Jószó helyébe

Jószó helyébe, jót várj
/ördögös mese/

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon-nagyon régen, ott ahol a verestollú, zöldnyakú vén kakas kukurijjúval hívja a hajnalt, volt egy nádfedeles kis ház. Kis házban egy öreganyó, meg egy öregapó élt békességben. A házat egy nagy kutya vigyázta, kit Betyárnak hívtak. Szegény járni sem tudott, mikor rátaláltak. Öregapó lelte meg őt favágás közben s mivel az első, mit mondott ilyképp:
--No betyár, mi van veled?-- Rajta maradt a kutyán, meg is szolgálta, mert egészsége betyárosan helyreállt.
A cicát meg még aprócska korában a kutya találta, ott nyávogott egy galagonyabokor aljában.
--Nyau, nyau, nagyon éhes vagyok!—Mondta és nyávogta. Öreganyó, ki éppen gombát szedett, kosárba tette, s a gombákkal együtt hazavitte. Betyár futott, loholt előre, jelenteni apónak, hogy teljes a ház: kutya, macska, anyó, apó, ma ez a szenzáció. Tehát, mint mondom együtt volt a nádfedeles kis ház összes lakója. Öregapó, öreganyó, Betyár kutya és Nyaú.
Az öregek szerettek olvasni, rengeteg volt a könyvük, néha olvastukban kicsordult a könnyük. Hittek a mesében, a jóban, a szépben. Hitték, hogy a rossznak nem áll a világ, kiderül a végén mindig az igazság. Anyó az erdőben néha azt remélte tündérléptet lát cserébe a sok jóért, amit tett, hogy mindenkit szeretett. Mindig azon voltak, mondanom is kár: Jótét helyébe jót várj.
Visszatérve az előbbi fonalhoz, elmesélem, hogy az udvarban mi volt még ott. Volt még hét tarka tyúk, meg az a zöldfejű kakas, Kukurijjú, a baromfiudvar királya, gazdasszonya szeretettel nézett reája.
Jaj, majd elfelejtkeztem a kecskéről, aki káposztát majszol apó kezéből. Őt egyszer pár év előtt a juhászok hagyták a kerten belül. Eltörött a lába, beütötte a "szalmába". A láb hamar sínbe került, meggyógyult anyó s apó keze alatt, most meg adja a tejet, a habosat.
Szép gondolatok, szép szavak: kellenek, mint kenyérfalat.
Hét gyermekük volt nekik, s jártak haza rendesen, csalták őket kedvesen. Menjenek velük a városba, hagyják a kis házat sorsára. Persze tudták előre mi lesz a felelet: --Csak itt lehet élvezni a teleket. Csak itt süt rendesen a tavaszi nap sugára, csak itt érik igazán a kökény, a hecsedli és a málna. Itt hull aranysárga levél az öregek lábnyomán, itt terpeszkedhetsz a fűben lazán. Itt még elhihető, hogy lépteid vigyázzák az erdei tündérseregek és más varázslónépek.
Nahát egyszer aztán mi történt mi nem? Az történt egyszer egy zivataros, szeles nyári napon, hogy kopogtattak az ablakon. Betyár nagyon ugatta, apó s anyó lecsillapította:
--Csiba te, hát illik ez?—Értetlen néztek a kopogó alakra, ilyent már festettek falakra. Farkát, talpát, szarvát látták, megismerték, el mégse kergették. Micsoda szerzet, egyszerre a konyhában termett.
--Jó estét öreganyám!—Szólt, mint a mesében. /Öreganyád neked az a jó öreg… gondolták, de nem mondták meg./ Az meg köszörülte torkát, bámészan nézett körbe, a nézése is görbe.
--Megpihenhetnék itt ma éjszakára? Eső készül egyre, s nem bírja a fajtám a vizet, csak a meleget.
Mit volt mit tenni, anyó s apó kedvesen invitálta vacsorára. Lesz, ami lesz, a mese végén úgyis minden jó lesz. Kerül, amibe kerül, ördögöt még sose láttak vendégül.
Kedélyesen telt az este, az ördögfi viccekkel fizette a sok biokaját, tisztára nyalogatta mind a tíz ujját. Hanem a beste léleknek annyira megtetszett a sok sajt, vaj, meg túró, hogy reggelre kelve mindet bezsebelte.
Mellérakta anyó aranyból veretett nyakláncát s apó féltve őrzőtt zenélő óráját. Futott ám árkon-bokron által. Három napig loholt egyvágtában. Hanem a harmadik napon utolérte a végzet, Betyár a körmére nézett. De nem csak a körmére s lábára, rátámadt a mihasznára!
--Szégyelld magad ördögök unokája, azonnal visszahozod a zsákot, vagy megtépem az irhakabátod!—Morogta és vicsorogta a kutya, látta már az ördög-bördög, nincs mit tenni vissza kell menni.
Ment is, szedte a lábát, hurcolta visszafelé a zsákját. Betyár mögötte, félrelépni sem engedte. Boldog volt nagyon, hogy a sok lopott holmi megkerült, s a gonosz pára, hallgatott a szavára. Megérkeztek hát, átlépték a kisajtót, küszöböt. Az ördög vörös ábrázata még vörösebb színt öltött. Hogy mi történt , mi nem? Sajnálni kezdte amit tett és bocsánatért esedezett. Hivatkozott mostoha sorsára, a sok pokolbéli bácsikára.
Alig volt még hét éves, de már a rabláshoz is értett. De mostanra megunta e hitvány életet, hiányzik neki is a szeretet. Magányosan állt ott, lógatta a kezét, nem tudta hogy tegye jóvá a bűnét. Először a macska, Nyaú könyörült meg rajta, s szép lassan oldalba dorombolta. Aztán a kutya sóhajtott jó mélyet, és mancsával a kőre legyintve, magát a küszöbre vetette.
Anyó végül megtörte a csendet, s szólt, kedves, szelíd hangon:
--Ejnye,… nahát,… én nem haragszom rád.
Apó a feleségére nézett:-- Ez a tolvaj a törvény ellen vétett!-- Aztán azt gondolta: próba szerencse és az ördögfit a padkára ültette. Jó szóval bíztatta, próbált a lelkére hatni, jó tanácsot adni. Kérlelte tanuljon, magaviseletén javítson. Járjon iskolába, sok tudás kerüljön az agyába. Higgyen szépben, jóban, vízzel teli korsóban. Szeresse a békét, semminek se kívánja a végét. Ne féljen, hogy nem megy, ha Mohamed nem megy ő menjen a hegyhez.

Hogy így történt, vagy nem, nem tudom már, de megváltozott a világ. A pokolnak egyszerre vége lett, s minden ördög serényen építkezett. Épített új hazát, magasat, szépet, mindenki mosolygott, aki ránézett. Volt benne fürdő és kávéház, bugyborékolt a sok gyógyvíz, dagonya és masszázs. A mi ördögünknek patája is eltűnt, cipője szép lett, kitanulta a kőműves mesterséget.
Láthatja mindenki ebből a meséből, a legegyszerűbb mondás is segíthet, javíthat, vagy éppen lódíthat valakit át a nehezén, hogy álljon meg a helyén. Ne várja a sült csirkét szájába, hanem álljon már végre a talpára. Henyélve, lopva, bőgve és fütyülve senki sem méltó a szép, meleg kenyérre.

Szavak, szavak ti szépen szóló szavak,
Beleláttok vesébe, szívbe,
Megnyugszik az ember tőle.
Adtok és vesztek, hisztek és gyógyíttok,
Rossz sorson nagyot fordíttok.
Használjon hát a jó szó!
Mint ételben a só…

Macskamese

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Dunakanyaron innen, de a Balatonon túl, ott ahol a háztetők összeérnek, élt egy szépséges macskalány. Büszke volt vörös bundájára és rózsaszín tappancsára. Amúgy is jóravaló volt, tiszta, - miegymásait naponta többször mosta. Egeret is jó sokat fogott, és azokat gazdijának megmutatva, rezgő bajússzal a küszöbre – lippiti, lippiti mind behordta. Hadd lássa a néne, megszolgálja a tejbe áztatott kenyérkét. Ő egy igazán rendes fehérnép.

Eljött a tavasz, a virágzás, az udvarlás ideje. Hanem a vörös macskalány a bokáját beverte.
- Auú! Nyaúú! - Megkergette egy hosszú padláslakó. Az a bizonyos menyét, aki vagy hozza, vagy nem a menyét. Most szerencsére nem hozta, így egy az egy ellen ment a csata.
- Ki birtokolja a padlás zugait? - Ez volt az eldöntendő kérdés itt. A harcban nem tudni lett-e győztes, de ez a macskalány a bokáját úgy beverte, hogy hét csillagot látott egyszerre.

Épp sebeit nézegette, siratta, nyalogatta, amikor lippota, lippota - elébe toppant, nem tudni honnan, egy fekete macska.
Ez egy híres nevezetes feketeöves. Egy kandúrkirály, ki mindent tud és mindent lát. Bele is avatkozik minden vitába s övé az utolsó szó, ami persze nem hiábavaló. A macskavilág elismeri őt, a vakmerőt. Szavát megfogadják s a veszekedők egymást békén hagyják.
Volt már vagy húsz éves, macskáknál nagy ritkaság! Átvészelt húsz telet és tavaszt, övé volt a legtöbb tapasztalat.

Hanem, hogy mesémet el ne felejtsem, ez a szóban forgó macskakirály megkérdezte, hogy mi fáj:
- Miauért sírsz, miért pityeregsz? Miért itatod az egereket te kedves? Csak nem bántott valaki? A bánatod okát mondjad már ki!
- A menyét, a padlás, a bokámm. Jaaaaaj, de bevertem! Aztán a menyét otthagyott engem.
- Menyét, padlás, boka. Láttam már ilyet. Aha! - Szólt murrantva, a pirosruhást ugratva. S nini, cicabánat gyorsan szárad, hamar töröld meg a szádat! Hanem, ahogy egymásra néztek, egymástól orrpuszikát kértek. Aztán lippiti, lippota - sétáltak egymás mellett, végigszemlélték a kertet. Megnézték a kerítés tetejét, kukucskáltak a tetőkről szerteszét. Napoztak, nyújtóztak, mancsokat mosdattak, álló nap csak doromboltak. A szép macskaszemek megigézték egymást … s estére kelve, felnézve a teliholdra – jobbra, meg balra, köröket írva, - lippiti, lippota, egymásba bolondult e két macska. A vörösruhás leány, meg a feketeöves király. Ment ám a miau zengve, este-reggel, hírül adva a világnak nincs már macskabánat. Hanem van öröm, de nagy.

Eltelt azóta egy hónap, el kettő, el három s a kis vörös - lippiti, lippiti, lipi-lipp, lippiti ment a gazdájához:
- Nyau, nyau cicababámat várom. - A gazdi, ki látta, elővett menten egy kosárkát, beletett egy puha kabátkát. Simogatta pocakját, mancsait, meg fejét, aztán elment, hogy hozzon neki meleg tejecskét.
Mire visszatért, hát mit látott, mit nem, négy gömbölyű cicafejecskét.
Egy az anyja, három a kiscicája. A fekete övesnek mosolyra áll ám a szája! Macskagyerek - picike, icike, akár egy szőrbundás tündérke. Egy fekete, egy vörös és egy tarkabarka, a cicamama őket gondosan szoptatja.
Nőnek, nődögélnek is szépen. Dudagömbölyűek már a héten. Fényesek és édesek, szemüket kinyitni képesek. Játszani is tudnak, bár a kosárba mindig visszabújnak. Onnan pofozzák egymást rakásra, nem hagyják a gazdit magára. A lába elé hemperegnek, sok vicces akrobatamutatványt tesznek. Napoznak, nyújtóznak, mancsokat mosdatnak, álló nap dorombolnak. Megy a szundi mrrr, mrrrr, anyura ugrani, hóna alá bújni, tejecskéhez jutni mrrr, mrrrr! Bújnak lesbe, indulhat a támadás –nini!, ... lippititi, lippiti:
– Anya egeret hozott! Vagy mi?!
El is nézi néne hosszába-széltébe, ennél jobb műsor nem megy a tévébe’!

Aki nem hiszi, ne sokat tegyen, valahonnan egy macskagyereket vegyen!

A gőte meséje

A gőte meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Kárpátokon innen, s a Dunán túl, ott ahol a csengő barackok érnek, volt egy csodálatos, ámbár igen titokzatos kert.
Ebben a kertben az almák pirosan mosolyogtak, a körték ragyogtak a reájuk sugárzó napfénytől. A szilvák meg olyan hamvasak voltak, mintha porcukorba hempergette volna őket valaki. Ahogy mondom csodálatos kert volt. A fű között százszorszépek nyíltak, s a virágok is oly tündöklőek, hogy mindenki csodálattal beszélt róluk. Hanem, ha beszélt is, csak nagyon halkan és suttogva, hogy a kert gazdája meg ne hallja. A kert gazdája Hajnalfény Eol volt, a tündérlány, kinek magányossága kész talány. Egyedül volt szegény, mint az ujjam, azt se tudta a boldogság hol van? Barátai fák és virágok, ilyen fura dolgot ugyan ki látott?
Kimenni nem lehetett e kertből. Nyitját keresheted, kiabálhatsz neveket.
Mondhatod:
- Hahóóóóó!
Válasz helyett csak csend hallható.
Eol egyedül volt, ritkán nevetett, valamit mindig keresett.
Bánatában vigasztalták a levelek és rügyek, felé nyújtogatták a kezüket. Ő pedig kiment a kertbe, annak is a végébe. Ott ábrándozott mindig csak azon, de jó lenne, ha valami történne azon a tavaszon. Sétálgatott ligetből ligetbe, arcát a lombok foglalták keretbe. Álmodozva nézte a felhők játékát, a kerítéshez hurcolta a kislétrát. De odaát semmi se volt, se eleven, se holt.
Most hozzá szállnak a madárkák: három zöldike, két cinke és egy aranymálinkó, kedvesen integet a kert végi házikó. A boldogság érdekes, ha nem érzed védekezz!
Egy farácsos szaletli volt a kerti lak, oda repültek a madarak. Mesebeli kertnek mesebeli háza, hát persze, hogy beszélt, volt szavajárása:
- Kedvesss barrrátomm lépj be! Árnyék ne vetüljön szívedre!! – Ha pedig beléptél, pengve bongva szólt egy dal:” Búdat feledd el hamar!”
Eol szerette ezt a helyet, szívébe ilyenkor reménység érkezett. Szerette a kis tavat is, mely egy fűzfa alatt ringatta fodrait. Csodás tó volt ez is, mint minden e kertben, színét váltogatta minden másodpercben. Aki belenézett, meglátta akit szeretve szeretett, akit néven nevezett. Eol a tópartra érve mindig egy fiúnak képét nézte. Most is ott állt, és a tükörkép felett egy könnycseppet a tóba beleejtett. Ettől az egy csepptől - nem mese, - a vízből kinézett egy gőte. Eol sosem látta még, barátkozva nézte pöttyöskés testét. Az meg huncutul csapott ide-oda a farkával, szúnyogot evett, de nem kanállal. Sőt beszélni is kezdett, hogy meghallgasd van-e hozzá merszed? Nem kell félni persze, mert csak jókat mondott, sose láttál még ilyen fitos orrot.
- Ne sírj, szép Hajnalfény Eol, tudom a nevedet, - egy napon megkérem még a kezedet. - Az utóbbit maga elé mormolta, hangosan eképp folytatta:
- Meglátod minden jóra fordul, mire az estharang hétszer kondul. Csak nézz előbb nyugatra, majd keletre, s tedd a kezed a szívedre. Aztán dúdold el kedvenc dalod, hangod elviszik majd az égi áramlatok.
Eol hallgatott a gőtére s letérdelt a tónak szélére. Megköszörülte torkát, s eldúdolt egy lallát. Előbb halkan, majd erősen szálltak a dallamok a légben: „Reszket a hold a toó vizén, színezüst féényét hiinti szét….”.S ahogy a hangok a vizet súrolták, pattantak ide-oda a színes sziporkák. Senki sem volt lomha, a gőte aztán még ezeket mondta:
- Gyere hozzám minden este és e dalt énekeld te! Te énekeled, én hallgatom, minden jóra fordul majd, azt tudom. De ne feledd, kezed a szívedre tedd!. Nézzél nyugatra és keletre, álom ne hulljon szemedre!
Így is lett, hétszer szólt a dal, hétszer kondult az estharang.
A hetedik este, szeme is álmodva fénylett - az egész kert mind egyfele nézett. Bele a tóba, nohát még ilyet, minden levélnek, ágnak volt pillája, biztos nem néznek hiába. Eol pedig letérdelt, nézett nyugatra, keletre, kis kezét a szívére tette. Torkot köszörült, párat lallázott a vízbe, hogy a gőte megértse. Szépen énekelt, minden életre kelt. „Reszket a hold a toó vizénnn…Színezüst fényét hiinti szééééét…”. – Hhííííí, mi lesz most?! Olyan csend lett, fűszál se rezgett, feljött a holdnak sarlója, szétáradt a kongó harang hangja. A víz, mint mindig, fodrozódni kezdett, jöttek a körök és hullámok, gőte helyett egy ifjút látok? S mintha ez természetes lenne, erős karját felemelte. Intett néhányat, majd meghajolt mélyen, Eol boldogságot érzett a szívében.
Kikelt a tóból, próbálta a lábát, megmasszírozta a karját, meg a vállát. Lerázta a vizet, minden bizonnyal királynak nézheted. Inge fehér, haja fekete, többet nem lesz tó mélyén fekhelye.
Meg is szólalt egy kis torokköszörülés után, hangja mégse hangzott sután.
Megtudta Eol miért került a tóba be gőtebőrbe kedvese. Milyen gonosz átok tartotta fogva, nem törhette azt szét sem buzogány, sem kopja. Egyetlen nyitja volt az átkos szónak, befuccsolt az minden jónak. Hétszer kellett bizonyítva lenni, hogy a szeretetet nem lehet feledni. Hét harangszós este egyformán érezni, jobbkezet dobogó szívére tenni. Keménynek kellett lennie az átokrombolónak, mint a legkeményebb vasgolyónak. Ha az akarat el-tán-to-rít-ha-tó, a gőte hazája örökre a tó. Hanem nem így végződött lám ez a mese se, a Gőtét megmentette kedvese. Kitartó volt, hűséges és lankadatlan, törhetett szét a varázs azon nyomban.
Mesebeli kertben, mesebeli vég, csudásan ragyogott felettük az ég. Eol ámulattal nézte, ahogy az ifjú elindult feléje. Ő is mozdult, - észre se vette, hogy lép - s a kinyújtott kézbe beletette kezét.
Forgott, pörgött a világ vele, s mi elveszett, megkerült egyszerre. Íme a Föld, megérkezett, fák bólogattak a kerítés megett.

A kitartás erős fonál,
Aki keres, az talál.

Mókusmese

M Ó K U S M E S E















Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Csendes-óceánon innen s a Fekete-tengeren túl, ott ahol a Duna forrása van, vagyis a Fekete-erdő közepén egy hatalmas százéves tölgy. Tölgy derekán egy elhagyott harkályodú. Az odúban pedig egy mókuscsalád. Ez a mókuscsalád már több telet meg tavaszt megért az öreg tölgy ágai között. A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta: most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.


Történt egyszer, talán nem is olyan rég, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.


Jaj, de mégse! Szagot fogott. Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát. Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, de ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, -- s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett. A nyest bezzeg, hogy odanézett! Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba. Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Elcsalta bizony jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse: Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje, siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta már, hogy fuccs ez a mostani vadászat. Megunta aztán az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.
De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához:
--Csukk, csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
--Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet?—vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:


--Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?—A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
--Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!
Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája. Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kellett ám igazán vigyázni, mert a


spejzba valóért le kellett a fáról mászni. Makkot, gombát, diót csak a földön lehet gyűjteni. Mert a mókusok nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve. Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. --Éjjel én is surranást hallottam,-- úgy rémlik.
--Itt szárad a dió, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? –Súgta mókusmama s tovább is mondta:

-- Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit. Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát. Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha laknak nálatok mókusok, etessétek őket is! Minden mozdulatuk oly muris: osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.

Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Építeni is szeretnek, ágboggal, gallyakkal -- s nem fizetnek érte arannyal. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda! Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, -- sohase feledik,-- ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.


Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, —s ha nem vigyáztok, -- fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.

Írta: Ferró Nyalka Julianna
Rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva

Apóka három kívánsága

Apóka három kívánsága

Egyszer volt, hol nem volt, a határon innen, vagy a határon túl? Ott, ahol a hóvirág virágzik, tölgyerdő aljában, egy takaros kis házban, vénséges vén apó s anyó éldegélt magában. Éldegéltek dúdolva, fütyülve a gondokra, kis kertjüket gondozva. Szívükben a szeretet jár hetvenhárom esztendeje már.
Hitük egyszerű volt, arról szólt minden szó, sohase búsítson a tavalyi hó. Dologidő után, pihenésképpen, zöld teát szürcsöltek a lugas végében. Ízes zamatához néhanap, pár kanál mézet is csorgattak.
A kertben káposzta, répa és krumpli, az ablakban virít a szép piros muskátli. Ólban a tyúkocskák, meg a többi állat, erdő fái között egy egész madárhad. Gyönyörködtek minden kis virágban, mindig volt alma a kamrában. Reggel azzal kezdték, hogy végigszemlélték a kertecskét. Naspolyát és rózsát, liliom szép szirmát.
Szívükben, mint mondom a szeretet jár, hetvenhárom esztendeje már.
S hogy mi történt vélük? Elmondom már!

Nohát, az egyik esős nap utáni kedden, a szél gombák szagát sodorta menten. Illatukat elébük hozta.
- A manó-óba! Eső után terem ám a gomba! Szedjünk egy párat, no! Nosza! – Mondotta hamiskás mosollyal apóka.
Elő a hátizsák! Apó vállára kapta, s ment gombát gyűjteni azon nyomba’. Jobban nála ezt senki sem tudta. Ismerte az összes gombát névről és képről. Mindegy, hogy erdőből jött, avagy a rétről. Kedvence volt a lila pereszke, a fenyvesek híres-neves kalapos kincse. Élvezettel kutatta szemével, a maradék földet sodorta tenyérrel. Vitte, hordta kupacba, onnan meg - uccu, bele a zsákba!
Vele ment az erdőbe cicája, kutyája és ki tudja miért kendermagos tyúkocskája. Mentek, mentek, az erdőbe beljebb, beljebb. Kis kalapos, nagy kalapos, nem lesz a hátizsák lapos!
- Mi a manó! Ez mán degesz! Édes kutyám haza vezess! – Értette az eb minden szavát szépen, indultak is sorban az erdei ösvényen. Elöl ment a kutya, utána a macska, a sort zárta a tyúkocska. Ámulva nézte őket az erdő sok lakója. Milyen muris e a csapat, ahogy sorban halad!
Ahogy mentek és ballagtak, egy virágos tisztáskán keresztülhaladtak. Azaz keresztül haladtak volna, ha a lábuk gyökeret nem vert volna. Bizony gyökeret vertek azok a lábak, mert olyan fantasztikus dolgot láttak. Szájukat ottan tátva is hagyták, lélegzetüket meg visszafojtották. Hogy mi volt ott? Ne kínozzatok! Lilaszárnyú tündelány nézte a szikrázó napot! Egy kivágott fának törzse volt neki a széke. Ücsörgött a fatönkön, szemét lehunyta, hogy miről álmodozott egyedül ő tudta. Egyik lábát a másikra tette, apóékat észre se vette. Halkan dudorászott, valamit dalolt, gondolatban biztos messzire csatangolt.
Apó kővé válva nézte a tüneményt, sose látott még ilyen lényt. Ó mi lenne, ha most hármat kívánhatna!? Béke, boldogság, egészség: magában ezeket mormolta.
De hiába volt minden óvatosság, - jaj, neeee - megreccsent egy faág s egy ravaszdi róka képe tűnt fel, … azt hitte ma tündért ebédel. Lelapult, s már ugrott is volna, ha a kutya ott nem lett volna. De a kutya ott volt, felkapta a fejét, fülét hegyezve elindult a rókát keresve. Hát keresni nem kellett, mert ott volt az közel, a kutyapofontól nyafogva szökdécselt. Gurult kettőt-hármat, nem érte fel ésszel, miért is nem táplálkozik mézzel?
- Úgy, hát újabban tündérre vadászol? - Morogta a kutya. - Hogy lehetsz ilyen ostoba?
- No, ne légy mérges énrám, majd felezkedünk a prédán! - Próbálkozott sunyin a róka, biz ez a nóta sokezer év óta.
- Micsodaaaaaaaaaa???? - Morrantott a kutya, de úgy, hogy kilátszott az egész fogsora. A szőre is égnek állt, rákiáltott a rókára: - Vigyázz! Vidd el innen az irhád, vaskos szégyen hulljon rád! – Elhátrált hát a rusnya állatja, se fejét, se lábát többé nem mutatta.
- Ó! Jmj… - és újra csak: - Óh- j -m! – Ennyit mondott akkor a megzavart tündelány, értelmes szavak nem jöttek ki torkán. Kezét szája elé kapta, lassan felállt és magát meghajtva beszaladt a bozótba. A kutya, a macska és a tyúkocska billentette fejét erre- meg arra, hogy ez a tündérlány mért nem jön az udvarra? Egyikük, vakkantott, másikuk nyávintott, a harmadik kottyintott. Aztán még ámulva lesték a csillámport a tündeláb nyomán, ahogy elenyészett furán.
Apó még utána lépett, ropogott pár ág, hát dugába dőlt a három kívánság? Kért volna új házat, sok pénzt egészséget, békét a világnak no meg bölcsességet. De nem kérhetett. Talán csak álmodta az egészet?
A kis csapat hát hazafelé tartott. Apó mesélni vágyott, mást nem óhajtott.
E gondolattól aztán új erőre kapott, az izma is kidudorodott.
- Hú-ú-ha, a manóóó-ba! Mintha egész megfiatalodtam volna. - Mondta.
Futott nyomban a kertbe, látni a mamát, futott az udvaron át. De mit lát, ó egek, a kukoricát ki dézsmálta meg? Anyóka a konyhakertben borsót vetett. Egyszerre két helyen nem lehetett. A kutya a szárakat szépen megszagolta:
- Itt járt a borz. - Mondta.
Itt járt valóban, de már odébb is futott, hátrahagyta csak a nyomot. Bottal üthettek utána, nem érte meg kergetni. Néha a vadállatot is kell etetni. Anyó csípőre tett kézzel állt, feje fölött forgatva a kis kapát.
- A manóba, no! Nem baj. - Legyintett apó szelíden, nincsen itt baj semmi sem. S elmesélte egyszerre, egyszuszra: a tisztáson mi volt? Igazi csoda volt! Róka, kutya, kutya meg a róka és a tündérke. Aztán eltűnt, hogy a manó! - Ki tudja mi lelte? Szép volt, pici volt, lila volt a szárnya, zöld a ruhája, biztos Tündeföldén van a hazája.
Anyó szemét nyitotta kerekre. Apó szavajárását nagyon szerette. ( Manó, manó, manócskám, magában így becézte.) Most is ámulva hallgatta, összecsapta kezét, huncut szemmel hallgatta a mesét. Közben meg azon morfondírozott, be jó lenne…, hogyha a veteményt s a földeket egy állat se dézsmálná többé meg.
Hangosan meg ekképp szólt:
- Gyere, süssünk gyorsan vacsorát, közben a tündérről mesélj nekem tovább!


Kis csoda nagy csoda? Tüzijáték robbant, fénygömbök pukkantak, dirreg-ve-durrog-va ide-oda ugrottak. Fényben úszott a tornác és a ház fala, mondhatjuk hát, hogy : De klafa! Naná, hogy a szájuk is tátva maradt, annyi varázsszikra pukkant szét, megérintve anyó s apó öreges két kezét. Aztán csend lett. Majd egymás szavába vágva bogozták ki a csodát. Hogy is, de hogy is lehet, hát a tündér, ha nem is ígérte, kívánságuk teljesítette? Húha! Mit is kívántak már eddig? A mesélés, meg hogy a vetemény tabu legyen és a finom vacsora meglegyen. Az pedig bárhogy is számolom pont a mesebeli három.
Na most mi lesz? Mi lett volna? Hat óra, érkezik az est, a lemenő nap gyönyörűen fest. Anyóka terített, rózsás volt az abrosz, apóka vaslábosba szelte a szép gombát, közben fütyürészte a tündérek dalát.

Hoppiri, hopp, hoppá!
Mesélni jó!
Hoppiri-hopp, hipp-hoppá!

Közben szállt illata hagymának, gombának, meg a jó pirospaprikának. Zsírjára sültek a gombapecsenyék, már csak a szép fehér tojás hiányzott, hogy megegyék.
Finom volt, bárki megpróbálja, mind a tíz ujját megnyalja utána. Apóka s anyóka eddegéltek szépen, frissen sült cipó illata szállt a légben. A falatot komótosan tették a szájukba, a mohóság akkor még nem volt szokásba. Tudták, amit régen tanítottak nekik, az emésztés a szájban kezdődik. Közben apó újra előadta, hogy hogy történt ez a mai csoda, ki mi volt és micsoda. Hogy libbent a tündér, volt –e mosolya, mikor s miért vakkantott a kutya. Milyen volt a termete, látszott-e a lehelete? Mi ütött abba a rókába, hogy tündért akart a hasába? És azok a varázsos dallamok mily kedvesen zengtek, tőlük a virágszirmok párosával lengtek. Minő fura az élet, egyszer kívánhatna hármat, a tündérek ritkán járnak!
Besötétedett, a teraszra ültek, hagyjuk beszélgetni őket.
Vége a mesének.
Ui: A Happy and persze el nem maradhat! Béke, boldogság, egészség ki nem apadhat!
E kívánságok persze teljesedtek. Hohó, - tudható, hogy minden tündér gondolatolvasó. A jó mese boldogság és erő, a kertben termett rengeteg bio eledel egészségnövelő. A harmadikhoz sem kell túl nagy agyvelő: Annak a finom gombapaprikásnak illata járt faluról falura: Mindenki kiszagolhatta, hogy a békesség helye a konyha.

Hoppiri, hopp, hoppá - álmod tiszta legyen,
Akit szeretsz üljön tenyereden!
Hoppiri-hopp, akad még varázslat,
Csak a szemedet nyisd ki, ne a szádat!

Nagyi mesék II.

A daru

A daru

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt, bizony hogy - nem tudta élő-e vagy holt.
- Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek. Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok. - Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt. No, de ilyet, tátva maradt csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre, bizony hogy - sehol sem volt híre.
- Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak? - Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.
- Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?
- Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvízű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava, bizony elolvad a természet hava.
- Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz. – Ezeket mondták a madarak, s közben vakarózásra használták karmukat. Bizony, bizony: vakarózásra használták karmukat.

Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézték az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat. Eltelt három hónap s egyszer aztán végre hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre. A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlás egy piciny tengeren. Bizony, bizony: siklottak e picike tengeren.
- Honnan jöttetek, honnan jöttetek? - Kérdezi a sok csőr.
- Messziről, messziről. - Felelik először.
- Maradhatunk? Maradhatunk? - Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:
- Nyugodtan, nyugodtan.
- Tavaly még költöttetek is. - Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, kinek szintén arrafelé volt a háza.
- Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!
Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, körülállták a szárcsák, egy helyben nem ültek.
Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt. Itt van, itt van, itt a tavasz, trillázták a fecskék. Megjött, megjött kuruttyolta a békanép. Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen. Bizony, bizony: jutott mindenkinek rendesen.
Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amikor máshová nézett épp, az egyik szárcsa imígyen beszélt:
- Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják a leget. Hűűűűűűűűűű-ha! Gyakorolhatták eleget.
- Itt vagyunk, Itt vagyunk!
- Gyertek le pihenni, meg egy igazán jót enni!
- Hát te? - Kérdezték a darut.
- Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.
- Láttuk, láttuk! - Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb énekes madárcsapat. Letelepedtek fákra, bokrokra, nem forrt a szó a torkukra. Annyi volt a hír, a pletyka, azt se tudták ki hogy mondta. Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba. Bizony, bizony rokonait várta.

Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre-végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Integetett, szökdelt, bizony, bizony nagyokat szökdelt. Észrevették persze, leszálltak ívben, köszöntötték az ittmaradtat szépen. Aztán reámosolygott egy szép, kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az nem lehet talány. Lépésről-lépésre, érezték szívükben, összekapcsolódott életük lelkükben. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés.
Itt a vége. S, ha azt mondod: még ne, akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint bármilyen sókamra.

Ha pedig még egy Happy and-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bizony, bizony: meg is valósulhat hamar. Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám. Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.