Jószó helyébe, jót várj
/ördögös mese/
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon-nagyon régen, ott ahol a verestollú, zöldnyakú vén kakas kukurijjúval hívja a hajnalt, volt egy nádfedeles kis ház. Kis házban egy öreganyó, meg egy öregapó élt békességben. A házat egy nagy kutya vigyázta, kit Betyárnak hívtak. Szegény járni sem tudott, mikor rátaláltak. Öregapó lelte meg őt favágás közben s mivel az első, mit mondott ilyképp:
--No betyár, mi van veled?-- Rajta maradt a kutyán, meg is szolgálta, mert egészsége betyárosan helyreállt.
A cicát meg még aprócska korában a kutya találta, ott nyávogott egy galagonyabokor aljában.
--Nyau, nyau, nagyon éhes vagyok!—Mondta és nyávogta. Öreganyó, ki éppen gombát szedett, kosárba tette, s a gombákkal együtt hazavitte. Betyár futott, loholt előre, jelenteni apónak, hogy teljes a ház: kutya, macska, anyó, apó, ma ez a szenzáció. Tehát, mint mondom együtt volt a nádfedeles kis ház összes lakója. Öregapó, öreganyó, Betyár kutya és Nyaú.
Az öregek szerettek olvasni, rengeteg volt a könyvük, néha olvastukban kicsordult a könnyük. Hittek a mesében, a jóban, a szépben. Hitték, hogy a rossznak nem áll a világ, kiderül a végén mindig az igazság. Anyó az erdőben néha azt remélte tündérléptet lát cserébe a sok jóért, amit tett, hogy mindenkit szeretett. Mindig azon voltak, mondanom is kár: Jótét helyébe jót várj.
Visszatérve az előbbi fonalhoz, elmesélem, hogy az udvarban mi volt még ott. Volt még hét tarka tyúk, meg az a zöldfejű kakas, Kukurijjú, a baromfiudvar királya, gazdasszonya szeretettel nézett reája.
Jaj, majd elfelejtkeztem a kecskéről, aki káposztát majszol apó kezéből. Őt egyszer pár év előtt a juhászok hagyták a kerten belül. Eltörött a lába, beütötte a "szalmába". A láb hamar sínbe került, meggyógyult anyó s apó keze alatt, most meg adja a tejet, a habosat.
Szép gondolatok, szép szavak: kellenek, mint kenyérfalat.
Hét gyermekük volt nekik, s jártak haza rendesen, csalták őket kedvesen. Menjenek velük a városba, hagyják a kis házat sorsára. Persze tudták előre mi lesz a felelet: --Csak itt lehet élvezni a teleket. Csak itt süt rendesen a tavaszi nap sugára, csak itt érik igazán a kökény, a hecsedli és a málna. Itt hull aranysárga levél az öregek lábnyomán, itt terpeszkedhetsz a fűben lazán. Itt még elhihető, hogy lépteid vigyázzák az erdei tündérseregek és más varázslónépek.
Nahát egyszer aztán mi történt mi nem? Az történt egyszer egy zivataros, szeles nyári napon, hogy kopogtattak az ablakon. Betyár nagyon ugatta, apó s anyó lecsillapította:
--Csiba te, hát illik ez?—Értetlen néztek a kopogó alakra, ilyent már festettek falakra. Farkát, talpát, szarvát látták, megismerték, el mégse kergették. Micsoda szerzet, egyszerre a konyhában termett.
--Jó estét öreganyám!—Szólt, mint a mesében. /Öreganyád neked az a jó öreg… gondolták, de nem mondták meg./ Az meg köszörülte torkát, bámészan nézett körbe, a nézése is görbe.
--Megpihenhetnék itt ma éjszakára? Eső készül egyre, s nem bírja a fajtám a vizet, csak a meleget.
Mit volt mit tenni, anyó s apó kedvesen invitálta vacsorára. Lesz, ami lesz, a mese végén úgyis minden jó lesz. Kerül, amibe kerül, ördögöt még sose láttak vendégül.
Kedélyesen telt az este, az ördögfi viccekkel fizette a sok biokaját, tisztára nyalogatta mind a tíz ujját. Hanem a beste léleknek annyira megtetszett a sok sajt, vaj, meg túró, hogy reggelre kelve mindet bezsebelte.
Mellérakta anyó aranyból veretett nyakláncát s apó féltve őrzőtt zenélő óráját. Futott ám árkon-bokron által. Három napig loholt egyvágtában. Hanem a harmadik napon utolérte a végzet, Betyár a körmére nézett. De nem csak a körmére s lábára, rátámadt a mihasznára!
--Szégyelld magad ördögök unokája, azonnal visszahozod a zsákot, vagy megtépem az irhakabátod!—Morogta és vicsorogta a kutya, látta már az ördög-bördög, nincs mit tenni vissza kell menni.
Ment is, szedte a lábát, hurcolta visszafelé a zsákját. Betyár mögötte, félrelépni sem engedte. Boldog volt nagyon, hogy a sok lopott holmi megkerült, s a gonosz pára, hallgatott a szavára. Megérkeztek hát, átlépték a kisajtót, küszöböt. Az ördög vörös ábrázata még vörösebb színt öltött. Hogy mi történt , mi nem? Sajnálni kezdte amit tett és bocsánatért esedezett. Hivatkozott mostoha sorsára, a sok pokolbéli bácsikára.
Alig volt még hét éves, de már a rabláshoz is értett. De mostanra megunta e hitvány életet, hiányzik neki is a szeretet. Magányosan állt ott, lógatta a kezét, nem tudta hogy tegye jóvá a bűnét. Először a macska, Nyaú könyörült meg rajta, s szép lassan oldalba dorombolta. Aztán a kutya sóhajtott jó mélyet, és mancsával a kőre legyintve, magát a küszöbre vetette.
Anyó végül megtörte a csendet, s szólt, kedves, szelíd hangon:
--Ejnye,… nahát,… én nem haragszom rád.
Apó a feleségére nézett:-- Ez a tolvaj a törvény ellen vétett!-- Aztán azt gondolta: próba szerencse és az ördögfit a padkára ültette. Jó szóval bíztatta, próbált a lelkére hatni, jó tanácsot adni. Kérlelte tanuljon, magaviseletén javítson. Járjon iskolába, sok tudás kerüljön az agyába. Higgyen szépben, jóban, vízzel teli korsóban. Szeresse a békét, semminek se kívánja a végét. Ne féljen, hogy nem megy, ha Mohamed nem megy ő menjen a hegyhez.
Hogy így történt, vagy nem, nem tudom már, de megváltozott a világ. A pokolnak egyszerre vége lett, s minden ördög serényen építkezett. Épített új hazát, magasat, szépet, mindenki mosolygott, aki ránézett. Volt benne fürdő és kávéház, bugyborékolt a sok gyógyvíz, dagonya és masszázs. A mi ördögünknek patája is eltűnt, cipője szép lett, kitanulta a kőműves mesterséget.
Láthatja mindenki ebből a meséből, a legegyszerűbb mondás is segíthet, javíthat, vagy éppen lódíthat valakit át a nehezén, hogy álljon meg a helyén. Ne várja a sült csirkét szájába, hanem álljon már végre a talpára. Henyélve, lopva, bőgve és fütyülve senki sem méltó a szép, meleg kenyérre.
Szavak, szavak ti szépen szóló szavak,
Beleláttok vesébe, szívbe,
Megnyugszik az ember tőle.
Adtok és vesztek, hisztek és gyógyíttok,
Rossz sorson nagyot fordíttok.
Használjon hát a jó szó!
Mint ételben a só…
/ördögös mese/
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon-nagyon régen, ott ahol a verestollú, zöldnyakú vén kakas kukurijjúval hívja a hajnalt, volt egy nádfedeles kis ház. Kis házban egy öreganyó, meg egy öregapó élt békességben. A házat egy nagy kutya vigyázta, kit Betyárnak hívtak. Szegény járni sem tudott, mikor rátaláltak. Öregapó lelte meg őt favágás közben s mivel az első, mit mondott ilyképp:
--No betyár, mi van veled?-- Rajta maradt a kutyán, meg is szolgálta, mert egészsége betyárosan helyreállt.
A cicát meg még aprócska korában a kutya találta, ott nyávogott egy galagonyabokor aljában.
--Nyau, nyau, nagyon éhes vagyok!—Mondta és nyávogta. Öreganyó, ki éppen gombát szedett, kosárba tette, s a gombákkal együtt hazavitte. Betyár futott, loholt előre, jelenteni apónak, hogy teljes a ház: kutya, macska, anyó, apó, ma ez a szenzáció. Tehát, mint mondom együtt volt a nádfedeles kis ház összes lakója. Öregapó, öreganyó, Betyár kutya és Nyaú.
Az öregek szerettek olvasni, rengeteg volt a könyvük, néha olvastukban kicsordult a könnyük. Hittek a mesében, a jóban, a szépben. Hitték, hogy a rossznak nem áll a világ, kiderül a végén mindig az igazság. Anyó az erdőben néha azt remélte tündérléptet lát cserébe a sok jóért, amit tett, hogy mindenkit szeretett. Mindig azon voltak, mondanom is kár: Jótét helyébe jót várj.
Visszatérve az előbbi fonalhoz, elmesélem, hogy az udvarban mi volt még ott. Volt még hét tarka tyúk, meg az a zöldfejű kakas, Kukurijjú, a baromfiudvar királya, gazdasszonya szeretettel nézett reája.
Jaj, majd elfelejtkeztem a kecskéről, aki káposztát majszol apó kezéből. Őt egyszer pár év előtt a juhászok hagyták a kerten belül. Eltörött a lába, beütötte a "szalmába". A láb hamar sínbe került, meggyógyult anyó s apó keze alatt, most meg adja a tejet, a habosat.
Szép gondolatok, szép szavak: kellenek, mint kenyérfalat.
Hét gyermekük volt nekik, s jártak haza rendesen, csalták őket kedvesen. Menjenek velük a városba, hagyják a kis házat sorsára. Persze tudták előre mi lesz a felelet: --Csak itt lehet élvezni a teleket. Csak itt süt rendesen a tavaszi nap sugára, csak itt érik igazán a kökény, a hecsedli és a málna. Itt hull aranysárga levél az öregek lábnyomán, itt terpeszkedhetsz a fűben lazán. Itt még elhihető, hogy lépteid vigyázzák az erdei tündérseregek és más varázslónépek.
Nahát egyszer aztán mi történt mi nem? Az történt egyszer egy zivataros, szeles nyári napon, hogy kopogtattak az ablakon. Betyár nagyon ugatta, apó s anyó lecsillapította:
--Csiba te, hát illik ez?—Értetlen néztek a kopogó alakra, ilyent már festettek falakra. Farkát, talpát, szarvát látták, megismerték, el mégse kergették. Micsoda szerzet, egyszerre a konyhában termett.
--Jó estét öreganyám!—Szólt, mint a mesében. /Öreganyád neked az a jó öreg… gondolták, de nem mondták meg./ Az meg köszörülte torkát, bámészan nézett körbe, a nézése is görbe.
--Megpihenhetnék itt ma éjszakára? Eső készül egyre, s nem bírja a fajtám a vizet, csak a meleget.
Mit volt mit tenni, anyó s apó kedvesen invitálta vacsorára. Lesz, ami lesz, a mese végén úgyis minden jó lesz. Kerül, amibe kerül, ördögöt még sose láttak vendégül.
Kedélyesen telt az este, az ördögfi viccekkel fizette a sok biokaját, tisztára nyalogatta mind a tíz ujját. Hanem a beste léleknek annyira megtetszett a sok sajt, vaj, meg túró, hogy reggelre kelve mindet bezsebelte.
Mellérakta anyó aranyból veretett nyakláncát s apó féltve őrzőtt zenélő óráját. Futott ám árkon-bokron által. Három napig loholt egyvágtában. Hanem a harmadik napon utolérte a végzet, Betyár a körmére nézett. De nem csak a körmére s lábára, rátámadt a mihasznára!
--Szégyelld magad ördögök unokája, azonnal visszahozod a zsákot, vagy megtépem az irhakabátod!—Morogta és vicsorogta a kutya, látta már az ördög-bördög, nincs mit tenni vissza kell menni.
Ment is, szedte a lábát, hurcolta visszafelé a zsákját. Betyár mögötte, félrelépni sem engedte. Boldog volt nagyon, hogy a sok lopott holmi megkerült, s a gonosz pára, hallgatott a szavára. Megérkeztek hát, átlépték a kisajtót, küszöböt. Az ördög vörös ábrázata még vörösebb színt öltött. Hogy mi történt , mi nem? Sajnálni kezdte amit tett és bocsánatért esedezett. Hivatkozott mostoha sorsára, a sok pokolbéli bácsikára.
Alig volt még hét éves, de már a rabláshoz is értett. De mostanra megunta e hitvány életet, hiányzik neki is a szeretet. Magányosan állt ott, lógatta a kezét, nem tudta hogy tegye jóvá a bűnét. Először a macska, Nyaú könyörült meg rajta, s szép lassan oldalba dorombolta. Aztán a kutya sóhajtott jó mélyet, és mancsával a kőre legyintve, magát a küszöbre vetette.
Anyó végül megtörte a csendet, s szólt, kedves, szelíd hangon:
--Ejnye,… nahát,… én nem haragszom rád.
Apó a feleségére nézett:-- Ez a tolvaj a törvény ellen vétett!-- Aztán azt gondolta: próba szerencse és az ördögfit a padkára ültette. Jó szóval bíztatta, próbált a lelkére hatni, jó tanácsot adni. Kérlelte tanuljon, magaviseletén javítson. Járjon iskolába, sok tudás kerüljön az agyába. Higgyen szépben, jóban, vízzel teli korsóban. Szeresse a békét, semminek se kívánja a végét. Ne féljen, hogy nem megy, ha Mohamed nem megy ő menjen a hegyhez.
Hogy így történt, vagy nem, nem tudom már, de megváltozott a világ. A pokolnak egyszerre vége lett, s minden ördög serényen építkezett. Épített új hazát, magasat, szépet, mindenki mosolygott, aki ránézett. Volt benne fürdő és kávéház, bugyborékolt a sok gyógyvíz, dagonya és masszázs. A mi ördögünknek patája is eltűnt, cipője szép lett, kitanulta a kőműves mesterséget.
Láthatja mindenki ebből a meséből, a legegyszerűbb mondás is segíthet, javíthat, vagy éppen lódíthat valakit át a nehezén, hogy álljon meg a helyén. Ne várja a sült csirkét szájába, hanem álljon már végre a talpára. Henyélve, lopva, bőgve és fütyülve senki sem méltó a szép, meleg kenyérre.
Szavak, szavak ti szépen szóló szavak,
Beleláttok vesébe, szívbe,
Megnyugszik az ember tőle.
Adtok és vesztek, hisztek és gyógyíttok,
Rossz sorson nagyot fordíttok.
Használjon hát a jó szó!
Mint ételben a só…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése