mellé szeretet is legyen, boldogsághoz az megyen.
Fenn az ég, lenn a tó, a jövő bíztató. Aki nem hiszi járjon utána, - és fodros legyen a kispárna!

Mókusmese

2010-08-23T11:33:00.000+02:00

M Ó K U S M E S E

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Csendes-óceánon innen s a Fekete-tengeren túl, ott ahol a Duna forrása van, vagyis a Fekete-erdő közepén egy hatalmas százéves tölgy. Tölgy derekán egy elhagyott harkályodú. Az odúban pedig egy mókuscsalád. Ez a mókuscsalád már több telet meg tavaszt megért az öreg tölgy ágai között. A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta: most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.

Történt egyszer, talán nem is olyan rég, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.

Jaj, de mégse! Szagot fogott. Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát. Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, de ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, -- s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett. A nyest bezzeg, hogy odanézett! Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba. Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Elcsalta bizony jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse: Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje, siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta már, hogy fuccs ez a mostani vadászat. Megunta aztán az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.
De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához:
--Csukk, csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
--Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet?—vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:

--Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?—A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
--Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!
Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája. Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kellett ám igazán vigyázni, mert a

spejzba valóért le kellett a fáról mászni. Makkot, gombát, diót csak a földön lehet gyűjteni. Mert a mókusok nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve. Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. --Éjjel én is surranást hallottam,-- úgy rémlik.
--Itt szárad a dió, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? –Súgta mókusmama s tovább is mondta:

-- Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit. Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát. Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha laknak nálatok mókusok, etessétek őket is! Minden mozdulatuk oly muris: osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.

Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Építeni is szeretnek, ágboggal, gallyakkal -- s nem fizetnek érte arannyal. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda! Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, -- sohase feledik,-- ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.

Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, —s ha nem vigyáztok, -- fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.

Írta: Ferró Nyalka Julianna
Rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva

Apóka három kívánsága

2010-08-22T19:32:00.000+02:00

Apóka három kívánsága

Egyszer volt, hol nem volt, a határon innen, vagy a határon túl? Ott, ahol a hóvirág virágzik, tölgyerdő aljában, egy takaros kis házban, vénséges vén apó s anyó éldegélt magában. Éldegéltek dúdolva, fütyülve a gondokra, kis kertjüket gondozva. Szívükben a szeretet jár hetvenhárom esztendeje már.
Hitük egyszerű volt, arról szólt minden szó, sohase búsítson a tavalyi hó. Dologidő után, pihenésképpen, zöld teát szürcsöltek a lugas végében. Ízes zamatához néhanap, pár kanál mézet is csorgattak.
A kertben káposzta, répa és krumpli, az ablakban virít a szép piros muskátli. Ólban a tyúkocskák, meg a többi állat, erdő fái között egy egész madárhad. Gyönyörködtek minden kis virágban, mindig volt alma a kamrában. Reggel azzal kezdték, hogy végigszemlélték a kertecskét. Naspolyát és rózsát, liliom szép szirmát.
Szívükben, mint mondom a szeretet jár, hetvenhárom esztendeje már.
S hogy mi történt vélük? Elmondom már!

Nohát, az egyik esős nap utáni kedden, a szél gombák szagát sodorta menten. Illatukat elébük hozta.
- A manó-óba! Eső után terem ám a gomba! Szedjünk egy párat, no! Nosza! – Mondotta hamiskás mosollyal apóka.
Elő a hátizsák! Apó vállára kapta, s ment gombát gyűjteni azon nyomba’. Jobban nála ezt senki sem tudta. Ismerte az összes gombát névről és képről. Mindegy, hogy erdőből jött, avagy a rétről. Kedvence volt a lila pereszke, a fenyvesek híres-neves kalapos kincse. Élvezettel kutatta szemével, a maradék földet sodorta tenyérrel. Vitte, hordta kupacba, onnan meg - uccu, bele a zsákba!
Vele ment az erdőbe cicája, kutyája és ki tudja miért kendermagos tyúkocskája. Mentek, mentek, az erdőbe beljebb, beljebb. Kis kalapos, nagy kalapos, nem lesz a hátizsák lapos!
- Mi a manó! Ez mán degesz! Édes kutyám haza vezess! – Értette az eb minden szavát szépen, indultak is sorban az erdei ösvényen. Elöl ment a kutya, utána a macska, a sort zárta a tyúkocska. Ámulva nézte őket az erdő sok lakója. Milyen muris e a csapat, ahogy sorban halad!
Ahogy mentek és ballagtak, egy virágos tisztáskán keresztülhaladtak. Azaz keresztül haladtak volna, ha a lábuk gyökeret nem vert volna. Bizony gyökeret vertek azok a lábak, mert olyan fantasztikus dolgot láttak. Szájukat ottan tátva is hagyták, lélegzetüket meg visszafojtották. Hogy mi volt ott? Ne kínozzatok! Lilaszárnyú tündelány nézte a szikrázó napot! Egy kivágott fának törzse volt neki a széke. Ücsörgött a fatönkön, szemét lehunyta, hogy miről álmodozott egyedül ő tudta. Egyik lábát a másikra tette, apóékat észre se vette. Halkan dudorászott, valamit dalolt, gondolatban biztos messzire csatangolt.
Apó kővé válva nézte a tüneményt, sose látott még ilyen lényt. Ó mi lenne, ha most hármat kívánhatna!? Béke, boldogság, egészség: magában ezeket mormolta.
De hiába volt minden óvatosság, - jaj, neeee - megreccsent egy faág s egy ravaszdi róka képe tűnt fel, … azt hitte ma tündért ebédel. Lelapult, s már ugrott is volna, ha a kutya ott nem lett volna. De a kutya ott volt, felkapta a fejét, fülét hegyezve elindult a rókát keresve. Hát keresni nem kellett, mert ott volt az közel, a kutyapofontól nyafogva szökdécselt. Gurult kettőt-hármat, nem érte fel ésszel, miért is nem táplálkozik mézzel?
- Úgy, hát újabban tündérre vadászol? - Morogta a kutya. - Hogy lehetsz ilyen ostoba?
- No, ne légy mérges énrám, majd felezkedünk a prédán! - Próbálkozott sunyin a róka, biz ez a nóta sokezer év óta.
- Micsodaaaaaaaaaa???? - Morrantott a kutya, de úgy, hogy kilátszott az egész fogsora. A szőre is égnek állt, rákiáltott a rókára: - Vigyázz! Vidd el innen az irhád, vaskos szégyen hulljon rád! – Elhátrált hát a rusnya állatja, se fejét, se lábát többé nem mutatta.
- Ó! Jmj… - és újra csak: - Óh- j -m! – Ennyit mondott akkor a megzavart tündelány, értelmes szavak nem jöttek ki torkán. Kezét szája elé kapta, lassan felállt és magát meghajtva beszaladt a bozótba. A kutya, a macska és a tyúkocska billentette fejét erre- meg arra, hogy ez a tündérlány mért nem jön az udvarra? Egyikük, vakkantott, másikuk nyávintott, a harmadik kottyintott. Aztán még ámulva lesték a csillámport a tündeláb nyomán, ahogy elenyészett furán.
Apó még utána lépett, ropogott pár ág, hát dugába dőlt a három kívánság? Kért volna új házat, sok pénzt egészséget, békét a világnak no meg bölcsességet. De nem kérhetett. Talán csak álmodta az egészet?
A kis csapat hát hazafelé tartott. Apó mesélni vágyott, mást nem óhajtott.
E gondolattól aztán új erőre kapott, az izma is kidudorodott.
- Hú-ú-ha, a manóóó-ba! Mintha egész megfiatalodtam volna. - Mondta.
Futott nyomban a kertbe, látni a mamát, futott az udvaron át. De mit lát, ó egek, a kukoricát ki dézsmálta meg? Anyóka a konyhakertben borsót vetett. Egyszerre két helyen nem lehetett. A kutya a szárakat szépen megszagolta:
- Itt járt a borz. - Mondta.
Itt járt valóban, de már odébb is futott, hátrahagyta csak a nyomot. Bottal üthettek utána, nem érte meg kergetni. Néha a vadállatot is kell etetni. Anyó csípőre tett kézzel állt, feje fölött forgatva a kis kapát.
- A manóba, no! Nem baj. - Legyintett apó szelíden, nincsen itt baj semmi sem. S elmesélte egyszerre, egyszuszra: a tisztáson mi volt? Igazi csoda volt! Róka, kutya, kutya meg a róka és a tündérke. Aztán eltűnt, hogy a manó! - Ki tudja mi lelte? Szép volt, pici volt, lila volt a szárnya, zöld a ruhája, biztos Tündeföldén van a hazája.
Anyó szemét nyitotta kerekre. Apó szavajárását nagyon szerette. ( Manó, manó, manócskám, magában így becézte.) Most is ámulva hallgatta, összecsapta kezét, huncut szemmel hallgatta a mesét. Közben meg azon morfondírozott, be jó lenne…, hogyha a veteményt s a földeket egy állat se dézsmálná többé meg.
Hangosan meg ekképp szólt:
- Gyere, süssünk gyorsan vacsorát, közben a tündérről mesélj nekem tovább!

Kis csoda nagy csoda? Tüzijáték robbant, fénygömbök pukkantak, dirreg-ve-durrog-va ide-oda ugrottak. Fényben úszott a tornác és a ház fala, mondhatjuk hát, hogy : De klafa! Naná, hogy a szájuk is tátva maradt, annyi varázsszikra pukkant szét, megérintve anyó s apó öreges két kezét. Aztán csend lett. Majd egymás szavába vágva bogozták ki a csodát. Hogy is, de hogy is lehet, hát a tündér, ha nem is ígérte, kívánságuk teljesítette? Húha! Mit is kívántak már eddig? A mesélés, meg hogy a vetemény tabu legyen és a finom vacsora meglegyen. Az pedig bárhogy is számolom pont a mesebeli három.
Na most mi lesz? Mi lett volna? Hat óra, érkezik az est, a lemenő nap gyönyörűen fest. Anyóka terített, rózsás volt az abrosz, apóka vaslábosba szelte a szép gombát, közben fütyürészte a tündérek dalát.

Hoppiri, hopp, hoppá!
Mesélni jó!
Hoppiri-hopp, hipp-hoppá!

Közben szállt illata hagymának, gombának, meg a jó pirospaprikának. Zsírjára sültek a gombapecsenyék, már csak a szép fehér tojás hiányzott, hogy megegyék.
Finom volt, bárki megpróbálja, mind a tíz ujját megnyalja utána. Apóka s anyóka eddegéltek szépen, frissen sült cipó illata szállt a légben. A falatot komótosan tették a szájukba, a mohóság akkor még nem volt szokásba. Tudták, amit régen tanítottak nekik, az emésztés a szájban kezdődik. Közben apó újra előadta, hogy hogy történt ez a mai csoda, ki mi volt és micsoda. Hogy libbent a tündér, volt –e mosolya, mikor s miért vakkantott a kutya. Milyen volt a termete, látszott-e a lehelete? Mi ütött abba a rókába, hogy tündért akart a hasába? És azok a varázsos dallamok mily kedvesen zengtek, tőlük a virágszirmok párosával lengtek. Minő fura az élet, egyszer kívánhatna hármat, a tündérek ritkán járnak!
Besötétedett, a teraszra ültek, hagyjuk beszélgetni őket.
Vége a mesének.
Ui: A Happy and persze el nem maradhat! Béke, boldogság, egészség ki nem apadhat!
E kívánságok persze teljesedtek. Hohó, - tudható, hogy minden tündér gondolatolvasó. A jó mese boldogság és erő, a kertben termett rengeteg bio eledel egészségnövelő. A harmadikhoz sem kell túl nagy agyvelő: Annak a finom gombapaprikásnak illata járt faluról falura: Mindenki kiszagolhatta, hogy a békesség helye a konyha.

Hoppiri, hopp, hoppá - álmod tiszta legyen,
Akit szeretsz üljön tenyereden!
Hoppiri-hopp, akad még varázslat,
Csak a szemedet nyisd ki, ne a szádat!

Jószó helyébe

2010-08-21T14:15:00.000+02:00

Jószó helyébe, jót várj
/ördögös mese/

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon-nagyon régen, ott ahol a verestollú, zöldnyakú vén kakas kukurijjúval hívja a hajnalt, volt egy nádfedeles kis ház. Kis házban egy öreganyó, meg egy öregapó élt békességben. A házat egy nagy kutya vigyázta, kit Betyárnak hívtak. Szegény járni sem tudott, mikor rátaláltak. Öregapó lelte meg őt favágás közben s mivel az első, mit mondott ilyképp:
--No betyár, mi van veled?-- Rajta maradt a kutyán, meg is szolgálta, mert egészsége betyárosan helyreállt.
A cicát meg még aprócska korában a kutya találta, ott nyávogott egy galagonyabokor aljában.
--Nyau, nyau, nagyon éhes vagyok!—Mondta és nyávogta. Öreganyó, ki éppen gombát szedett, kosárba tette, s a gombákkal együtt hazavitte. Betyár futott, loholt előre, jelenteni apónak, hogy teljes a ház: kutya, macska, anyó, apó, ma ez a szenzáció. Tehát, mint mondom együtt volt a nádfedeles kis ház összes lakója. Öregapó, öreganyó, Betyár kutya és Nyaú.
Az öregek szerettek olvasni, rengeteg volt a könyvük, néha olvastukban kicsordult a könnyük. Hittek a mesében, a jóban, a szépben. Hitték, hogy a rossznak nem áll a világ, kiderül a végén mindig az igazság. Anyó az erdőben néha azt remélte tündérléptet lát cserébe a sok jóért, amit tett, hogy mindenkit szeretett. Mindig azon voltak, mondanom is kár: Jótét helyébe jót várj.
Visszatérve az előbbi fonalhoz, elmesélem, hogy az udvarban mi volt még ott. Volt még hét tarka tyúk, meg az a zöldfejű kakas, Kukurijjú, a baromfiudvar királya, gazdasszonya szeretettel nézett reája.
Jaj, majd elfelejtkeztem a kecskéről, aki káposztát majszol apó kezéből. Őt egyszer pár év előtt a juhászok hagyták a kerten belül. Eltörött a lába, beütötte a "szalmába". A láb hamar sínbe került, meggyógyult anyó s apó keze alatt, most meg adja a tejet, a habosat.
Szép gondolatok, szép szavak: kellenek, mint kenyérfalat.
Hét gyermekük volt nekik, s jártak haza rendesen, csalták őket kedvesen. Menjenek velük a városba, hagyják a kis házat sorsára. Persze tudták előre mi lesz a felelet: --Csak itt lehet élvezni a teleket. Csak itt süt rendesen a tavaszi nap sugára, csak itt érik igazán a kökény, a hecsedli és a málna. Itt hull aranysárga levél az öregek lábnyomán, itt terpeszkedhetsz a fűben lazán. Itt még elhihető, hogy lépteid vigyázzák az erdei tündérseregek és más varázslónépek.
Nahát egyszer aztán mi történt mi nem? Az történt egyszer egy zivataros, szeles nyári napon, hogy kopogtattak az ablakon. Betyár nagyon ugatta, apó s anyó lecsillapította:
--Csiba te, hát illik ez?—Értetlen néztek a kopogó alakra, ilyent már festettek falakra. Farkát, talpát, szarvát látták, megismerték, el mégse kergették. Micsoda szerzet, egyszerre a konyhában termett.
--Jó estét öreganyám!—Szólt, mint a mesében. /Öreganyád neked az a jó öreg… gondolták, de nem mondták meg./ Az meg köszörülte torkát, bámészan nézett körbe, a nézése is görbe.
--Megpihenhetnék itt ma éjszakára? Eső készül egyre, s nem bírja a fajtám a vizet, csak a meleget.
Mit volt mit tenni, anyó s apó kedvesen invitálta vacsorára. Lesz, ami lesz, a mese végén úgyis minden jó lesz. Kerül, amibe kerül, ördögöt még sose láttak vendégül.
Kedélyesen telt az este, az ördögfi viccekkel fizette a sok biokaját, tisztára nyalogatta mind a tíz ujját. Hanem a beste léleknek annyira megtetszett a sok sajt, vaj, meg túró, hogy reggelre kelve mindet bezsebelte.
Mellérakta anyó aranyból veretett nyakláncát s apó féltve őrzőtt zenélő óráját. Futott ám árkon-bokron által. Három napig loholt egyvágtában. Hanem a harmadik napon utolérte a végzet, Betyár a körmére nézett. De nem csak a körmére s lábára, rátámadt a mihasznára!
--Szégyelld magad ördögök unokája, azonnal visszahozod a zsákot, vagy megtépem az irhakabátod!—Morogta és vicsorogta a kutya, látta már az ördög-bördög, nincs mit tenni vissza kell menni.
Ment is, szedte a lábát, hurcolta visszafelé a zsákját. Betyár mögötte, félrelépni sem engedte. Boldog volt nagyon, hogy a sok lopott holmi megkerült, s a gonosz pára, hallgatott a szavára. Megérkeztek hát, átlépték a kisajtót, küszöböt. Az ördög vörös ábrázata még vörösebb színt öltött. Hogy mi történt , mi nem? Sajnálni kezdte amit tett és bocsánatért esedezett. Hivatkozott mostoha sorsára, a sok pokolbéli bácsikára.
Alig volt még hét éves, de már a rabláshoz is értett. De mostanra megunta e hitvány életet, hiányzik neki is a szeretet. Magányosan állt ott, lógatta a kezét, nem tudta hogy tegye jóvá a bűnét. Először a macska, Nyaú könyörült meg rajta, s szép lassan oldalba dorombolta. Aztán a kutya sóhajtott jó mélyet, és mancsával a kőre legyintve, magát a küszöbre vetette.
Anyó végül megtörte a csendet, s szólt, kedves, szelíd hangon:
--Ejnye,… nahát,… én nem haragszom rád.
Apó a feleségére nézett:-- Ez a tolvaj a törvény ellen vétett!-- Aztán azt gondolta: próba szerencse és az ördögfit a padkára ültette. Jó szóval bíztatta, próbált a lelkére hatni, jó tanácsot adni. Kérlelte tanuljon, magaviseletén javítson. Járjon iskolába, sok tudás kerüljön az agyába. Higgyen szépben, jóban, vízzel teli korsóban. Szeresse a békét, semminek se kívánja a végét. Ne féljen, hogy nem megy, ha Mohamed nem megy ő menjen a hegyhez.

Hogy így történt, vagy nem, nem tudom már, de megváltozott a világ. A pokolnak egyszerre vége lett, s minden ördög serényen építkezett. Épített új hazát, magasat, szépet, mindenki mosolygott, aki ránézett. Volt benne fürdő és kávéház, bugyborékolt a sok gyógyvíz, dagonya és masszázs. A mi ördögünknek patája is eltűnt, cipője szép lett, kitanulta a kőműves mesterséget.
Láthatja mindenki ebből a meséből, a legegyszerűbb mondás is segíthet, javíthat, vagy éppen lódíthat valakit át a nehezén, hogy álljon meg a helyén. Ne várja a sült csirkét szájába, hanem álljon már végre a talpára. Henyélve, lopva, bőgve és fütyülve senki sem méltó a szép, meleg kenyérre.

Szavak, szavak ti szépen szóló szavak,
Beleláttok vesébe, szívbe,
Megnyugszik az ember tőle.
Adtok és vesztek, hisztek és gyógyíttok,
Rossz sorson nagyot fordíttok.
Használjon hát a jó szó!
Mint ételben a só…

Nagyi mesék II.

2010-08-20T14:49:00.000+02:00

A daru

2010-08-20T13:34:00.000+02:00

A daru

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt.
--Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek. Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok.—Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt. No, de ilyet, tátva maradt a csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre.
--Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak?—Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.
--Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?
--Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvízű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava.
--Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz.

Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézték az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat. Eltelt három hónap s egyszer aztán végre hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre. A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlás e piciny tengeren.
--Honnan jöttetek, honnan jöttetek?—Kérdezi a sok csőr.
--Messziről, messziről.—Felelik először.
--Maradhatunk? Maradhatunk?—Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:
--Nyugodtan, nyugodtan.
--Tavaly még költöttetek is.—Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, neki is pont itt volt a háza.
--Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!
Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, körülállták a szárcsák, egy helyben nem ültek.
Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt. Itt van, itt van, itt a tavasz, trillázták a fecskék. Megjött, megjött kuruttyolta a békanép. Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen.
Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amikor máshová nézett épp, az egyik szárcsa imígyen beszélt:
--Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják a leget. Gyakorolhatták eleget.
--Itt vagyunk, Itt vagyunk!
-- Gyertek le pihenni, meg egy igazán jót enni!
--Hát te?—kérdezték a darut.
--Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.
--Láttuk, láttuk!—Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb énekes madárcsapat. Letelepedtek fákra, bokrokra, nem forrt a szó a torkukra. Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba.

Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Reámosolygott egy szép, kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az talány. Lépésről lépésre, érezték szívükben, összekapcsolódott életük lelkükben. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés.
Itt a vége. S, ha azt mondod: még ne, akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint bármilyen sókamra.

Ha pedig még egy happy and-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám. Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.