Meséljetek minden nap!

2016. szeptember 14., szerda

Nagyi mesék




Íme egy megálmodott mesekönyv! 
 Borító, Tartalomjegyzék! Mesék képekkel illusztrálva, hátsó borító.
 Itt lapul az asztalon. :))
OLVASSÁTOK SZERETETTEL! 



Írta, rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva
és Ferró Nyalka Julianna

2016. augusztus 28., vasárnap

Csalimese

C s a l i m e s e

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki olyan messzire látott, hogy körbelátta a világot. A társának meg akkora füle volt, hogy még azt is hallotta, mikor felkelt a hold. A harmadik barátnak meg olyan volt a szaglása, hogy mindig megérezte, ha valaki a kedvencét főzte ebédre. Volt is olyan nagy híre a három barátnak, mint a világhírű Beatles muzsikának. Büszkék is voltak magukra s mást sem csináltak, mint országról országra jártak. Ha valaki, vagy valami elveszett, ők meglátták, meghallották, kiszagolták. Egyszóval megtalálták. Így a legnagyobb luxussal a világot járták. Mesterségük címere, lábukat aranyozta be.

Élt aztán egy király, őrizve egy aranyszóró kecskét egy óriás dombocska tetején. Picike volt ám a kecske, akár egy legyecske. Annál becsesebb volt az az ártatlan lélek, nélküle szegény lenne e király attól félek. Nosza meghívta a barátokat, hogy eme legnagyobb dombon azt a legkisebb kecskét állandóan figyeljék. Vigyázhatott hát a három barát reggeltől napestig. Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört egy vihar. Esett az eső, zúgott a förgeteg, szegény mindenthalló nem bírta, és a fülét bedugaszolta. A messzelátó pedig csak a rengeteg vizet látta, mely záporként ömlött e világra, annak is a legnagyobb dombjára. Szegény világhírű szagló, tán mondanom se kell az eső szagán kívül semmit sem érzékelt.
Nohát, hogy mi lett tovább? Kitalálhatod. Azt az aranyszóró picike kecskét valaki megfújta ott. Zsebrevágta, eltette emlékbe, szétfoszlott a három jóbarát nagy híre. Felbőszült a király, elkergette őket és ezzel vége a mesének.
Ha az eső el nem eredt volna az én mesém is tovább tartott volna.

Mese- mese, meskete,
Volt egyszer egy kis kecske.
Ha megleled tied lehet,
Aranyat szór majd neked!
Mek, mek mek,--mek.

A tücsök szerencséje


A tücsök szerencséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy falu tavának partján egy luk. A lukban élt egy tücsökzenész. Zenélt álló napokon át, serényen. Énekelt reggel, énekelt délben, fújva fújta nótáját egész héten. De hiába volt a sok kottaolvasás, hangolás és művészet, házát majd felette az enyészet. Zsebében száz forint sose volt, könnyezve nézett rá a Hold. 
Szegény volt bizony ám, de dagadt a mellénye. Tele volt ambícióval. Szabott hát úti köpenyt ollóval.
Szép barna volt a köpeny, szögön lógva ma sem pihen.
Felkapta magára a víg tücsökzenész, hja kérem… van itt ész!
Elhagyta a falu határát, majd eladja ő a nótáját! Bízott magában, bízott a gondviselésben, te se tettél volna mást a helyében.
A luk fölött állt két vénséges vén bajuszos fa. Búcsúzott tőlük, kérte mosolyogva - néha pillantsanak a házára. 
- Ó mi kék, ó mi szép! Itt hagylak te bajuszos fa, hajrá fel kalandra! Csak egy kicsit hagylak magadra. Meglátod visszatérek, hozok magammal egy szép feleséget. Építek majd ide szép hotelt, hírnevet szerzek, pihenni járnak majd ide a népek!
Aztán elfelhősödött a nézése, vándorbotját mégis, kapta a kezébe. Megkeményítette az akaratát, szerencsepróbálni vitte a kottáját. Szép kis bőrönd, zenékkel telve, egy kis szőlőmagolajjal szárnyát megkente. Felemelkedett, a magasba ugrott, nem ismert többé semmi drukkot. Vigyázott magára, pár métert repült és az első parkoló autóba beleült. Bevackolta magát a csomagtartó zugjába, nem fogja leélni életét magába! Kettős erős elhatározást tett: sok pénzzel és gyémánt jegygyűrűvel tér meg. A jó szerencsére bízza magát, amerre a kocsi megy arra viszi magát.
Jókor bújt ám zenészünk a gépkocsi mélyébe, te sem tettél volna jobbat a helyébe.
Hajnali ötkor ciripelt a mobil, tele lett csomaggal az autómobil. Lett benne táska, bőrönd és szatyor, várják már a családot valahol. Felbúgott a motor, nyílt a kapu szárnya, szemét törölgette nagyika utána. 
Gurult az autó, vitte a málháját, no meg a bujdokló potyautaskáját. Hét autópályán és hét alagúton túl, ligetes tengerpart zugára ki gondol? Pedig oda fordult be a kocsi, Gornja Vala végébe, mindenki áhítozott már a kék égre! Várta a sok nyaralót Emília, boldog volt az egész família.
Nyílt a csomagtartó, ürült a csomagtér, nem serkent ki a tücsökvér. Óvatosan kukkolt ki a háromszög mögül, egy óvatlan percben már ki is penderült. Fülelt, a kezéből ernyőt csinált, ő lesz a lovag, ő lesz a grál.
Tetszett neki a környék, meseszép volt az utca, bátor kis testét egy csöppet kihúzta. A kőfal rései közt kutatva aztán, talált egy jó kéglit hová befér hasmánt. Be is fért, kapupénzt ott senki se kért.
Odabent aztán nem sokáig maradt, oldala viszketett, erről is csak a kíváncsiság tehetett. Meg arról is, hogy a hegedűjét a kezébe vette menten, a vonót meg átgyantázta rendesen. Úti köpenyét leterítette, ragyogó mellényét felvette helyette. Délcegen lépdelt, peckesen járt, nem érzett semminemű akadályt. Előtte egy szélesre nyújtózott fenyő terült el, míg nézte egy bánatos kabóca hangja csendült fel.
( Bocsánat, hogy itten a lány kabóca is szól, az igazság az, hogy csak a fiú dalol.)
No de mindegy, csak két strófát fújt, azt is bánatosan, ráfelelt a mi tücskünk jó hangosan.
Így ment ez pár percig, két strófa, egy strófa. Már majdnem összeütközött a két bogár potroha. Egymásnak háttal lépegettek, hátráltak, egyiket se nevezzed gyávának!
Az utolsó strófánál meglepődtek aztán, az összekoccanásból lett egy víg hastánc. Hastánc meg bocsánat és pardon meg izé:
- Merre van a lábam?
- Ez a szárny az öné?
- Ó, igen milyen meglepetés, akarom mondani kegyed is petés?
- Rokon vagyok-e vagy nem? Tudnál szeretni engem?
A kabócalány bizony belepirult volna az udvarló szóba, ha tücsökzenészünk helyette meg nem tette volna. De megtette, bár alig is látszott, a fekete kitin pirosra mégse váltott. Szemeit a hősünk felfelé vetette és egy ábrándos lágy nótával magát elővezette. Trillásat ciripelt, kiénekelt öt oktávot, ilyet még a bócalány sose látott. Máris csodálta a messziről jött tücsökzenészt. ( A gyémántgyűrűn tán csiszolják is az utolsó részt? )
Többet el se váltak, mindenhová együtt mentek, hangosak lettek tőlük a kertek. A tengerparton napok alatt szárnyra kapott a hír, igazi jó zenével csak Mali Drvenik bír. A mi tücskünk nagy sikert aratott, kabócáéknál díszhelyet kapott. Koncertezett minden nap, színültig lett pénzzel a fekete kalap.
Tapsoltak az emberek, kezet ráztak volna, ha az a volna ott nem lett volna. Kijött a tévé, műsort készített, irigy hegedűsöket felbőszített. Nem volt üres egyetlen szoba, tódult a sok nép az Ábel panzióba.
Telt múlt az idő, tücskünket kínozta a honvágy, gondolta a legszebb mégis az üres hordágy. Nem lesz beteg és búskomor, bajos dolog a de-presszió, legyen inkább Good by és Csáó.
Nem húzta hát tovább az időt, készített egy hímzett jegykendőt. Általadta a szép kabócalánynak. Őt választotta élete párjának. Letérdelt eléje, kis kezét megkérte, fűszeres sóhajt röptetett feléje. A boldogító igent sohase felejti, szerelmének titkos gondolatát is érti.
Meghívót nem egyet, százat is nyomdáztak, a lagzin a lombokon vígan bokáztak.
Délután három órakor volt a szertartás, az egész part zenélt, nagy volt a felhajtás.
Kíváncsi volt a menyasszony nagyon milyen lesz az új lakása, édes-e ott is a kukoricakása?
Lesték már másnap a csomagtartó nyílását, vitték befelé a cuccuk rohanvást.
Bújtak kettecskén a jól ismert zugba, egy napig kibírják, annyira nem ronda.
El is indultak, hét órát mentek, akkor egy picit pihentek. Túl hét alagúton és hét autópályán nem hevert még fejük a díszpárnán. De már minden gondolatuk Magyarországon volt.
A bajuszos fa alatt béke honolt. Van itt kondíció lett bőven promóció, munkáért már nem kell világgá menni, a tücsökzenét itthon is lehet szeretni.
Míg messze jártak gondolt egyet a vén fa - kiadta a lakást. Jó albérlőt fogott, félretette a pénzt. Rendben volt minden: gyűlt a sok forint. Aztán egy szép csillagfényes este megérkezett a nászutas pár, lesett és figyelt az egész határ.
Mindenkinek be kellett mutatni az ifjú menyecskét, piros szőnyeg helyett a füvet lépkedték.
Boldogságuk el nem múlt, tapsolt itthon is a közönség. Volt hírnév és vagyon szép. Megköszönték a vén bajuszos fának, hogy segített, életük folyásán jó nagyot lendített.
Az újdonsült férj aztán épített egy szállodát, hegedűsnek felvett két cimborát. Volt a hotelben jakuzzi, medence, sok teraszos szoba. Minden este táncos, zenés vacsora. Jöttek a népek, csodálták a meseszép falut, Várhelyerdő parkját, tavát. Felvirágoztatja ezt a várkertes ligetet, dolgozik majd érte eleget.
Így járt a szerencse hősünk kedvébe, remélem te sem jártál volna máshogy a helyébe.

2016. augusztus 18., csütörtök

Antofil és Szilma Irma


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a felhőkön innen, lenn a föld mélyében egy szép pici szárnyas mag, mely életre kelt, s onnan kikelt. Kikelt s nyújtózkodott a nap felé. Magasabbra, magasabbra, mígnem fa lett. Szeretheted lombos árnyát - elérte a templom tornyát.
A legmagasabb lett faluszerte. Innen nézett szét a sok méhecske egyszerre.
Csodás fa volt, hársfa a neve, a méhek és darazsak kedvence. Virágja bódító, nektárja hódító, teája gyógyító. Itten, mostan mesebeli álomba szólító.
Történt egyszer, hét esztendővel ezelőtt, hogy arra jártamban megpihentem árnyékában. S mivel fáradt voltam, a hárslombok suhogására bíz-bíz el is aludtam.
Ahogy mondom, bíz el is aludtam.
Álmomomban álmodtam – akkor - rég, s álmomban erős fejhangon ordított egy méh:
- Ide! Ide! Tohonyák! Ezer sziromra bomlott a mák! – Aztán fejéhez kapott és egy vad táncba beléfogott. Tudvalevő, hogy méheknél a tánc egy halom információlánc. Odébb egy szajkó kukucskált, beszédhez okot min-dig ta-lált:
- Eembeeer a láthatáron! Résen legyetek! Levegőt se vegyetek! Csitt-csett jön az eembeeer!  - Oppá! - Mondom magamnak, mi a fene? Ez az álom fordítógéppel van tele? Nézz oda! Hát mindenkinek van mondani-va-lója !?
Értettem a sok zsongást, zümmöt és dongást. Számat tátva kukkoltam a sok méhlakást, odút, kaptárt és kast, füleltem miket mondanak.
Kihallgattam őket miről regélnek, mi érdekli a rovarnépet. Guggolva lestem lepkét, szendert és dongót, szóra bírtam néhány pillangót. Csodás volt! Értettem minden betűt. Tán nekem adta vén Salamon azt a híres pecsétgyűrűt?
Elmondták miképpen élnek, virágport kinek s mennyiért mérnek. Mi hír a piacon, milyen pollent talált a szomszéd gazdasszony. Miben mesterkedik Darazyr herceg, hát leállítani senkinek sem megy? Hova lett a királynő? Valamelyik dolgozó hitszegő? - Húha! - gondolám akkor, a méheknél ez a középkor?
S, ahogy nézek körbe, egy settenkedő jön elémbe:
- Fííínom ingyen mézecske, gyere a szí-vó-kám-ba be! Viszem gonosz Darazyr hercegnek, ezért má biztos nem ver majd meg!


Ezt zümmögte egy rabló, csíkja sárga helyett bordó. A bejáratot kereste, mikor szabad az út, egyre csak azt leste. Bent is van már, lopnia volt kár. S már jön is kifele, karján vödör, mézzel tele.
- Pszíít! Pszt! - Hallék három bokorral odább s egy kötéllel el is kapták az ostobát.
- Kellene a mézünk? Hogy oda ne nézzünk! – Mondák négyen, s megkötözék jó keményen.
- Édes hazám! Jó leszel ám kiváltani édesapám! – Szólt köztük egy inges harcos, a kíváncsiság meg csak mardos.

Mi az, hogy a ………. Mi? Mi a csoda? Ez egy ézes-mézes intrika!

- Kegyelem! – Szól a megfogott. – Darazyr megöl engem, hanem hát van egy tervem. – S mivel a négy csak mordan állt, az elfogott szava zagyvált:
- Holnap reggel, pirkadattal a mákmezőn keresztül hat ládában mézet visznek, hetedikbe pempőt tesznek. Míg én őket megállítom súgva, tireátok szabadítva, -
addig lesből, egyéb harcosokkal lefogjátok őket egyből, kezetekbe sok mézarany dől. S míg illantok, mint a pára, ölötökbe hull hét láda.
Gyorsan mondta, hadarva, száját félig takarva. A fehéringes ujját homlokára tette, szemét résre szűkítette.
- Ki vagy? – Kérdé akkor egyszerűen, s néz a rabra elmélyülten. Felemeli állát, kutatja vonását.
- Ismerlek én azt hiszem, hol te vagy, ott jó nem terem.
- Hangod erős, szavad bátor, hull majd arany, mint a zápor!
- Hízelkedett az továbbra, arca egész el volt fintulva. Vigyorgott és istenkedett, kérdezte, hogy ki látja meg?

S míg itten beszélgettek, rendült a föld, hajladozott sok virág, hullt a hársnak ezer szirma, arra járt a Méhkirálynő, kinek neve: Szilma Irma. Hunyorítva merőn nézett, jól látta a vödör mézet. Hanem a rab sziluettjét megismerte. Idegennel nem keverte.
Kegyesen szólt hát a rabhoz, hangja egyáltalán nem volt hangos.
- Mi dolog itt? Mi a pálya? Jó barátnőm édesbátyja. Szolgálj nekem válaszokkal, szívem tele fájdalommal. – Szólt s pálcájával a megkötözött fejét érintette, uszálya mögötte a földet seperte.
S mivel a szólított csak hallgatott, a fehéringes szólhatott:


- Antofil Index szolgálatára. E rab Darazyr herceg szolgája, mézet lopott gazdája szavára.
- Ó! Miként történt e csúfság? Jó öreg? E gonosz tett büntetésért esedez.
Antofil látva a harag szikráját, megérinti a királynő ruháját. S szól:
- Királynőm mit ér a büntetés maga, ha nem kerül mellé a megbánás szava?
- Hah! Mily okos beszéd. – S a királynő Antofilra emeli szemét.
- E szolga mézet rabolni jöve, majd gazdáját meglopni volt ötlete, hogy életét megmentse. De e tett jóvá tehető, nem kell más hozzá csak a királynő.

- Hogyan? – Emelte fel állát a királynő Irma, rezzent övén palotája kulcsa. S nézett:
- Mi a nézet? - Antofilnak térde csuklik, le is térdel, szívében zubog a vér szerteszéjjel. S hangja zengése jelezte, hogy a királynőt ím megszerette. Kacsójára csókot lehelt, kérdésére gyorsan felelt:
- Királynőmnek szép szemére, e tolvajért cserébe apámat váltanám ki. - Tetszést nyert bizony e beszéd, Szilma Irma összefonta kezét. Lehunyá pilláját, Antofilnak nyújtá karját.
- Szóval megraboltatnád a gazdád, csak személyed békén hagyják!? – Szólt végül Darazyr szolgájához a királynő, ahogy visszatért belé a friss erő...
- Zm… Hm... Zz … Ja. – Nyögi válaszát a szolga s egy főhajtással szavát megtoldja. – Irma pedig a következőt mondja:
- Aztán, ha kérdeném hogy tetted megbánád-e, a te szájad mit felele?
- Ó királynőm, mit is szólnék? Lábad elé leomolnék.
A királynő Irma, közben Antofilnak képét nézte, majd szavakkal arra kérte beszélje el most neki, hogy ... a cserét hogy képzeli. ….. hogyanhogy képzeli .… képzeli …. S míg ezeket mondta pillája rezgett, Antofilnak helyet intett. Maga mellé ültette, s szemeit reá vetette … .
Aztán …
Aztán elszürkült az ég. Villámok cikáztak, s a felhő cseppjei a földre lehulltak.
Nyakamba ömlött a sok víz, szememen is csorgott, sajna a varázslat csak eddig tartott. Salamon újra a gyűrűre hajtott.
Bizony felébredtem a nagy dörgésre s lére. S ha tetszett, ha nem, menekültem a rétre.
Pár perc, ennyi volt csupán s nézhettem magam elé sután. A nap előbújt, szórta a sugarat, kettős szivárvány tartotta a kapukat. Szájtátva néztem e ritka jelenséget, beborította a földkerekséget. Aztán mind lassabban és lassabban peregtek a cseppek.
Elenyészett a mesebeli látvány. A méhek szárnyán visszatükrözött még a szivárvány. Szárították, lengették, nyitották meg csukták, a teljes száradást beszélgetve várták. Látszott a szájukon, hogy ki sóhajtott, csak én már nem értettem ki mit óhajtott.

Ó derék Antofil és királynő Szilma Irma hogyan - vajh, hogy folyt tovább életetek sodra?
 

2016. július 12., kedd

A béka


 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tócsa. A tócsában fekete gyöngysor, egy szeme sem ócska. Ha üvegből volna, tavitündér nyakába való volna. Hanem ezek nem üvegek, bennük élet lüktet, a természet csodáját mindjárt megérted!
Mire újra a vízbe nézel, a gyöngyökből na vajon mi lett? Megmondom kereken, sok pöttykocsonya lett. A kocsonyácskák közepében pedig egy-egy picinyke pont. Mi az? Mi az? – Egy pirinyó pont.
E fekete pontok mindegyike micsoda hát? Mit gondoltok mi lehet az? Az bizony nem más, mint egy-egy icike-picike békacsemete. Fekete gyöngysor pete.
A keréknyom tócsáját sütötte a nap és kikeltette a békaporontyokat. Ahogy mondám kikeltette a békaporontyokat.
Aztán pár nap múltán a természet ezeket a kis pöttyöket úgy átlvarázsolta, hogy mindenki iciri-piciri kis halacskának gondolja. Apró, pici, fekete halacskák úszkálnak a pocsolyában, és élik világukat nagy vidáman. Izegnek-mozognak, ide-oda úszkálnak, kis farkukkal csapkodnak.
Abban az évben szerencsére sok volt a jó eső. Ömlött erdőre, mezőre, csordogálva szépen, igazi langy eső kell ebben a mesében. Összegyűlt a sok víz a keréknyom árkában, otthont adott a nyüzsgő békafiaknak - nevezzük őket ebihalaknak. Bezony, bezony: ebihalaknak.
Szóval, nagy vidáman úszkáltak tócsánkban a fekete halacskák. Igen ám, de az idő telt egyre és a természet a varázspálcát újra elővette. Ahogy mondám a varázspálcát újra elővette.
Mit csinált? Mit vajon? Apró békává változtatta a sok incifincit. Bizony, bizony békává változtatta a sok incifincit. Előbb a hátsó lábuk bújt ki, utána az első. Szebbet nem festhet le egyetlen festő. Csillog-villog az új bőr a parányi lábakon, s nini: Mi történt egy hajnalon? Pattogó drágakövek ugrálnak az avaron. Kész a béka! Heuréka!
- Óris, tóris, metamorfózis! Bizony bizony ez a metamorfózis.
Sok kis parányi békula hagyta el a tócsát, - éppen idejében voltak, - mert a napsugár nemcsak ebihalat melengetett, a vízre is lehelgetett. Felszippantotta magához, nem juthattak hát a békák kajához. Barnállott, zöldellett tőlük a part s brekegve várták az újabb zivatart. Naná, hogy várták az újabb zivatart.
A békák nagyon szeretik a vizet, s ahogy tehetik, bele is ugrálnak s mohón felfalják a szúnyoglárvákat. Mert bizony a szúnyognak is kell ám a tócsa, vízben fejlődik ki a szúnyogok vérszívó hada.
(Sok más rovar is szereti a vizet. Itt élik le gyermekéveiket. A molnárka, a szitakötő, a hatalmas kék acsa. S a kérész is, ki mindössze csak egy napig él, mint néhány virág, s testével fehérre varázsolja a Tiszát. Ha nem hiszitek járjatok utána s menjetek el szép június havában a Tisza partjára. Azt mondják akkor:
- Virágzik a Tisza! - Aki nézi csak este megy haza.)
Hanem közben mi lett a tócsabéli békákkal? Kanyarodjon vissza a szó. Akad itt még mondandó. Bizony, bizony akad mondandó.
Első szabály: a békák rovarokat esznek. Ízét sose adják levesnek.
Viszont igen hasznosak és viccesek, mint mondám vérszívó szúnyogból rengeteget esznek. Lesben lapulnak, víz alatt nyújtóznak. Királylánnyal lagzit terveznek, addig is minden arra repülőt bekebeleznek. Vékony nyelvecskéik készenlétben várnak, az arra tévedt legyek bizony rosszul járnak. Hajaj! De rosszul járnak!
No, vegyük csak sorra, 3500 fajta.
Először is a varangyos béka. A külseje zöld, fekete, vagy barna. Kész abra-ka-dabra. Ha rücskei miatt csúnyának találnád, képzelj melléje szép tavirózsát! Tavirózsalevélen húnyt szemmel posztol, nem is fogy ki soha a kosztból.
Ezzel még nincs befejezve a békáknak sora. Egyiknek élete se legyen mostoha. A barna erdei béka a patakmederben, kövek alatt lapulva tetteti, hogy nincsen ott senki. Ha piszkálod, mérgesen kvartyog: - Mit képzeltek? NNNa! Mit akartok?!
Testvérbéka a leveli, őt bezzeg mindenki kedveli. Aranyos kis jószág a szó szoros értelmében, szeme -, mint kerek aranyrög világít a csendben.
Ruhája a mimikri, a zöldre zöld illik - vagy mi?
Picit ugrik, aztán nagyot, megcéloz egy kólás kupakot. Ott aztán fotóztatja magát, ha hanyatt feküdne süttetné a hasát. Bizony, bizony akkor süttetné a hasát.
Mikor reggel leled meg a napernyő rúdjához bújva, csodálnod kell újra, meg újra. Pózolgat erre meg arra, ilyen nyílt színen nem ugorhat a falra! Te pedig nézed-nézed mert oly kecses a tartása, az egyiknek a szobámban van a lakása. Belebúj a cserépbe télre, tavasszal a fikusznak levelére, aztán meg odaugrál az ágy lábához, közelről is roppantul bájos.
Van még egy kedvencem, őtet el ne felejtsem! Kecskebéka a neve, fűzfa lombján fekhelye. A hangját a „mekegésről” kapta: - Mek, mek, mek, meeek. - Ezt mondja. Egyre csak ezt mondja.
Nyakán egy zsák, duzzadó, hangos hangot hallató. Kifújja vagy beszívja, találd ki, hogy hogy tudja!
Unkanép és békanép ugrálhat bármerre, csókolhatja a királylány epedve.
Este, ha a békák hada kuruttyol, nevetésre hangol. A faluszéli tóban egyenként kezdik, egyszerre végzik. Bizony, bizony egyszerre végzik. Hogyan lehet ez?! Még senki sem fejtette meg. Karmesterük nem vitás, csak egy csudabéka lehet senki más!
Hogy pedig ez mese volt vagy nem, nem is tudom, de kertünk békáit szeretem nagyon.

Bezony, bezony.

2016. június 8., szerda

A ponttyá változott lány


A ponttyá változott lány

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom én azt pontosan, de ti csak képzeljétek el alaposan. Legyen benne szép tó, a Balatonhoz hasonló. Legyen benne fűzfa, de olyan lengő, mint a legdrágább selyemkendő. Legyen holdfény, ezüstösen fénylő, kerek karikából néző. Legyen ott még egy ponty is a vízben, akiről tudni lehet, hogy egyszer még bálba mehet. Mehet bálba meg táncba, mert kinő még a lába. Csak varázsige kell, varázsigéhez pedig varázsló kell. Persze fordulhat máshogy is a mese fonala, mert ahogy látom a varázsló bizony nem ért még oda. De odaért egy ifjú diák, jobb a dió, mint a mák. Aztán legyen ott még valamiféle vélemény, mi szerint aki álhatatos, magában bízhasson most. Legyen igaz a mondás, legfőbb erény a kitartás.
Így is lett minden, a szavak életre keltek a képben. A tó szép lett, a fűzfa a partján merengett. Volt holdfény, a tóban egy pontylény. Jobban mondva egy pontylány, aki várva várta, hogy telihold legyen, s ő a vízparton emberi képében lépkedhessen. Hétszer kellett volna a vízparton várni őt, minden ízében kívánta e vakmerőt. Mikor ér már oda? Lába alatt lapuljon a moha!
Nohát a fiú megérkezett. Egész éjen át sétáltak kéz a kézben s nézték egymást a tó vizében. Hajnalban pedig, mikor a fiú félrenézett - pakk - eltűnt a gyönyörű igézet. De a fiú jártas volt a meseirodalomban, hát minden este ott volt a falombban. Kitartó volt, álhatatos, az ötösnél több a hatos. Addig jön ő ide a tónak partjára, míg valóban lánnyá nem változik a párja.
Nappal sem unatkozott, megfigyelt minden szöcskét és sást, naphosszat fotografált. A természet szép volt, a békák hangja nevetve szólt. Te is gondolj oda most sok-sok néznivalót: dalos madarat, szárnyas bogarat. Pocokcsaládot a gyökerek között és egy rigót, ki odaköltözött. Szép lesz minden meglátjátok, aki alszik felrázzátok. Legyetek ti is olyan szorgosak, hogy rólatok is írjanak jó sokat! Mindenkiből lehet meselény és ez nem mese, de tény. Merjél a vágyaknak lenni, gyermeki álmokat igazzá tenni. Álmodni nagyot kell, hosszút és édeset, ugye szereted a mézeset?
Hanem térjünk csak vissza a tónak partjára, letelt már a hét holdtölte, a varázslatnak lesz mindjárt vége. Megtörik az átok, a ponty leveti ruháját és elnyeri örökre élete párját.
Így is lett minden. Megtörtént az átváltozás íziben. De hogy mindez hogyan, a képzeleten múlik mostan. Örömötök ebben is teljen! Találjatok szemet, hajat, nyakat és ruhát, legyen minden anyag bőr-barát. Az esküvőt is rátok bízom, de egy vendég se fogyózzon! Mesebeli legyen a szertartás, sose hűljön ki a parázs! A vendégeknek szárnya is lehet, ugye megoldható e kérdés, gyerekek!?
Építsetek nekik házat, szépet, fessetek róla képet! Messzire persze ne tegyétek, a tótól elköltözni volna vétek. A berendezés is rátok van bízva, de nehogy hiányozzon a hinta! A tárgyak mellé szeretet is legyen, boldogsághoz az megyen.
Fenn az ég, lenn a tó, a jövő bíztató. Aki nem hiszi járjon utána, - és fodros legyen a kispárna!

2016. május 19., csütörtök

Mihály a vízkirály




Egyszer régen, amikor még minden mese volt és talány óriási vastag felhők kavarogtak az égen és oszlopokban zuhogott belőlük az eső. Csak zuhogott és zuhogott. Nem tudni meddig esett, de az bizonyos, hogy oly sokáig és oly kiadósan, hogy a mi sziklaföldünkből kék bolygót csinált. Olyan kéket, amilyen kékek a tengerek, az óceánok és a gyönyörű tavak. A halványkék fodrostól a mélylilába forduló indigókékig mindenféle árnyalattal találkozhatsz, ha számba veszed a vizeket a Földön.
Akárha az emberi természeteket néznéd.
Van lelkes türkiz, amely a sekély tengerek s óceánok barátságosan hívogató színe. Látsz csillogó szemű, jókedvvel telt egyiptomi kéket, mely úgy tükröződik a Níluson, mintha a világ összes birodalma az övé volna. Ismerhetsz hamiskásan kacsintó azúrt, ahogy a vízesések tavaiból és hegyi tengerszemek tükreiből néz reád. S ott van a mélyen ábrándos ultramarin, melyet barlangtavak árnyékában kereshetsz, hogy beléjük pillantva megláthasd önmagadat. A harcos kobalt a napsugárban szikrázó jégtáblákon és legyőzhetetlen gleccsereken megvillanó kék. S mily szeretetreméltó és megértő a szíveket kitáró zafír. Ott csillan a szépséges  Balaton hátán, amint a reáboruló égboltra néz. A búzavirágkék pedig az a kék, amely a legtisztább szívű tündérek szeméből sugárzik.
Csodásak a kékek, csodálatosak a vizek. Megannyi lélek, megannyi élet. Királyuk is van, kinek neve Mihály, a Vízkirály. Nevét egyenesen az angyalok elejéről, a lelkek mérőjéről Szent Mihályról kapta.
Felesége Felhőkirályné, aki az égi vizek, azaz a felhők úrnője és parancsolója. Természetére nézva csakolyan változékony, mint amilyenek az égre festett képek. Nem tudsz anélkül az égre nézni, hogy képzeletedet meg ne érintse az a sok kavargó, omló, változó tünde lény melyeknek égi mezője nap, mint nap megigéz.
Nem lusta és nem rest, az ég kékjére fest. Mi mindent láthatsz te ott fenn az égen! Bárányok és hattyúk andalítanak délben. Bút s bajt feledtet a sok úszó tünde kép, forgófarkú sárkány, nyelves-szárnyas tündérnép. Nagyorrú manók és legyezős dámák az égnek útjait jaj, de sokszor járják. S mikor az égi óceánok fényességét nézed, - érzed, hogy végtelen az élet s a boldogság borítékolva van néked.
No hát ez így is van s nincsen másképp. Ma és holnap s azután is örökkön örökké.
Felhőkirályné szerette a felhőket s Mihállyal, a Vízkirállyal gyakran szemlélték kart karba öltve alattvalóik gondtalan életét.
Hanem az egyik reggel mi történt? Összevesztek mind a vizek kik a felhőkből omlanak-peregnek, hullanak, hulldogálnak.
Provokálták és szidalmazták egymást. Mindegyik különbnek, okosabbnak, fontosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek tartotta magát a másnál. Nagy volt a veszekedés. Rájuk jött az örök átok: a békétlenség. Először Tavaszi Esőt szidták, mert irigykedtek rá a meghívó miatt, amit Gyöngyharmattól kapott a születésnapjára. Aztán már nem lehetett tudni ki, kit szid.
-Te pipogya! Te egyszerű kis langyika eső te! Nem kell olyan nagyra lenni azzal a kertlocskosító tudásoddal! Haha! Meghívó, hogy oda ne szaladjak! – Kötött bele Tavaszi Esőbe Zivatar. Gonoszkodó hangja bizony felhallatszott Vízkirály és Felhőkirályné trónusáig, akik ámulva hallgatták a durva szavakat:
- Kár olyan bárgyún mosolyognod! Azt hiszed mindenki elájul a te kis permetező vizecskéidtől? Hát egy nagy frászt! Majd megmutatjuk neked, hogy milyen az igazi eső! – Szólt hozzá a témához Vihar.
- Nekem még a szelek között is vannak barátaim. Kicsavarunk mindent és felborítunk és megcibálunk, és, és … beletaszítjuk a völgybe. – folytatta.

Szegény Tavaszi Eső csak állt félúton két virágzó almafa között. Nem nagyon értette mivel vonta magára rokonai harci kedvét, mint ahogy sokszor az emberek se értik mi okozza a rosszakarást.

-Mi van? Mi van? Ó te kis semmike Vihar, akarom mondani Viharocska! Hogy mered magad nálamnál előbbre helyezni? - Szegte fel fejét büszkén Hurrikán. - Velem merj újat húzni te semmi Zivatarka, vagy micsodácska! – Süvítette bele a levegőbe.
- Nekem beszéljetek! Nekem a jégesőnek! Nálam bátrabb és erősebb nincs a földön! – Szólt bele a civakodásba Jégeső, s, hogy szavának nagyobb foganatja legyen akkora jégdarabokkal ostromolta a Földet, hogy minden ember és állat menekült az útjából.
- Na neeeeeeeeeeeeeeee! Hát még az is valami? Tartasz vagy tíz percig! Istenem?! Kacag a vakbelem! Hol vagytok ti hozzám képest? - Szólt a Hóesés.
- Ha akarok órákig, mit órákig, napokig, hetekig esek. Hullok, omlok, fúvok és torlaszokat építek, de olyat, hogy annál nagyobbat senki sem tud.
- Nevetnem kell. Ha-ha-ha! – Hepciáskodott Felhőszakadás – Ha én megjelenek tinektek végetek! – Ordította.
- Jaj, hogy civakodtok ti eszement fröccsök, hát hova nem teszitek a szemeteket? Mikor én vagyok a legerősebb, én vagyok a leghatalmasabb, a legeslegfélelmetesebb, én vagyok minden viharok ura. Énnálam a begbonthatatlan erő. – Szólalt meg Szökőár s már kezdte is felfújni a képét, hogy bebizonyítsa az elmondottakat. - Beterítek mindent, elviszek mindent barátocskáim!
- Barátod neked az a jószagú hóhér, aki egy pohár víztől is szót kér! – Replikázott újra Zivatar s azzal akkorra vihar, égzengés, hóesés, mennydörgés és jégeső támadt egyszerre, hogy azt elmondani nem lehet. Nincs rá szó nincs rá felelet. Egymás szavába vágva kurjongattak, üvöltöttek :
- Na??!!
- Ki a legerősebb?
- Naaa?! Ki a leghatalmasabb?
- Ki a legnagyobb?
S amíg tartott a küzdelem - eltűntek a színek.
A gyönyörű kékek helyett már csak szürke és szürke volt minden.
Bizony a felhőcsodákból se lett más, mint egy hatalmasan kavargó szürke káosz.
Végül aztán, mivel nem tudták eldönteni, hogy kinek van igaza elhatározták, hogy a trónusok trónusa elé folyamodnak. Tegyen köztük igazságot maga a király.
Mihály pedig, - aki persze mindent látott -, csendet parancsolt a színe előtt. Nem engedte, hogy alattvalói a vizek, esők és szelek előtte is folytassák a szánalmas hencegést, dicsekvést, kivagyiskodást. Végigmérte őket mikor trónja előtt felsorakoztak, de mivel lelkében erős volt, s szívében szilárd nem mutatta haragját, hanem nyugodtan szólt, ahogy itt következik:
- Szóval igazságot akartok. – Itt mindjárt szünetet tartott, hogy mindegyiknek szemébe nézhessen, s hogy ők is megértsék, amit mond s egyszersmind higgadjanak le.
- Tehát igazság kell. – Folytatta békéltető hangon, ahogy a megvadult cirkuszi oroszlánhoz beszél az idomárja.
- Igazságot az Igazság Kútjában keressetek. – Mondta lassan s oly méltósággal, hogy az esők, szelek és vizek önkéntelen meghajoltak s lesütötték szemeiket a nagy király előtt.
- Zarándokoljatok az Igazság Kútjához. Majd ő megfelel a kérdéseitekre. – S kezével intett, hogy elmehetnek. Aztán Felhőkirályné felé fordult, kinek szemében a bánat könnye csillogott.
Több se kellett a vizeknek, esőknek s szeleknek. Már indultak is. Egy pillanat alatt kiviharoztak a teremből. Elillantak egy szettemnyi perc alatt. Keresték az Igazság Kútját.
Ott állt az -, s ma is ott áll - a Világ egyik középpontjában egy Majk nevű csodálatos pusztán. Ott is egy elhagyatott kastély rejtett udvarának titkos szegletében. Magányosan, méltósággal s oly némán áll ott, mint maga a vén idő. A hozzá folyamodóknak egyenként kell kávájához járulnia, hogy mélyében körbevisszhangozhassanak a beléje kiáltott szavak. Válaszait jól megfontolja, álmodik rájuk egyet-kettőt, néha akár éveket is, míg megjön a válasz. Kürtője az Idők Elejéből való. Ami onnan hangzik maga a való.

Bizony az esőknek, vizeknek s szeleknek is ki kellett várniuk a kút álmodó kedvét. Nyugodtan s békésen kellett várniuk a válaszra, amit oly hőn áhítottak. A választ meg is kapták egy bolondos felhőfoszlányos áprilisi napon.
Az Igazság Kútjának szavai itt következnek:
- Amikor a Nap, a Hold és a Szivárvány találkozik a Vízeséssel és Tavasztündér virágesőt szór, akkor jön el az igazság napja. – Ennyit mondott, s hangja olyan volt, mint nyári éjszakákon a halkan dombérozó szél. Szeretett rébuszokban beszélni. Többet nem is szólt. Csend visszhangzott mélyéből. Akárhány kavicsot dobtak beléje ő csak hallgatott. Egyenesen az Idők Elejébe húzódott vissza, hogy ott pusmogjon tovább az élet titkairól és az igazságról, ami egyébként ott világlik a Napban, a Holdban, minden szivárványban, minden vízcseppecskében s minden virágocskában. Csak a vakok és süketek nem látják.
Kávájára madár szállt, mintha azt mondaná, hogy nincs több audiencia, vége a fogadóórának.

Mit volt mit tenni az esőknek, szeleknek és vizeknek, maguknak kellett megkeresni a választ. Bolyongtak is szanaszét a világban. Bejárták a Föld összes zegét-zugát-pusztáját, hegyeit és völgyeit. Még a tengerek mélyére is betekintettek. Keresték a Napot, a Holdat. Keresték a Szivárványt, aki találkozik Vízeséssel, hogy színe előtt Tavasztündér virágesőt hintsen lábai elé.
Keresték egy nap, keresték két nap. Keresték kereken hét esztendőn át, míg egyszercsak meg nem érkeztek egy mesebeli völgybe. Langy esőt követték éppen, hogy tőle bocsánatot kérve megpihenhessenek, s a rút vita végére pontot tehessenek.
Megrágták már ötször, hatször, hétszer, hogy a viszály nem ér semmit.
Ami lent van az van fent, s ami fent az van lent.
Bizony, bizony.
Az esők, a szelek és a vizek megbékéltek. Nem néztek már egymásra haraggal s lám a kékek visszatértek s hűsítő, nyugtató hatásukkal megszilárdították a békét. A felhők sem késlekedtek tovább s még szebb és még változatosabb formákban andalították a népeket. Mosolyogtak a legyezős dámák, nagyorrú manók, kézcsókra emelkedtek a sárkánykacsók.
A felhők mögött lilán világolt a Hold.
A Nap pedig fényesen karikázott az égre s sugarait barátkozva ontotta a mesebeli völgyre, mesebeli völgyben a mesebeli vízesésre. Szivárvány sem késlekedett – a jóslat beteljesedett - s akkora kaput tartott, hogy Tavasztündér keze nyomán virágeső hullhatott, s az élet értelme megmutatkozhatott.

2016. május 10., kedd

Mókusmese





Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőrengeteg. Ez a rengeteg beborított egy hegyet. Annak a hegynek a neve Bakonybél volt, mivelhogy a Bakonynak a legbensőbb bensejében volt. Onnan beljebb, csak azért nem mehetsz, mert akkor már újra kifele lépkedhetsz.
Nohát pont itt állt egy hatalmas, tán háromszáz évet is számláló vén tölgy. S pont ennek a hatalmas tölgynek a derekán volt egy elhagyott harkályodú. … S pont ebben az odúban lakott egy vidám mókuscsalád. Itt éldegéltek éveken át.
A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta:
- Most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.
Éldegéltek gondtalan, de nem ez az ok, amire most kilyukadok.


Történt tehát, tán nem is oly régen, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.
- Jaj, de mégse! Szagot fogott! Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát!
Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, hasuk fogva hahotáztak. De ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, - s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett.
A nyest bezzeg, hogy odanézett!
Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba.
Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Így csalta el jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse:
- Kukucss! A te vadászatodnak fu-uccs! - Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje: siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta, hogy utolérni nem tudja. Mit csinált hát? Megvakarta a hónalját. Megunta az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.

De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához. Szalad mezőn, szalad árkon, a Gerence patakparton. Hangja éles, kiáltása mégis vicces:


- Csukk, Csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
- Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet? - Vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:
- Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?
A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
- Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!

Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
- Csukk! Csukk! Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája!
Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kell ám igazán vigyázni, mert a spejzba valóért le kell a fáról mászni. Makkot, gombát, diót csak a földön lehet találni.
A mókusok bizony nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres Kőris-hegyi vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt a dombtetőn is egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Ki mókust akar látni menjen a Bakonyba egyenest!
Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve.
Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. - Éjjel én is surranást hallottam, - úgy rémlik.
- Csukk, csukk! Itt csörög a dió terítve, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? – Súgta mókusmama s tovább is mondta:
- Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit.
- Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát.
Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha mókusok laknak nálatok, etetésükkel ne várjatok! Minden mozdulatuk kész muri, legfőbb fegyverük a spuri. Osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.

Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Építeni is szeretnek, ágbogból gömbfészket terveznek. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva, bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda!
Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, - sohase feledik, - ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.

Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, - s ha nem vigyáztok, - fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.


2016. április 25., hétfő

Csillag mondókája



Csillag mondókája
Egyszer volt, hol nem volt, a búzaföldeken innen, de a rozstáblákon túl,  Sümegnek szép hegyén, éldegélt egy szegény legény. Talán ötszáz éve is lehetett, traktorral szántani nem lehetett. Nem volt neki egyebe, csak egy darab földje, egy nádfedeles háza, egy kutyája, egy macskája, no meg egy Csillag nevű lova.
Igen ám, hanem a ló nem akármilyen ló volt, de egyenesen táltos, s erről bizonyságot is tesz már most: Gazdáját mindenhova elviszi s hozza, s mikor sóhajtozva néz az ég kékjébe, szava ennyi csak feléje:
- Kedves gazdám fel a fejjel, sohase keseredj el!
Ennyi rendesen elég is volt, s a bíztatás nyomán ment minden, mint a karikacsapás. A szántásban is segített, ő húzta az ekét, hiszen minden évben zabot vetett a gazda s a termés életüket bearanyozta.
Csak egy volt a baj, ez a legény kissé irigy volt. A madaraktól még egy magot is féltett, mindenhova madárijesztőt tett.
Történt aztán egyszer, egy szép őszi reggelen, hogy legényünk csak levegőt látott a vederben. Földjéről is elfogyott a zab. Jaj mi lesz most már, mindet elvitte tán a madár? Szaladt is nyomban csípőre tett kézzel, kereplővel meg egy újabb madárijesztővel. Majd ő elkerget minden szárnyast, hogy a határban egyetlen egyet se láthass! Hogy merik őtet meglopni, a magot a kalászból kicsórni?
Hanem a madarak szelleme ezen igencsak felhúzta az orrát, bíz rossz szemmel nézte az ingbe s gatyába tömött szalmát.
Mérges lett, de nagyon:
- Hogy lehet fennakadni egy picike magon?
Szellemszárnyát messzire terjesztette és a zabot beporozni nem engedte. A szeleket elkergette. Gondolta egy kis bosszú nem árthat, hogy e mogorva, zsugori ifjú megtanulja végre, a madaraknak is a mag az elesége. Bezzeg jó a sok csőrös, ha kukacokat öldös! Hernyót, pondrót megesz, a gyümölcs milyen zamatos lesz! Hanem most betelt a pohár, a madarak szelleme megoldásra vár. Méghogy őket ijeszteni?! Kereplőkkel elkergetni?!
Nem késett soká a válasz. Nem késhetett, Csillag ismerte az illemet. Megértette a morcos szavakat, sajnálta a madarakat. Tudta jól mi a baj. Nem kell a tűzre több olaj!
- Ne búsulj semmit édes gazdám, csak mosolyogj, s a többit bízd rám! - Ekképp beszélt a táltos vígan, és rúgott meg dobrokolt látszólag nyugodtan. Aztán papírt, tollat ragadott és egy versikét faragott.
- Nnnnna, mi legyen? Mit tegyek, hogy mindenem meglegyen? - Nyaggatta a legény, várva figyelemmel, hova lukad ki a ló evvel a beszéddel? Az pedig nyihogott, mellső lábával dobbantott s ekképpen folytatta a szónoklatot:
- Vesd csak el bátran a magot, mint eddig, de közben mondjad és hirdessed: ”Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak.”
Úgy is tett a legény. Kiment a határba s a magot akképpen szórta, ahogy a lova mondta: - „Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magamnak!”
Mire a földecske végére ért, csodálkozva vette észre, hogy még mindig van zab a vedrébe’. Jól van, gondolta s a zabszemeket hazafelé is elszórta. Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magának. Aztán hazaérve, megetette, megitatta, lecsutakolta, kialmozta a lovát, s ő is bement a házba, hogy magát kiszolgálja. Vacsorája szalonna, hagyma és kenyérke, a szegény ember ezer éve ezt eszi ebédre, estére.
Aztán, ahogy a tél is elmúlt, s megérkezett a tavasz, kizöldelt a zab. Nézte emberünk, nézte, s nem hitt a szemének, mert az biz nem látszott kevésnek. Várta is az aratást, többször kilovagolt, hunyorgott reája, hogy szökken szárba, azt kukucskálta, hogy fordul termőre táltosának étke.
Már kitűzve az aratás napja, mikor csókák érkeztek s a zabföldre repültek. El akarta hessegetni a gazda, de táltosa nem hagyta:
- „ Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak!” - Nyihogta oda. Ide, oda, amoda.
Úgy is lett. Eszegethetett minden csókalány és fiú, nem lett a zab fölött háború.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadnapra délre, megérkezett a varjúcsapat. „Egyet a varjaknak…” szólt most már a gazda s a táltos bólintva ráhagyta. Kellett még egy nap, két nap, hogy megérjen egészen a zab. Lássatok csodát, sorra megtelt zabbal az összes zsák. A gazda négy részre osztotta: egyet a piacnak, egyet abraknak, a többit magnak meg a madaraknak.
Így éltek sokáig, Csillag és gazdája, minden évben szépen nőtt a zab. Feleség is került, Terka volt a neve, őt aztán a házban mindenki szerette. Megtanulta ő is a versikét: a barátság fonalát dehogyis tépi szét. Ahogy telt az idő gyerekeik lettek, verset tanulni persze, hogy szerettek. Csókák, varjak, lovak és emberek szeretetben teljen minden percetek!
Adjatok, ha adni tudtok, szotyit az etetőbe hordtok. Minden madár fülelve jár, csőrtől csőrig csacsog a csirip, a trilla és a "kár": ide gyertek, ebbe a kertbe, jóllakhattok újra meg újra, s mind egyszerre.

Csillag mondókája pedig házról házra jár,
Legyen tele madárral az egész határ!
Jó kis versike, fújjátok reggeltől estig,
Te se felejtsd el egyetlen percig!


2016. április 23., szombat

A daru





Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt.
-Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek. Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok.—Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt.
- No, de ilyet! - Tátva maradt a csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre.
- Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak?—Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.
- Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?
- Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvízű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava.
- Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz.


Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézték az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat. Eltelt három hónap s egyszer aztán végre hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre. A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlás e piciny tengeren.
- Honnan jöttetek, honnan jöttetek? - Kérdezi a sok csőr.
- Messziről, messziről. - Felelik először.
- Maradhatunk? Maradhatunk? - Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:
- -Nyugodtan, nyugodtan.
- Tavaly még költöttetek is. - Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, neki is pont itt volt a háza.
- Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!
Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, körülállták a szárcsák, egy helyben nem ültek.
Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt. Itt van, itt van, itt a tavasz, trillázták a fecskék. Megjött, megjött kuruttyolta a békanép. Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen.
Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amikor máshová nézett épp, az egyik szárcsa imígyen beszélt:
- Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják az eget. Gyakorolhatták eleget.
- Itt vagyunk, Itt vagyunk!
- Gyertek le pihenni, meg egy igazán jót enni!
- Hát te? - kérdezték a darut.
- Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.
- Láttuk, láttuk! - Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb énekes madárcsapat. Letelepedtek fákra, bokrokra, nem forrt a szó a torkukra. Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba.


Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Reámosolygott egy szép, kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az talány. Lépésről lépésre, érezték szívükben, összekapcsolódott életük lelkükben. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés.

Itt a vége. S, ha azt mondod: még ne, akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint bármilyen sókamra.


Ha pedig még egy "Happy and"-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám.
 Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.























Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Látogatók

Látogatók