Jószó helyébe

Jószó helyébe, jót várj
/ördögös mese/

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon-nagyon régen, ott ahol a verestollú, zöldnyakú vén kakas kukurijjúval hívja a hajnalt, volt egy nádfedeles kis ház. Kis házban egy öreganyó, meg egy öregapó élt békességben. A házat egy nagy kutya vigyázta, kit Betyárnak hívtak. Szegény járni sem tudott, mikor rátaláltak. Öregapó lelte meg őt favágás közben s mivel az első, mit mondott ilyképp:
--No betyár, mi van veled?-- Rajta maradt a kutyán, meg is szolgálta, mert egészsége betyárosan helyreállt.
A cicát meg még aprócska korában a kutya találta, ott nyávogott egy galagonyabokor aljában.
--Nyau, nyau, nagyon éhes vagyok!—Mondta és nyávogta. Öreganyó, ki éppen gombát szedett, kosárba tette, s a gombákkal együtt hazavitte. Betyár futott, loholt előre, jelenteni apónak, hogy teljes a ház: kutya, macska, anyó, apó, ma ez a szenzáció. Tehát, mint mondom együtt volt a nádfedeles kis ház összes lakója. Öregapó, öreganyó, Betyár kutya és Nyaú.
Az öregek szerettek olvasni, rengeteg volt a könyvük, néha olvastukban kicsordult a könnyük. Hittek a mesében, a jóban, a szépben. Hitték, hogy a rossznak nem áll a világ, kiderül a végén mindig az igazság. Anyó az erdőben néha azt remélte tündérléptet lát cserébe a sok jóért, amit tett, hogy mindenkit szeretett. Mindig azon voltak, mondanom is kár: Jótét helyébe jót várj.
Visszatérve az előbbi fonalhoz, elmesélem, hogy az udvarban mi volt még ott. Volt még hét tarka tyúk, meg az a zöldfejű kakas, Kukurijjú, a baromfiudvar királya, gazdasszonya szeretettel nézett reája.
Jaj, majd elfelejtkeztem a kecskéről, aki káposztát majszol apó kezéből. Őt egyszer pár év előtt a juhászok hagyták a kerten belül. Eltörött a lába, beütötte a "szalmába". A láb hamar sínbe került, meggyógyult anyó s apó keze alatt, most meg adja a tejet, a habosat.
Szép gondolatok, szép szavak: kellenek, mint kenyérfalat.
Hét gyermekük volt nekik, s jártak haza rendesen, csalták őket kedvesen. Menjenek velük a városba, hagyják a kis házat sorsára. Persze tudták előre mi lesz a felelet: --Csak itt lehet élvezni a teleket. Csak itt süt rendesen a tavaszi nap sugára, csak itt érik igazán a kökény, a hecsedli és a málna. Itt hull aranysárga levél az öregek lábnyomán, itt terpeszkedhetsz a fűben lazán. Itt még elhihető, hogy lépteid vigyázzák az erdei tündérseregek és más varázslónépek.
Nahát egyszer aztán mi történt mi nem? Az történt egyszer egy zivataros, szeles nyári napon, hogy kopogtattak az ablakon. Betyár nagyon ugatta, apó s anyó lecsillapította:
--Csiba te, hát illik ez?—Értetlen néztek a kopogó alakra, ilyent már festettek falakra. Farkát, talpát, szarvát látták, megismerték, el mégse kergették. Micsoda szerzet, egyszerre a konyhában termett.
--Jó estét öreganyám!—Szólt, mint a mesében. /Öreganyád neked az a jó öreg… gondolták, de nem mondták meg./ Az meg köszörülte torkát, bámészan nézett körbe, a nézése is görbe.
--Megpihenhetnék itt ma éjszakára? Eső készül egyre, s nem bírja a fajtám a vizet, csak a meleget.
Mit volt mit tenni, anyó s apó kedvesen invitálta vacsorára. Lesz, ami lesz, a mese végén úgyis minden jó lesz. Kerül, amibe kerül, ördögöt még sose láttak vendégül.
Kedélyesen telt az este, az ördögfi viccekkel fizette a sok biokaját, tisztára nyalogatta mind a tíz ujját. Hanem a beste léleknek annyira megtetszett a sok sajt, vaj, meg túró, hogy reggelre kelve mindet bezsebelte.
Mellérakta anyó aranyból veretett nyakláncát s apó féltve őrzőtt zenélő óráját. Futott ám árkon-bokron által. Három napig loholt egyvágtában. Hanem a harmadik napon utolérte a végzet, Betyár a körmére nézett. De nem csak a körmére s lábára, rátámadt a mihasznára!
--Szégyelld magad ördögök unokája, azonnal visszahozod a zsákot, vagy megtépem az irhakabátod!—Morogta és vicsorogta a kutya, látta már az ördög-bördög, nincs mit tenni vissza kell menni.
Ment is, szedte a lábát, hurcolta visszafelé a zsákját. Betyár mögötte, félrelépni sem engedte. Boldog volt nagyon, hogy a sok lopott holmi megkerült, s a gonosz pára, hallgatott a szavára. Megérkeztek hát, átlépték a kisajtót, küszöböt. Az ördög vörös ábrázata még vörösebb színt öltött. Hogy mi történt , mi nem? Sajnálni kezdte amit tett és bocsánatért esedezett. Hivatkozott mostoha sorsára, a sok pokolbéli bácsikára.
Alig volt még hét éves, de már a rabláshoz is értett. De mostanra megunta e hitvány életet, hiányzik neki is a szeretet. Magányosan állt ott, lógatta a kezét, nem tudta hogy tegye jóvá a bűnét. Először a macska, Nyaú könyörült meg rajta, s szép lassan oldalba dorombolta. Aztán a kutya sóhajtott jó mélyet, és mancsával a kőre legyintve, magát a küszöbre vetette.
Anyó végül megtörte a csendet, s szólt, kedves, szelíd hangon:
--Ejnye,… nahát,… én nem haragszom rád.
Apó a feleségére nézett:-- Ez a tolvaj a törvény ellen vétett!-- Aztán azt gondolta: próba szerencse és az ördögfit a padkára ültette. Jó szóval bíztatta, próbált a lelkére hatni, jó tanácsot adni. Kérlelte tanuljon, magaviseletén javítson. Járjon iskolába, sok tudás kerüljön az agyába. Higgyen szépben, jóban, vízzel teli korsóban. Szeresse a békét, semminek se kívánja a végét. Ne féljen, hogy nem megy, ha Mohamed nem megy ő menjen a hegyhez.

Hogy így történt, vagy nem, nem tudom már, de megváltozott a világ. A pokolnak egyszerre vége lett, s minden ördög serényen építkezett. Épített új hazát, magasat, szépet, mindenki mosolygott, aki ránézett. Volt benne fürdő és kávéház, bugyborékolt a sok gyógyvíz, dagonya és masszázs. A mi ördögünknek patája is eltűnt, cipője szép lett, kitanulta a kőműves mesterséget.
Láthatja mindenki ebből a meséből, a legegyszerűbb mondás is segíthet, javíthat, vagy éppen lódíthat valakit át a nehezén, hogy álljon meg a helyén. Ne várja a sült csirkét szájába, hanem álljon már végre a talpára. Henyélve, lopva, bőgve és fütyülve senki sem méltó a szép, meleg kenyérre.

Szavak, szavak ti szépen szóló szavak,
Beleláttok vesébe, szívbe,
Megnyugszik az ember tőle.
Adtok és vesztek, hisztek és gyógyíttok,
Rossz sorson nagyot fordíttok.
Használjon hát a jó szó!
Mint ételben a só…

Macskamese

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Dunakanyaron innen, de a Balatonon túl, ott ahol a háztetők összeérnek, élt egy szépséges macskalány. Büszke volt vörös bundájára és rózsaszín tappancsára. Amúgy is jóravaló volt, tiszta, - miegymásait naponta többször mosta. Egeret is jó sokat fogott, és azokat gazdijának megmutatva, rezgő bajússzal a küszöbre – lippiti, lippiti mind behordta. Hadd lássa a néne, megszolgálja a tejbe áztatott kenyérkét. Ő egy igazán rendes fehérnép.

Eljött a tavasz, a virágzás, az udvarlás ideje. Hanem a vörös macskalány a bokáját beverte.
- Auú! Nyaúú! - Megkergette egy hosszú padláslakó. Az a bizonyos menyét, aki vagy hozza, vagy nem a menyét. Most szerencsére nem hozta, így egy az egy ellen ment a csata.
- Ki birtokolja a padlás zugait? - Ez volt az eldöntendő kérdés itt. A harcban nem tudni lett-e győztes, de ez a macskalány a bokáját úgy beverte, hogy hét csillagot látott egyszerre.

Épp sebeit nézegette, siratta, nyalogatta, amikor lippota, lippota - elébe toppant, nem tudni honnan, egy fekete macska.
Ez egy híres nevezetes feketeöves. Egy kandúrkirály, ki mindent tud és mindent lát. Bele is avatkozik minden vitába s övé az utolsó szó, ami persze nem hiábavaló. A macskavilág elismeri őt, a vakmerőt. Szavát megfogadják s a veszekedők egymást békén hagyják.
Volt már vagy húsz éves, macskáknál nagy ritkaság! Átvészelt húsz telet és tavaszt, övé volt a legtöbb tapasztalat.

Hanem, hogy mesémet el ne felejtsem, ez a szóban forgó macskakirály megkérdezte, hogy mi fáj:
- Miauért sírsz, miért pityeregsz? Miért itatod az egereket te kedves? Csak nem bántott valaki? A bánatod okát mondjad már ki!
- A menyét, a padlás, a bokámm. Jaaaaaj, de bevertem! Aztán a menyét otthagyott engem.
- Menyét, padlás, boka. Láttam már ilyet. Aha! - Szólt murrantva, a pirosruhást ugratva. S nini, cicabánat gyorsan szárad, hamar töröld meg a szádat! Hanem, ahogy egymásra néztek, egymástól orrpuszikát kértek. Aztán lippiti, lippota - sétáltak egymás mellett, végigszemlélték a kertet. Megnézték a kerítés tetejét, kukucskáltak a tetőkről szerteszét. Napoztak, nyújtóztak, mancsokat mosdattak, álló nap csak doromboltak. A szép macskaszemek megigézték egymást … s estére kelve, felnézve a teliholdra – jobbra, meg balra, köröket írva, - lippiti, lippota, egymásba bolondult e két macska. A vörösruhás leány, meg a feketeöves király. Ment ám a miau zengve, este-reggel, hírül adva a világnak nincs már macskabánat. Hanem van öröm, de nagy.

Eltelt azóta egy hónap, el kettő, el három s a kis vörös - lippiti, lippiti, lipi-lipp, lippiti ment a gazdájához:
- Nyau, nyau cicababámat várom. - A gazdi, ki látta, elővett menten egy kosárkát, beletett egy puha kabátkát. Simogatta pocakját, mancsait, meg fejét, aztán elment, hogy hozzon neki meleg tejecskét.
Mire visszatért, hát mit látott, mit nem, négy gömbölyű cicafejecskét.
Egy az anyja, három a kiscicája. A fekete övesnek mosolyra áll ám a szája! Macskagyerek - picike, icike, akár egy szőrbundás tündérke. Egy fekete, egy vörös és egy tarkabarka, a cicamama őket gondosan szoptatja.
Nőnek, nődögélnek is szépen. Dudagömbölyűek már a héten. Fényesek és édesek, szemüket kinyitni képesek. Játszani is tudnak, bár a kosárba mindig visszabújnak. Onnan pofozzák egymást rakásra, nem hagyják a gazdit magára. A lába elé hemperegnek, sok vicces akrobatamutatványt tesznek. Napoznak, nyújtóznak, mancsokat mosdatnak, álló nap dorombolnak. Megy a szundi mrrr, mrrrr, anyura ugrani, hóna alá bújni, tejecskéhez jutni mrrr, mrrrr! Bújnak lesbe, indulhat a támadás –nini!, ... lippititi, lippiti:
– Anya egeret hozott! Vagy mi?!
El is nézi néne hosszába-széltébe, ennél jobb műsor nem megy a tévébe’!

Aki nem hiszi, ne sokat tegyen, valahonnan egy macskagyereket vegyen!