A fenyves boszorkánya

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos erdő, fátyolfényben lengő. Börzsönynek nevezik széltében hosszában, bent csücsül a Duna horpaszában. No hát itt a sűrű rengetegben van egy fenyvesekkel körülvett tisztás. Tisztás közepében kis ház. Kis házban öreganyó. Ő mesélte nekem ezt a történetet. Ő is még a nagyanyjától hallotta, úgyhogy nagyon-nagyon régen történhetett.
No, hát ebben a kis házikóban lakott valamikor réges-régen Rózsamama és három gyermeke. Két fiú, meg egy lány: Délceg úrfi, ki úgy ülte meg a lovát, hogy a föld másik végéről is csodájára jártak. Buzogány, aki a legerősebb volt a férfiak közt és Kerekszemű, akinél szebb lányt nem látott még a világ.
Történt egyszer, hogy egy királyi vadász szarvast űzve eltévedt. Társaitól leszakadt és az erdőben bolyongva rátalált a tisztásra, tisztáson a kis házra, kis házban a szép lányra. Szemük csillagát egymásra vetették, s érezték, hogy e földi élet, összeköti őket végképp.
- Kerekszemű, kérlek, gyere velem szépen, légy a feleségem! Az én nevem Csörgő Patak, halászatból és vadászatból élek.
Kerekszemű belenézett Csörgő Patak szép szemébe és igent mondott. Aztán kezét felemelte, s Csörgő Patak tenyerébe tette.
- Veled megyek, súgja szívem. Követlek én téged híven.
Az igaz szerelem pattan, mint a szikra és a szerelmeseket holtodiglan, holtomiglan tartja. Rózsamama rájuk adta áldását és elindultak megkeresni Csörgő Patak házát.
Esküvőt, vidám lakodalmat terveztek sok vendéggel, zenével-tánccal és több fazék töltött káposztával.
Igen ám, de a fenyves boszorkánya meghallotta, mert állandóan leskelődött utána. Kerekszeműt Békaszájúnak, fiának akarta.
Dúlt-fúlt mérgében. Fákat tépdesett, szelet és vihart kavart. Vastagon beszórta fenyőtűvel az avart. Csavarta az indákat, ágakat, növesztett szúrós mácsonyákat. Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt? Nem tudta azt sem eleven, sem holt.
A fiú és a lány tanácstalan álltak, így még sosem jártak. Hideg és vacogás tört rájuk, reszketett a szájuk. Baljós árnyak körbe-körbe keringtek, terítettek ijesztő sötétet.
Út volt, de hova lett, a boszorkány által eltüntettetett. Gondolta a ronda banya, hadd törje ki őket a rossz nyavalya, - majd, ha jól eltévednek és kellőképp megijednek, - akkor beveti magát, de a jótanács fejébe a lányt kéri cserébe.
Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt, nem tudta azt sem eleven sem holt. Kérdezték levéltől, kérdezték fűszáltól, kérdezték a sötétzöld hínártól. Azok bíz nem tudták, honnan tudták volna, hogy az utat a rengeteg fenyőtű fedi be, követve a boszorkány óhaját. Kár, hogy nem szúrta meg egy sem a hónalját!.
Hanem hát nincs mit tenni, ha tanács kell, tanácsadót kell keresni. Kerekszemű barátja nem vitás, egy vén fa volt semmi más. Vénséges vén Tölgy apó, mert ez volt a neve, Kerekszeműt igen kedvelte.
- Gyere Csörgő Patak énvelem, keressük meg az öreg Tölgy apót. Ő az erdő legöregebb fája, azért olyan nagy a tudománya. Ő a legkedvesebb barátom, nála vakációztam minden nyáron. Sok szeretettel vigyázott rám, bántására sose állna a szám.
Nem tudta mért, nem tudta hogyan, de ha ennek a vénséges vén tölgynek beszélt, lelkében válaszok születtek, tervek éledtek, rossz kedvből jókedv, bánatból remény lett. Szerette a fát. Többször felkereste, simogatta érdes törzsét, bámulta rezzenő leveleit, görcsös karjait s volt, hogy el-elszenderedett a lombokon átszűrődő fénypettyek játékát figyelve. Ilyenkor úgy érezte tündérek játszi csapatának tagja lett s életének titkos pillanatait éli meg. A fa volt, aki vígasztalta, hatalmas törzséből erő és nyugalom áradt. A fájdalom engedett, helyébe megnyugvás teremtetett.

Kerekszemű persze tudta hozzá az utat, csukott szemmel is odatalált, fecskefarkú pillangó az ujjára szállt. Léptek mohán, mentek réten, merengve nézték a felhőt az égen. Bújtak szederbokoradta alagút alatt, a két fiatal gyorsan haladt. Fölöttük madarak szálltak, aztán rátaláltak, a hatalmas fa előtt bizakodva álltak.
Tölgy apó meghallgatta a fiatalok szavát. S lám látszott is, hogy örül, karjait leengedve sátort formált s a sátorban megszólalt ő, úgy beszélt, mint bárki mesebeli lény, kinek hangja szellő, mondása arany s hál isten mindig igaza van.
S szólt imígyen. Tudását sose titkolta irígyen:
- Szeretteim! Vigyázzatok nagyon kedves gyermekeim! Az utat azért nem látjátok, mert ellenségünk, a gonosz fenyves boszorkány, fenyőtűkkel beszórta. Sűrű indákkal lezárta, barna avarral takarta. Mindent megtesz, hogy eltévedve, az ő karjaiba kerüljetek. Téged akar Kerekszemű. Vele szembeszállni nem lesz egyszerű. A szélesszájú rút fiának, Békaszájúnak akar téged, de ne hidd, hogy véged. Hívd bátyáidat, s a mesét máris átírtad.
- Jaj, a bátyáim! Igen a bátyáim segítenek! - Kerekszemű hát körülnézett a vadonban, hírvívőt keresett azon nyomban.
A hírvívő ott volt, károgott egy nagyot:
- Bebizonyítom, hogy jó holló vagyok!
Fekete szárnya kavarta az avart, Délceg és Buzogány ellenkezni nem akart. Sőt, mint villám léptek, a bozóton jó nagy lukat téptek. Szakadtak szerte az indák és a mácsonyák, keresték kutatták a rút banyát.
Hamar rájött a gonosznak lelke, hogy tervének bíz kicsorbult az éle. Baj lesz itt, de nagy, jó lesz, ha csendben kushad. El is bújt, mert félt Buzogánytól, Délcegtől, érezte már, hogy nem lesz semmi a tervéből.
Mondanom se kell szemük elől el nem bújhatott, a kitartó akarat sikert aratott.
Meg is lett a gonosz pára, csak arra kellett menni, amerre a legsűrűbb volt a torlasz. Te rút banya, most már térdre omlasz! Sajnálhatod, hogy ilyen tervet eszeltél, magadnak bajt kerestél.
Egyszerű, ha már látod a végét, forrásvízzel frissítsd fel a gégéd. A két világhírű testvér meglelte hát a banyát s két marokra fogták a kócos grabancát. Nem hagyták, hogy visítson, lila zokniban virítson. Befogták a száját, elvették pálcáját. Aztán olyan helyre tevék, ahol meg nem lelék. Hitték, hogy a banyának vége, Délcegnek el is múlt a mérge. Buzogány még csettintett párat és kettéroppantott egy kukoricaszárat.
Közben Kerekszemű és Csörgő Patak megérkeztek. A királyi adász völgy ölén lakott, éjjel világítottak a csillagok. Takaros kis ház volt: piros fotel, kerek asztal és virág, számukra egy egész világ.
Aztán, hogy az idő folyását össze ne kavarjam, a kis házban lakodalmat csaptam. Adtam jótanácsot, be is tartották, rendeltek hat tálca puncstortát. Rózsa mama megsütött három malacot, három ludat és három kacsát. Simogatta a sok vendég már előre a hasát. Forgott a habverő, de ó jaj mi lett?
Valami delejes szellő érkezett? Varázsolt illattal volt teli, ki beszívja a banya koszos házát bizonnyal megleli.
Hanem éppen akkor szaladt a kukta, mert a kolbászkoszorút egy kutya ellopta. A kukta után szaladt a szakács, a szakács után a vőlegény, vőlegény után Kerekszemű, Kerekszemű után Buzogány, Buzogány után Délceg úrfi a lován. Szaladtak ám, ilyen mókás menetről regél a szám. Hiába volt hát a gaz banya újraéledése, gonosz tervének újabb nyesedéke. Varázsolt és trükkölt. Mindent megmozgatott, csak odacsalja a csapatot. Gondolta elcsalja őket az orruknál fogva, így rendezte dolgát ez a fenyves banya.
Csalta, vonta, próbálta őket elhúzni, banyatanyájába vinni.
Mert, ha nála a násznép, nála az erő, tán mégis az ő fiához megy Kerekszemű! Csak azt hagyta ki a számításból, hogy a násznép nem kér az ő szélesszájú fiából .
Hiába volt minden varázslat, hiába orron át ható mágnes, mivelhogy az ellopott jó kolbász illata tartotta orrukat akkor már fogva. Nem fért be oda a boszorkány átka. Meg nem érezték, látni se látták, ki is pipálhatjátok ezt az ármányt.
A fenyves boszorkánya hát a házában maradt, hozzá a fián kívül senki sem szaladt.
Megszabadult a mátka, foszlott szét a varázs, miként tűzből lesz a parázs. Parázsból meg hamu és üszök, a banyáért bizony egyet se nyögök….
A torkos kis kutya meg csak hurcolta a kolbászt, karikába járatva a bandát. Már majdnem a küszöbnél jártak, mikor az eb a kolbászt elejtette.
Vett volna egy újabb levegőt a pára, de addigra a kukta keresztülbucskázott rajta. Aztán hemperegtek, gurultak, kicsi a rakást csináltak. Nevettek, kacagtak. Könnyük csordult kendőre, kabátra, bele a nagy kerek világba. Szép Börzsönynek minden fűszálára.
Így volt, vége volt, kimondták az Igent, aztán a násznép megpihent. Felsöpörték az utat, a zavarosban már senki sem matat.
Kitört a boldogság, mosolygott a nap, ontva aranyszín fénysugarakat.
Ha nem hiszitek járjatok utána, tartsatok számot a töltött káposztára. S hogy a kolbászt ki ette meg? Sose tudhatjátok meg!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Nem nyerhet egy boszorka sem,
A kutyát simogasd meg kedvesen!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Eleje és végzete.

A festőnő és a kékhajú tündér

A festőnő és a kékhajú tündér
Egyszer volt, hol nem volt, a kék hegyek és sárga mezők között, a magányos fák birodalmában élt egyszer egy festőnő. Éjjel nappal csak festett és festett. Ecseteiről el nem kopott a festék, fiókjából ki nem fogyott a papír. Mindig ugyanazt festette, a boldogságot kereste. Megfestette, amit szívében látott, témát sose váltott. Kihúnyt napot, kiszáradt fát, sorvadozó búzatáblát. Árva mezőt, árva hegyet, nem próbált mást, csak ezt az egyet. Hajladoztak a kopasz ágak, eltörtek a tikkadt törzsek, vörösen izzott a nap és a földek. Csodálatosak és szívbemarkolók voltak ezek a festmények. Aki nézte, könny szökött a szemébe. Ha letörölte, újra ömlött, nem szállt madár a táj fölött. Nem nyílt virág, nem feslett egyetlen bimbó. Nem parádézott királyi hintó. Mégis, ha láttad a gyönyörű színeket, érezted ez itt a féltett szeretet.

Egyszer aztán, az erdőszélen, amikor éppen egy ilyen sóhajtó képet festett a festőnő, valami csodálatos dolog történt vele, ami egész életét új mederbe terelte. A lemenő napot nézve, az ecsetet villámgyorsan kapta kézbe. Olyan volt minden, mint egy vöröslő álom, narancsos a föld, vörös az ég és a fák feketék. Fújta, fújta a szél az ágakat a képen, nem látni ilyet csak a mesében. Magányos és bús volt minden, hogy az emberi szívekbe féltést hintsen. Féltést és hitet, szereljünk a szívekbe is liftet! Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a festőnő festett, érzelmei a képben öltöttek testet. Előtte az állvány, mellette a lemenő nap, kicsit arrább……hopp …… egy tollas-bodros kék kalap. Kalap alól kék haj látszott, s e haj alatt tündéri fény káprázott. E fény egy főtündéé, akié az erdő, minden bokor és kő. Azon gondolkozott rögtön, hogy emberi alakot hogy öltsön? Meg akarta mutatni magát, hogy a festőnővel csaphasson egy diskurát. Beszélgetni, csacsogni szeretett volna, e nővel együtt, felülni a holdra. Lábat lógatni, fényben hintázni, a csendes éjszakában vígan lallázni:

Ólalla, ólalla milyen bágyatag az ég,
Figyellek téged régestelen-rég.
Majd meglátod édesem,
Amit festesz énnekem,

Ilyen nótát dudorászott a kékhajú tündér, aztán bucskázott egyet, bokázott egy hopszasszát és menten megérezte a nő, hogy valaki figyeli őt. Odanézett és boldogan konstatálta, hogy, - amit most ő lát, - azelőtt senki sem látta. Oldalra vetett egy pillantást, a főtündér meg várta a hatást. A hatás nem is maradt el. A festőnő kezében megállt az ecset, a válla fölött ámulva lesett. Aztán lassan arrébb lépett, azt hitte a látvány csak igézet. De nem, a tündér ott van. ( Én is látom mostan.) S ugrálgatva, dalolva, kört írt le az állvány mellett, terítve a nőre kékes-fényes csillámporos leplet.
- Halihó, ismersz-e?
- Halihó, láttál-e?
- Nnna válaszoljál nekem!
- Lécike, a lábaddal lépj párat velem!
- Cukd be a szádat, ne félj! Tanácsot is csak tőlem kérj! - Ezeket cérnavékony hangon mondotta, a csendet egy-kettőre szerteszét oszlatta.
A festőnő, miután megdörzsölte szemét, kinyújtotta a kezét. Ujjai hegyével a lenge szárnyakat megérintette, a feléje hajított kalapot ábrándos szép fejére tette.
- Szia. - Mondta aztán elmélázva lassan, egyszerűen, halkan.
- Szijja! – Kurjantotta rá a kékhajú, nagy haját megrázva, repültek onnan a csillámok szikrázva.
- Énekelj velem ólalla, ólalla! Lécike! Tetszenek nekem a képek! Ezek gyönyörű festmények! Látom, hogyha szárnyat nem is adott az ég, neked elég a festék.
Beszélt és beszélt, csilingelt a hangja. Olyan volt, mint ételben a manna. Azt kérte, ne legyen a festményen több búbánat és szomorúság, váltson a festőnő témát. Majd elmondta, amíg hármat pörgött, mi az, amiért emberi testet öltött.
Lehelte, fújta, ringatta, ízlelgette a szavakat, szavakból a gondolatokat: Gondalatokból mondatok lettek, - ólalla -, ezekből erednek a tettek. Ólalla. Kinek milyen a szava járása, életfolyamának sodrása. Szép szavak, szép tettek ide gyertek! Hallgassátok dalom, azt akarom! Ó.
Ilyen lallákkal perdült tündérünk a festőnő elé, tárta szét hófehér karjait felé:
- Kedvesem, ne félj, állj rendesen, az én világomba kerültél most be félszegen. Tündérsóhajokból állnak itt a fák. Egy cseppet se reszkess! Nahát!
Aztán kézenfogta a festőnőt és óvatosan lépkedve egy tündérországi márványkőre ültette. Eléje telepedett, szájából fűszál lógott, látszott, hogy nem ismer semmi gondot.
- Kedvesem! Ólalla, ólalla. Fogadd meg szavamat, a képeidre fessed ezentúl önmagadat. Önmagad mindennek képében, az élet értelme elfér egy érmében. Ha valamit hiszel és látni vágysz, azzal senkinek sem ártsz. Fessél madarat, de százat, meglátod csicsergős lesz a házad. Pingálj rengeteg virágot, kék eget, tavirózsás kerteket. Legyen az út fölött szivárvány, menjen kéz a kézben a fiú meg a lány. Varázsecset, varázsfesték nem kell neked meglásd, selyembársonyból lesz a karmazsin palást. A koldúsból is király válik, boldogok leszünk mindhalálig. Amit a papírra pacsmagolsz, a vászonra kensz – az mindenkié lesz. – Itt megállt, sóhajtott kicsit, a szájához egy újabb fűszálat vitt.
-Tűnjön el - folytatta, - a bánat és bú, inkább legyen égiháború. A zivatar és fergeteg, tisztára sikálja a lelkeket. Új mag terem, vidám és egyszeri, az ingaórát a papám berheli. Mindent megcsinálunk, gazdagok leszünk, csak egy kis mosolyt az ecsetre vegyünk. Fessünk nevető rózsaszínt, cikázó acsát, aranyfényben ringó szőke búzatáblát. Magas erdőt, fényes eget, a mezőn legelő teheneket. Szikrát, halat, fényt és akácot, nehéz ábrázolni a hopp táncot.
A festőnő ámulva hallgatott, a szerzett bodogság szemében aranylott. Tetszett neki a felkínált jövő, festett világképből ő lesz az úttörő. Azután pedig míg simogatta térdét s ég felé szippantott, addig a tündér varázsszikrákat ontott. Ragyogott a nap, fénylett a hold, a mezőn rengeteg tücsök szólt. Aztán mélázott, majd köszörülte torkát, párat köhécselt s elszabadult fürtje végén egy picikét tekert.

- Boldog vagyok, - szólt -, hogy találkoztam veled, mit kértél mindent megteszek. Mindent, amit szeretek, eztán az ecsetre teszek. Hanem mi lesz, ha mások, - a többiek, - rajzaimon csak nevetnek? Jösz-e segíteni nekem? Félek akkor kezembe venni a festéket se merem. – A kékhajú erre vállat rándított, varázsport libbentett, szeme csodálkozón elkerekedett.

- Dehogynem! – Mondta. - Te csak kenjed és vágjad, hogy a világra boldogság terüljön az ecsetestál nehogy kidőljön! Lehet pár paca is és hullámvonal, a papírról is szóljon a lalla és a dal! Karikába cikkcakk és harmónika kerül, a cigány a felhőben hegedül. Vad tigris les a dzsungel méregzöld füvein át, sárgálló szemekkel néz tereád. Virágokkal s méhekkel teli az életfád. A tengerparton a víz alá seperjük, ami ciki, az elefánt hátán egy szárny nagyon izgi. Legyen minden kép varázsos, biztató, Nakonxipánban hull a hó.

Ólalla, ólalla, fessél sok boldog képet!
Hogy a földön mától az legyen a nézet,
Legyen bármilyen a valódi élet,
Ne az határozza meg a képet.
Ólalla, ólalla boldog legyen az élet!

Amit pedig a szép fehér papirokra fest az ecset,
Azonnal néktek adom, csak nyújtsd ki a kezedet!
Ólalla, ólalla nyújtsd felém kezedet!

A festőnő akkor már készen állt. Egyetlen egy picikét sem vacilált. Érezte ereiben az erőt, szerette a lágy tavaszi esőt.
Röpke zápor futott végig a mezőn, a tücskök dala elült, felhőt továbbfújt a szél, és minden, de minden neki mesélt.
A tündér meghívta még teára, elsétáltak a házába. Telefonszámot is adott, a sütire habot nyomott. Finom volt minden, világos a szoba, számítógépes az iroda. Sok munka vár a tündérek hadára, rengeteg gyógyír kell az emberek bajára. Tanításról szólt a készülő könyve, ne csorogjon soha egy gyereknek se könnye. Bízzanak jövőben, élvezzék a percet, munkában, életben, minden lélek szeretetet leljen. Nem kell a sok sóhaj és panasszó, az ételek ízét adja a só. Vágyainkat a képzelet, e való világra szülje meg.
Sokat beszélgettek, nevettek, egy kettőre igazi barátok lettek. Aztán elbúcsúztak, a kék hajzuhatagon nincs már kalap, - mint tudjuk, - a festőnő fejére került az. Búcsúra emelte a kezét a fénylő varázslat, kacsójával intett néhányat:
- Ami a szívedben legbelül, az legyen a vásznon is legfelül! Javítsuk meg a világot, ennyi bajt egyszerre ki látott?
- A-mi a szí-ve-men leg-be-lül, a vász-na-mon leg-fe-lül. – Mondogatta a festőnő, ahogy ment. Távoztában integetett még néhányat, kacsintott maga elé vagányat. Aztán szaporázta léptei sorát, fürgesége meghazudtolta korát. Szinte röppent, úgy futott, a kalap pántlikája lobogott. Alig várta, hogy ecsete munkába álljon és a világra boldogság szálljon. Kigondolta már mi mindent fest: mosolyt és sós perecet!

Varázsolni csak így lehet igazán,
Az ecsetet tartsd egész lazán!
Ami a szívben legbelül,
Legyen a vásznon legfelül!

A vászon pedig legyen a világ maga,
A vén Föld szíve és ajaka.
Kívánságok a képen legyenek,
Egy-kettőre életre keljenek!
Ólalla, ólalla életre keljenek!


Míg ment, szálltak a dallamok, elkísérték hazáig a cérnavékony hangok.
Ti se tétovázzatok, fessetek le mindent mit kívántok!

Hótündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt a föld kerekségén innen, de a jéghegyeken túl, ott, ahol a jég- és hótündérek országa van, hogy az egyik tündér kikönyökölt egy szürke felhő ablakán. Hótündérnek nevezték, a társai szerették. Kedves volt, szelíd és megnyerő, sugárzott belőle a tetterő. Azt nézte merengve, hogy nem látja-e jegyesét Zuzmarongot, kinek karján ismerte meg a boldogságot.
Akkor szerettek egymásba, mikor a Jégvirágok ünnepén, álarcot öltöttek, akárcsak te meg én. Táncoltak lejtve, sorokban libbenve, egy kicsit sem pihenve. Tánc után bújócskáztak az oszlopok között, szívükbe a szerelem akkor költözött.
Hótündér hát nézett jobbra-balra, körbe, le, kereste szerelmét merengve. Jegyesét nem látta, de látott egy csodálatos kerek erdőt. Kerek erdő közepében tisztás. Tisztás közepében egy tó, rajta kemény jég, csúszható. Gyereksereg húzta fel a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson e szépséges tavon át. Zuzmarás volt vastagon minden ott, Zuzmarong gondosan dolgozott. Mindent betakart már. Puha pihék táncoltak, rég aludt minden bogár. Hótündér boldog volt, szerette a telet, amikor a világ oly kerek.

Zuzmarong kéznyoma mindent befedett. Fűszálra, háztetőre, hegytetőre szép hókristály szilánkok ezrével kerültek. Szeretett dolgozni, e fehéres sziporkákkal mindent telides-telepakolni. Még hátra volt három város, hat mező, kilenc határ, tizenkét erdő, tizenöt kendő, tizennyolc polc, huszonegy tündehegy, huszonnégy pohár, huszonhét hosszmérték és harminc kilincs, hogy sose mondhasd azt, hogy nincs!
Jaj, de a gyönyörű kristálycsillagok most hirtelen megfagytak ott! Potyogtak lefele, foltos lett a hólepel teteje. Hogy mi lelte őket? Tudhatja bárki. Fagykirály vonta meg a vállán a pántot, arcán mosolyt senki se látott. Büszkén lovagolt ide, hideg a keze, hideg a szíve. Patkója alatt a jég zizeg, hogy kiráz mindenkit a hideg.
- Nem akarok zúzmarát vagy deret, sem sziporkázó hegyet.
- Nem akarok mást csak csontig hatoló hideg telet. – Fagykirálynak hangja metsz, szeme szúr, jól tudja, hogy ő az úr.
Hogy minek jött ide? Hótündért kereste.
Bizony, a hatalmas Fagykirály teszi a szépet neki, de ő e királyt nem kedveli.
Hogy is szerethetne az ember lánya valaki olyant, akinek csak egyetlen kedves szava van. Az az egy szó is csak annyi, hogy Akarni. Akarni a jégkirály jéglova, jeget eszik, mint az ura.
Fagykirály hát megérkezett, s vetette hideg kék szemét fel a felhőben könyöklő Hótündérre. A lány arca a nézéstől elkomorult, szép homloka beborult. Felállt az ablaktól, hátralépett. Mikor érti már meg ez a király, hogy udvarlása nem sirály, hogy mást szeret szíve, másért dobog, mást jelöltek számára a csillagok.
Akkor, ahogy ezeket gondolta, felugratott a király az ablakba. Makacs volt és dacos, szava is haragos:
- Jégtáblákra karcoljam, hogy szívem téged akar??! Nem lehet itt semmi zavar! Add nekem a kezedet! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Ordította, kiabálta, jégcsákányát földhöz vágta.
- Ha nem teszed megjárod ám, kétszer nem kér meg a szám! Eljövök érted! Érted? A herceged végrendelhet. Meglátjuk ki az erősebb, nem kérem ki a véleményed!
Hótündér megdermedt e szavakra, nem tudta, hol a határ. A gonosz király mit tesz? Hát nincs akadály? Nagy szürke felhőt fújt feléje, gondolta lesz, ami szívét lehűtse. De Fagykirály csak jött újra, dúlva-fúlva, a kosarat elutasítva. Szitkozódott, istenkedett, Zuzmarongra fenekedett.
Ott állt kevélyen, csak egy jégszilánk volt a szíve helyében. Uralkodott és uralkodni vágyott köpenyét messzire lendítve, hideget terítve. Kereste a herceget, ki választottja szívét birtokolja, de hál isten, - ilyen az élet -, ahol a zuzmarának kristálya csillan, ott a jég aligha villan. Nem érhet oda Jégkirály lehellete. Az isten a világot ilyennek teremtette. Jégkirály hát dúlt-fúlt, tervet eszelt, ráspolyával körmöt reszelt. Kitalálta, hogy Zuzmarongot idecsalja, jégkezével megmarkolja. Megküzdenek, ölre mennek. Másnap egy ifjút temetnek. Ivott is a medve bőrére, nagyot köpött tenyerébe.
Levelet írt jégpapírra, éles kés volt az ő tolla. Megkereste jég szolgáját, hajtsa végre az óhaját.
- Jeggelu! Jer ide! Figyelmedet rám szenteld te! Itt e levél, félbehajtám, fagyos jéggel lefagyasztám. Zúzmarongnak által add ám! El ne kottyantsd, hogy ki küldte, nyelved némuljon örökre!
Mi van benne? Mi volna más, minden szava csak hazugság.
A jégszolga rohant, szaladt, Zuzmarongra lám ráakadt. Kézbe adta a levelet nem várt reá feleletet.
A herceg meg néz utána, nem tudta, hogy ki szolgája
Baljós érzet kélt szívében, vajon mi van a levélben? Fagyos jégből pecsét rajta, olvasásra az biztatja. Tudnia kell mi az ábra, hátha bajban a mátkája?! Szeme tapad a sorokra, öklét markolja szorosra:

„ Ha e levelet kézbe vetted, bizony nagyon kell sietned!

Bajban van a szép Hótündér, élete már semmit sem ér.

Fagykirálynak szobájában éhen is hal egymagában.

Lekötözve van a teste, aléltan ül minden este.

Jégpalota jégvilága a lelkét már általjárta.

Által járta, által - ó , készül már a koporsó!

Írta egy jóakaró ”

Zuzmarongnak karja villám, lába szél, akarata edzett acél. Rettenetes kétség fogja, Hótündér tán a jég foglya? Mi lesz most? Mi lenne hát? Megy és megküzd jégkirállyal, nem riasztja semmi párbaj.
Hanem hogy s hogy nem, semmi sem titok. A párbaj Hótündér tudomására jutott. Kezét töri, hull a könnye, semmi-képpen nam akarja, hogy szerelme párbajozna. Szíve szorul, álma sincs, a herceg néki drága kincs. Izgul, fél, remeg a keze, barátnőjén jár az esze.
- Igen Jégvirág segíthet! – S már kapja is magát, hogy a jéghegyeken át meglátogassa rég nem látott barátnéját.
Jégvirágnak az a titka, hogy a szíveket megnyitja. Belelát a gondolatok mélyére, eldugni semmit sem lehet előle. Családjuknak hatalma van a hidegek felett, a varázslás számára jól ismert terület.

Fagykirály szívében nem lelt semmi jót, csak pökhendi parancsszót. Párbaj, cselszövés, halál – egy jégdárda Zuzmarong felé száll…

- Hoppáá! Ezt már nem hagyom, elő a varázsbotom!- S hangja beteríti a fákat, mezőket, hófedte hegytetőket.
Gondolta mi lenne, ha a királyból jégcsapot rendelne?
A gondolatot tett követte:

Ruhaujján nagyot rázott, egy cseppet sem teketóriázott. Varázsló atyjától jégpálcát örökölt, ha tenni kellett nem sokat szöszmötölt. Lendített néhányat, villant a jégpálca, jégcsappá változott a zord Fagykirály háta.

Fagykirályból jégcsapot kovácsolt. A házak ereszére varázsolta, s a varázsigéket nem számolta. Kettőt, négyet, százat is suhintott vele. Házfedélre, lámpákra, ereszre tette.

Azóta is ott lóg minden télen az ereszek hűvösében, vagy sziklákon lógva fakaszt minket mosolyra. Micsoda alak, sok a lába meg az orra, - nahát! Ki látott ilyen csudát!?
Az ablakokon meg ott díszlik, kavarog a jégvirág, ki mindenkinek szívébe belelát.


Hótündér és Zuzmarong pedig, úgy karácsony táján egybekeltek és hét országra szóló lakodalmat rendeztek. Fehér lett tőle az erdő, a rét, amikor Hótündér magához ölelte kedvesét. Fogadalmat tettek, egymást el nem hagyják, hóbundával az alvó földet békébe ringatják.


Jézuska születése napján történt az eset, amit megtartott az emlékezet. Ilyenkor az emberek szívéből sugárzik a szeretet. Nem gondolnak másra, csak a jóra, szépre,  karácsonyi gyertyafényre.

Nagyi mesék

Íme egy megálmodott mesekönyv! 

 Borító, Tartalomjegyzék! Mesék képekkel illusztrálva, hátsó borító.

 Itt lapul az asztalon. :))
OLVASSÁTOK SZERETETTEL! 

Írta, rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva
és Ferró Nyalka Julianna

Csalimese

C s a l i m e s e

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki olyan messzire látott, hogy körbelátta a világot. A társának meg akkora füle volt, hogy még azt is hallotta, mikor felkelt a hold. A harmadik barátnak meg olyan volt a szaglása, hogy mindig megérezte, ha valaki a kedvencét főzte ebédre. Volt is olyan nagy híre a három barátnak, mint a világhírű Beatles muzsikának. Büszkék is voltak magukra s mást sem csináltak, mint országról országra jártak. Ha valaki, vagy valami elveszett, ők meglátták, meghallották, kiszagolták. Egyszóval megtalálták. Így a legnagyobb luxussal a világot járták. Mesterségük címere, lábukat aranyozta be.

Élt aztán egy király, őrizve egy aranyszóró kecskét egy óriás dombocska tetején. Picike volt ám a kecske, akár egy legyecske. Annál becsesebb volt az az ártatlan lélek, nélküle szegény lenne e király attól félek. Nosza meghívta a barátokat, hogy eme legnagyobb dombon azt a legkisebb kecskét állandóan figyeljék. Vigyázhatott hát a három barát reggeltől napestig. Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört egy vihar. Esett az eső, zúgott a förgeteg, szegény mindenthalló nem bírta, és a fülét bedugaszolta. A messzelátó pedig csak a rengeteg vizet látta, mely záporként ömlött e világra, annak is a legnagyobb dombjára. Szegény világhírű szagló, tán mondanom se kell az eső szagán kívül semmit sem érzékelt.
Nohát, hogy mi lett tovább? Kitalálhatod. Azt az aranyszóró picike kecskét valaki megfújta ott. Zsebrevágta, eltette emlékbe, szétfoszlott a három jóbarát nagy híre. Felbőszült a király, elkergette őket és ezzel vége a mesének.
Ha az eső el nem eredt volna az én mesém is tovább tartott volna.

Mese- mese, meskete,
Volt egyszer egy kis kecske.
Ha megleled tied lehet,
Aranyat szór majd neked!
Mek, mek mek,--mek.

A tücsök szerencséje

A tücsök szerencséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy falu tavának partján egy luk. A lukban élt egy tücsökzenész. Zenélt álló napokon át, serényen. Énekelt reggel, énekelt délben, fújva fújta nótáját egész héten. De hiába volt a sok kottaolvasás, hangolás és művészet, házát majd felette az enyészet. Zsebében száz forint sose volt, könnyezve nézett rá a Hold. 
Szegény volt bizony ám, de dagadt a mellénye. Tele volt ambícióval. Szabott hát úti köpenyt ollóval.
Szép barna volt a köpeny, szögön lógva ma sem pihen.
Felkapta magára a víg tücsökzenész, hja kérem… van itt ész!
Elhagyta a falu határát, majd eladja ő a nótáját! Bízott magában, bízott a gondviselésben, te se tettél volna mást a helyében.
A luk fölött állt két vénséges vén bajuszos fa. Búcsúzott tőlük, kérte mosolyogva - néha pillantsanak a házára. 
- Ó mi kék, ó mi szép! Itt hagylak te bajuszos fa, hajrá fel kalandra! Csak egy kicsit hagylak magadra. Meglátod visszatérek, hozok magammal egy szép feleséget. Építek majd ide szép hotelt, hírnevet szerzek, pihenni járnak majd ide a népek!
Aztán elfelhősödött a nézése, vándorbotját mégis, kapta a kezébe. Megkeményítette az akaratát, szerencsepróbálni vitte a kottáját. Szép kis bőrönd, zenékkel telve, egy kis szőlőmagolajjal szárnyát megkente. Felemelkedett, a magasba ugrott, nem ismert többé semmi drukkot. Vigyázott magára, pár métert repült és az első parkoló autóba beleült. Bevackolta magát a csomagtartó zugjába, nem fogja leélni életét magába! Kettős erős elhatározást tett: sok pénzzel és gyémánt jegygyűrűvel tér meg. A jó szerencsére bízza magát, amerre a kocsi megy arra viszi magát.
Jókor bújt ám zenészünk a gépkocsi mélyébe, te sem tettél volna jobbat a helyébe.
Hajnali ötkor ciripelt a mobil, tele lett csomaggal az autómobil. Lett benne táska, bőrönd és szatyor, várják már a családot valahol. Felbúgott a motor, nyílt a kapu szárnya, szemét törölgette nagyika utána. 
Gurult az autó, vitte a málháját, no meg a bujdokló potyautaskáját. Hét autópályán és hét alagúton túl, ligetes tengerpart zugára ki gondol? Pedig oda fordult be a kocsi, Gornja Vala végébe, mindenki áhítozott már a kék égre! Várta a sok nyaralót Emília, boldog volt az egész família.
Nyílt a csomagtartó, ürült a csomagtér, nem serkent ki a tücsökvér. Óvatosan kukkolt ki a háromszög mögül, egy óvatlan percben már ki is penderült. Fülelt, a kezéből ernyőt csinált, ő lesz a lovag, ő lesz a grál.
Tetszett neki a környék, meseszép volt az utca, bátor kis testét egy csöppet kihúzta. A kőfal rései közt kutatva aztán, talált egy jó kéglit hová befér hasmánt. Be is fért, kapupénzt ott senki se kért.
Odabent aztán nem sokáig maradt, oldala viszketett, erről is csak a kíváncsiság tehetett. Meg arról is, hogy a hegedűjét a kezébe vette menten, a vonót meg átgyantázta rendesen. Úti köpenyét leterítette, ragyogó mellényét felvette helyette. Délcegen lépdelt, peckesen járt, nem érzett semminemű akadályt. Előtte egy szélesre nyújtózott fenyő terült el, míg nézte egy bánatos kabóca hangja csendült fel.
( Bocsánat, hogy itten a lány kabóca is szól, az igazság az, hogy csak a fiú dalol.)
No de mindegy, csak két strófát fújt, azt is bánatosan, ráfelelt a mi tücskünk jó hangosan.
Így ment ez pár percig, két strófa, egy strófa. Már majdnem összeütközött a két bogár potroha. Egymásnak háttal lépegettek, hátráltak, egyiket se nevezzed gyávának!
Az utolsó strófánál meglepődtek aztán, az összekoccanásból lett egy víg hastánc. Hastánc meg bocsánat és pardon meg izé:
- Merre van a lábam?
- Ez a szárny az öné?
- Ó, igen milyen meglepetés, akarom mondani kegyed is petés?
- Rokon vagyok-e vagy nem? Tudnál szeretni engem?
A kabócalány bizony belepirult volna az udvarló szóba, ha tücsökzenészünk helyette meg nem tette volna. De megtette, bár alig is látszott, a fekete kitin pirosra mégse váltott. Szemeit a hősünk felfelé vetette és egy ábrándos lágy nótával magát elővezette. Trillásat ciripelt, kiénekelt öt oktávot, ilyet még a bócalány sose látott. Máris csodálta a messziről jött tücsökzenészt. ( A gyémántgyűrűn tán csiszolják is az utolsó részt? )
Többet el se váltak, mindenhová együtt mentek, hangosak lettek tőlük a kertek. A tengerparton napok alatt szárnyra kapott a hír, igazi jó zenével csak Mali Drvenik bír. A mi tücskünk nagy sikert aratott, kabócáéknál díszhelyet kapott. Koncertezett minden nap, színültig lett pénzzel a fekete kalap.
Tapsoltak az emberek, kezet ráztak volna, ha az a volna ott nem lett volna. Kijött a tévé, műsort készített, irigy hegedűsöket felbőszített. Nem volt üres egyetlen szoba, tódult a sok nép az Ábel panzióba.
Telt múlt az idő, tücskünket kínozta a honvágy, gondolta a legszebb mégis az üres hordágy. Nem lesz beteg és búskomor, bajos dolog a de-presszió, legyen inkább Good by és Csáó.
Nem húzta hát tovább az időt, készített egy hímzett jegykendőt. Általadta a szép kabócalánynak. Őt választotta élete párjának. Letérdelt eléje, kis kezét megkérte, fűszeres sóhajt röptetett feléje. A boldogító igent sohase felejti, szerelmének titkos gondolatát is érti.
Meghívót nem egyet, százat is nyomdáztak, a lagzin a lombokon vígan bokáztak.
Délután három órakor volt a szertartás, az egész part zenélt, nagy volt a felhajtás.
Kíváncsi volt a menyasszony nagyon milyen lesz az új lakása, édes-e ott is a kukoricakása?
Lesték már másnap a csomagtartó nyílását, vitték befelé a cuccuk rohanvást.
Bújtak kettecskén a jól ismert zugba, egy napig kibírják, annyira nem ronda.
El is indultak, hét órát mentek, akkor egy picit pihentek. Túl hét alagúton és hét autópályán nem hevert még fejük a díszpárnán. De már minden gondolatuk Magyarországon volt.
A bajuszos fa alatt béke honolt. Van itt kondíció lett bőven promóció, munkáért már nem kell világgá menni, a tücsökzenét itthon is lehet szeretni.
Míg messze jártak gondolt egyet a vén fa - kiadta a lakást. Jó albérlőt fogott, félretette a pénzt. Rendben volt minden: gyűlt a sok forint. Aztán egy szép csillagfényes este megérkezett a nászutas pár, lesett és figyelt az egész határ.
Mindenkinek be kellett mutatni az ifjú menyecskét, piros szőnyeg helyett a füvet lépkedték.
Boldogságuk el nem múlt, tapsolt itthon is a közönség. Volt hírnév és vagyon szép. Megköszönték a vén bajuszos fának, hogy segített, életük folyásán jó nagyot lendített.
Az újdonsült férj aztán épített egy szállodát, hegedűsnek felvett két cimborát. Volt a hotelben jakuzzi, medence, sok teraszos szoba. Minden este táncos, zenés vacsora. Jöttek a népek, csodálták a meseszép falut, Várhelyerdő parkját, tavát. Felvirágoztatja ezt a várkertes ligetet, dolgozik majd érte eleget.
Így járt a szerencse hősünk kedvébe, remélem te sem jártál volna máshogy a helyébe.

Antofil és Szilma Irma

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a felhőkön innen, lenn a föld mélyében egy szép pici szárnyas mag, mely életre kelt, s onnan kikelt. Kikelt s nyújtózkodott a nap felé. Magasabbra, magasabbra, mígnem fa lett. Szeretheted lombos árnyát - elérte a templom tornyát.
A legmagasabb lett faluszerte. Innen nézett szét a sok méhecske egyszerre.
Csodás fa volt, hársfa a neve, a méhek és darazsak kedvence. Virágja bódító, nektárja hódító, teája gyógyító. Itten, mostan mesebeli álomba szólító.
Történt egyszer, hét esztendővel ezelőtt, hogy arra jártamban megpihentem árnyékában. S mivel fáradt voltam, a hárslombok suhogására bíz-bíz el is aludtam.
Ahogy mondom, bíz el is aludtam.
Álmomomban álmodtam – akkor - rég, s álmomban erős fejhangon ordított egy méh:

- Ide! Ide! Tohonyák! Ezer sziromra bomlott a mák! – Aztán fejéhez kapott és egy vad táncba beléfogott. Tudvalevő, hogy méheknél a tánc egy halom információlánc. Odébb egy szajkó kukucskált, beszédhez okot min-dig ta-lált:

- Eembeeer a láthatáron! Résen legyetek! Levegőt se vegyetek! Csitt-csett jön az eembeeer!  - Oppá! - Mondom magamnak, mi a fene? Ez az álom fordítógéppel van tele? Nézz oda! Hát mindenkinek van mondani-va-lója !?

Értettem a sok zsongást, zümmöt és dongást. Számat tátva kukkoltam a sok méhlakást, odút, kaptárt és kast, füleltem miket mondanak.

Kihallgattam őket miről regélnek, mi érdekli a rovarnépet. Guggolva lestem lepkét, szendert és dongót, szóra bírtam néhány pillangót. Csodás volt! Értettem minden betűt. Tán nekem adta vén Salamon azt a híres pecsétgyűrűt?
Elmondták miképpen élnek, virágport kinek s mennyiért mérnek. Mi hír a piacon, milyen pollent talált a szomszéd gazdasszony. Miben mesterkedik Darazyr herceg, hát leállítani senkinek sem megy? Hova lett a királynő? Valamelyik dolgozó hitszegő? - Húha! - gondolám akkor, a méheknél ez a középkor?
S, ahogy nézek körbe, egy settenkedő jön elémbe:
- Fííínom ingyen mézecske, gyere a szí-vó-kám-ba be! Viszem gonosz Darazyr hercegnek, ezért má biztos nem ver majd meg!

Ezt zümmögte egy rabló, csíkja sárga helyett bordó. A bejáratot kereste, mikor szabad az út, egyre csak azt leste. Bent is van már, lopnia volt kár. S már jön is kifele, karján vödör, mézzel tele.

- Pszíít! Pszt! - Hallék három bokorral odább s egy kötéllel el is kapták az ostobát.
- Kellene a mézünk? Hogy oda ne nézzünk! – Mondák négyen, s megkötözék jó keményen.
- Édes hazám! Jó leszel ám kiváltani édesapám! – Szólt köztük egy inges harcos, a kíváncsiság meg csak mardos.

Mi az, hogy a ………. Mi? Mi a csoda? Ez egy ézes-mézes intrika!

- Kegyelem! – Szól a megfogott. – Darazyr megöl engem, hanem hát van egy tervem. – S mivel a négy csak mordan állt, az elfogott szava zagyvált:
- Holnap reggel, pirkadattal a mákmezőn keresztül hat ládában mézet visznek, hetedikbe pempőt tesznek. Míg én őket megállítom súgva, tireátok szabadítva, -
addig lesből, egyéb harcosokkal lefogjátok őket egyből, kezetekbe sok mézarany dől. S míg illantok, mint a pára, ölötökbe hull hét láda.Gyorsan mondta, hadarva, száját félig takarva. A fehéringes ujját homlokára tette, szemét résre szűkítette.
- Ki vagy? – Kérdé akkor egyszerűen, s néz a rabra elmélyülten. Felemeli állát, kutatja vonását.
- Ismerlek én azt hiszem, hol te vagy, ott jó nem terem.
- Hangod erős, szavad bátor, hull majd arany, mint a zápor! - Hízelkedett az továbbra, arca egész el volt fintulva. Vigyorgott és istenkedett, kérdezte, hogy ki látja meg?

S míg itten beszélgettek, rendült a föld, hajladozott sok virág, hullt a hársnak ezer szirma, arra járt a Méhkirálynő, kinek neve: Szilma Irma. Hunyorítva merőn nézett, jól látta a vödör mézet. Hanem a rab sziluettjét megismerte. Idegennel nem keverte.
Kegyesen szólt hát a rabhoz, hangja egyáltalán nem volt hangos.
- Mi dolog itt? Mi a pálya? Jó barátnőm édesbátyja. Szolgálj nekem válaszokkal, szívem tele fájdalommal. – Szólt s pálcájával a megkötözött fejét érintette, uszálya mögötte a földet seperte.
S mivel a szólított csak hallgatott, a fehéringes szólhatott:

- Antofil Index szolgálatára. E rab Darazyr herceg szolgája, mézet lopott gazdája szavára.
- Ó! Miként történt e csúfság? Jó öreg? E gonosz tett büntetésért esedez.Antofil látva a harag szikráját, megérinti a királynő ruháját. S szól:
- Királynőm mit ér a büntetés maga, ha nem kerül mellé a megbánás szava?
- Hah! Mily okos beszéd. – S a királynő Antofilra emeli szemét.
- E szolga mézet rabolni jöve, majd gazdáját meglopni volt ötlete, hogy életét megmentse. De e tett jóvá tehető, nem kell más hozzá csak a királynő.

- Hogyan? – Emelte fel állát a királynő Irma, rezzent övén palotája kulcsa. S nézett:
- Mi a nézet? - Antofilnak térde csuklik, le is térdel, szívében zubog a vér szerteszéjjel. S hangja zengése jelezte, hogy a királynőt ím megszerette. Kacsójára csókot lehelt, kérdésére gyorsan felelt:
- Királynőmnek szép szemére, e tolvajért cserébe apámat váltanám ki. - Tetszést nyert bizony e beszéd, Szilma Irma összefonta kezét. Lehunyá pilláját, Antofilnak nyújtá karját.
- Szóval megraboltatnád a gazdád, csak személyed békén hagyják!? – Szólt végül Darazyr szolgájához a királynő, ahogy visszatért belé a friss erő...
- Zm… Hm... Zz … Ja. – Nyögi válaszát a szolga s egy főhajtással szavát megtoldja. – Irma pedig a következőt mondja:
- Aztán, ha kérdeném hogy tetted megbánád-e, a te szájad mit felele?
- Ó királynőm, mit is szólnék? Lábad elé leomolnék.A királynő Irma, közben Antofilnak képét nézte, majd szavakkal arra kérte beszélje el most neki, hogy ... a cserét hogy képzeli. ….. hogyanhogy képzeli .… képzeli …. S míg ezeket mondta pillája rezgett, Antofilnak helyet intett. Maga mellé ültette, s szemeit reá vetette … .
Aztán …

Aztán elszürkült az ég. Villámok cikáztak, s a felhő cseppjei a földre lehulltak.
Nyakamba ömlött a sok víz, szememen is csorgott, sajna a varázslat csak eddig tartott. Salamon újra a gyűrűre hajtott.
Bizony felébredtem a nagy dörgésre s lére. S ha tetszett, ha nem, menekültem a rétre.
Pár perc, ennyi volt csupán s nézhettem magam elé sután. A nap előbújt, szórta a sugarat, kettős szivárvány tartotta a kapukat. Szájtátva néztem e ritka jelenséget, beborította a földkerekséget. Aztán mind lassabban és lassabban peregtek a cseppek.
Elenyészett a mesebeli látvány. A méhek szárnyán visszatükrözött még a szivárvány. Szárították, lengették, nyitották meg csukták, a teljes száradást beszélgetve várták. Látszott a szájukon, hogy ki sóhajtott, csak én már nem értettem ki mit óhajtott.

Ó derék Antofil és királynő Szilma Irma hogyan - vajh, hogy folyt tovább életetek sodra?

 

A béka

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tócsa. A tócsában fekete gyöngysor, egy szeme sem ócska. Ha üvegből volna, tavitündér nyakába való volna. Hanem ezek nem üvegek, bennük élet lüktet, a természet csodáját mindjárt megérted!
Mire újra a vízbe nézel, a gyöngyökből na vajon mi lett? Megmondom kereken, sok pöttykocsonya lett. A kocsonyácskák közepében pedig egy-egy picinyke pont. Mi az? Mi az? – Egy pirinyó pont.
E fekete pontok mindegyike micsoda hát? Mit gondoltok mi lehet az? Az bizony nem más, mint egy-egy icike-picike békacsemete. Fekete gyöngysor pete.
A keréknyom tócsáját sütötte a nap és kikeltette a békaporontyokat. Ahogy mondám kikeltette a békaporontyokat.
Aztán pár nap múltán a természet ezeket a kis pöttyöket úgy átlvarázsolta, hogy mindenki iciri-piciri kis halacskának gondolja. Apró, pici, fekete halacskák úszkálnak a pocsolyában, és élik világukat nagy vidáman. Izegnek-mozognak, ide-oda úszkálnak, kis farkukkal csapkodnak.
Abban az évben szerencsére sok volt a jó eső. Ömlött erdőre, mezőre, csordogálva szépen, igazi langy eső kell ebben a mesében. Összegyűlt a sok víz a keréknyom árkában, otthont adott a nyüzsgő békafiaknak - nevezzük őket ebihalaknak. Bezony, bezony: ebihalaknak.
Szóval, nagy vidáman úszkáltak tócsánkban a fekete halacskák. Igen ám, de az idő telt egyre és a természet a varázspálcát újra elővette. Ahogy mondám a varázspálcát újra elővette.
Mit csinált? Mit vajon? Apró békává változtatta a sok incifincit. Bizony, bizony békává változtatta a sok incifincit. Előbb a hátsó lábuk bújt ki, utána az első. Szebbet nem festhet le egyetlen festő. Csillog-villog az új bőr a parányi lábakon, s nini: Mi történt egy hajnalon? Pattogó drágakövek ugrálnak az avaron. Kész a béka! Heuréka!
- Óris, tóris, metamorfózis! Bizony bizony ez a metamorfózis.
Sok kis parányi békula hagyta el a tócsát, - éppen idejében voltak, - mert a napsugár nemcsak ebihalat melengetett, a vízre is lehelgetett. Felszippantotta magához, nem juthattak hát a békák kajához. Barnállott, zöldellett tőlük a part s brekegve várták az újabb zivatart. Naná, hogy várták az újabb zivatart.
A békák nagyon szeretik a vizet, s ahogy tehetik, bele is ugrálnak s mohón felfalják a szúnyoglárvákat. Mert bizony a szúnyognak is kell ám a tócsa, vízben fejlődik ki a szúnyogok vérszívó hada.
(Sok más rovar is szereti a vizet. Itt élik le gyermekéveiket. A molnárka, a szitakötő, a hatalmas kék acsa. S a kérész is, ki mindössze csak egy napig él, mint néhány virág, s testével fehérre varázsolja a Tiszát. Ha nem hiszitek járjatok utána s menjetek el szép június havában a Tisza partjára. Azt mondják akkor:
- Virágzik a Tisza! - Aki nézi csak este megy haza.)
Hanem közben mi lett a tócsabéli békákkal? Kanyarodjon vissza a szó. Akad itt még mondandó. Bizony, bizony akad mondandó.
Első szabály: a békák rovarokat esznek. Ízét sose adják levesnek.
Viszont igen hasznosak és viccesek, mint mondám vérszívó szúnyogból rengeteget esznek. Lesben lapulnak, víz alatt nyújtóznak. Királylánnyal lagzit terveznek, addig is minden arra repülőt bekebeleznek. Vékony nyelvecskéik készenlétben várnak, az arra tévedt legyek bizony rosszul járnak. Hajaj! De rosszul járnak!
No, vegyük csak sorra, 3500 fajta.
Először is a varangyos béka. A külseje zöld, fekete, vagy barna. Kész abra-ka-dabra. Ha rücskei miatt csúnyának találnád, képzelj melléje szép tavirózsát! Tavirózsalevélen húnyt szemmel posztol, nem is fogy ki soha a kosztból.
Ezzel még nincs befejezve a békáknak sora. Egyiknek élete se legyen mostoha. A barna erdei béka a patakmederben, kövek alatt lapulva tetteti, hogy nincsen ott senki. Ha piszkálod, mérgesen kvartyog: - Mit képzeltek? NNNa! Mit akartok?!
Testvérbéka a leveli, őt bezzeg mindenki kedveli. Aranyos kis jószág a szó szoros értelmében, szeme -, mint kerek aranyrög világít a csendben.
Ruhája a mimikri, a zöldre zöld illik - vagy mi?
Picit ugrik, aztán nagyot, megcéloz egy kólás kupakot. Ott aztán fotóztatja magát, ha hanyatt feküdne süttetné a hasát. Bizony, bizony akkor süttetné a hasát.
Mikor reggel leled meg a napernyő rúdjához bújva, csodálnod kell újra, meg újra. Pózolgat erre meg arra, ilyen nyílt színen nem ugorhat a falra! Te pedig nézed-nézed mert oly kecses a tartása, az egyiknek a szobámban van a lakása. Belebúj a cserépbe télre, tavasszal a fikusznak levelére, aztán meg odaugrál az ágy lábához, közelről is roppantul bájos.
Van még egy kedvencem, őtet el ne felejtsem! Kecskebéka a neve, fűzfa lombján fekhelye. A hangját a „mekegésről” kapta: - Mek, mek, mek, meeek. - Ezt mondja. Egyre csak ezt mondja.
Nyakán egy zsák, duzzadó, hangos hangot hallató. Kifújja vagy beszívja, találd ki, hogy hogy tudja!
Unkanép és békanép ugrálhat bármerre, csókolhatja a királylány epedve.
Este, ha a békák hada kuruttyol, nevetésre hangol. A faluszéli tóban egyenként kezdik, egyszerre végzik. Bizony, bizony egyszerre végzik. Hogyan lehet ez?! Még senki sem fejtette meg. Karmesterük nem vitás, csak egy csudabéka lehet senki más!
Hogy pedig ez mese volt vagy nem, nem is tudom, de kertünk békáit szeretem nagyon.

Bezony, bezony.

A ponttyá változott lány

A ponttyá változott lány

Egyszer volt, hol nem volt, nem tudom én azt pontosan, de ti csak képzeljétek el alaposan. Legyen benne szép tó, a Balatonhoz hasonló. Legyen benne fűzfa, de olyan lengő, mint a legdrágább selyemkendő. Legyen holdfény, ezüstösen fénylő, kerek karikából néző. Legyen ott még egy ponty is a vízben, akiről tudni lehet, hogy egyszer még bálba mehet. Mehet bálba meg táncba, mert kinő még a lába. Csak varázsige kell, varázsigéhez pedig varázsló kell. Persze fordulhat máshogy is a mese fonala, mert ahogy látom a varázsló bizony nem ért még oda. De odaért egy ifjú diák, jobb a dió, mint a mák. Aztán legyen ott még valamiféle vélemény, mi szerint aki álhatatos, magában bízhasson most. Legyen igaz a mondás, legfőbb erény a kitartás.
Így is lett minden, a szavak életre keltek a képben. A tó szép lett, a fűzfa a partján merengett. Volt holdfény, a tóban egy pontylény. Jobban mondva egy pontylány, aki várva várta, hogy telihold legyen, s ő a vízparton emberi képében lépkedhessen. Hétszer kellett volna a vízparton várni őt, minden ízében kívánta e vakmerőt. Mikor ér már oda? Lába alatt lapuljon a moha!
Nohát a fiú megérkezett. Egész éjen át sétáltak kéz a kézben s nézték egymást a tó vizében. Hajnalban pedig, mikor a fiú félrenézett - pakk - eltűnt a gyönyörű igézet. De a fiú jártas volt a meseirodalomban, hát minden este ott volt a falombban. Kitartó volt, álhatatos, az ötösnél több a hatos. Addig jön ő ide a tónak partjára, míg valóban lánnyá nem változik a párja.

Nappal sem unatkozott, megfigyelt minden szöcskét és sást, naphosszat fotografált. A természet szép volt, a békák hangja nevetve szólt. Te is gondolj oda most sok-sok néznivalót: dalos madarat, szárnyas bogarat. Pocokcsaládot a gyökerek között és egy rigót, ki odaköltözött. Szép lesz minden meglátjátok, aki alszik felrázzátok. Legyetek ti is olyan szorgosak, hogy rólatok is írjanak jó sokat! Mindenkiből lehet meselény és ez nem mese, de tény. Merjél a vágyaknak lenni, gyermeki álmokat igazzá tenni. Álmodni nagyot kell, hosszút és édeset, ugye szereted a mézeset?

Hanem térjünk csak vissza a tónak partjára, letelt már a hét holdtölte, a varázslatnak lesz mindjárt vége. Megtörik az átok, a ponty leveti ruháját és elnyeri örökre élete párját.
Így is lett minden. Megtörtént az átváltozás íziben. De hogy mindez hogyan, a képzeleten múlik mostan. Örömötök ebben is teljen! Találjatok szemet, hajat, nyakat és ruhát, legyen minden anyag bőr-barát. Az esküvőt is rátok bízom, de egy vendég se fogyózzon! Mesebeli legyen a szertartás, sose hűljön ki a parázs! A vendégeknek szárnya is lehet, ugye megoldható e kérdés, gyerekek!?
Építsetek nekik házat, szépet, fessetek róla képet! Messzire persze ne tegyétek, a tótól elköltözni volna vétek. A berendezés is rátok van bízva, de nehogy hiányozzon a hinta! A tárgyak mellé szeretet is legyen, boldogsághoz az megyen.
Fenn az ég, lenn a tó, a jövő bíztató. Aki nem hiszi járjon utána, - és fodros legyen a kispárna!

Mihály a vízkirály

Egyszer régen, amikor még minden mese volt és talány óriási vastag felhők kavarogtak az égen és oszlopokban zuhogott belőlük az eső. Csak zuhogott és zuhogott. Nem tudni meddig esett, de az bizonyos, hogy oly sokáig és oly kiadósan, hogy a mi sziklaföldünkből kék bolygót csinált. Olyan kéket, amilyen kékek a tengerek, az óceánok és a gyönyörű tavak. A halványkék fodrostól a mélylilába forduló indigókékig mindenféle árnyalattal találkozhatsz, ha számba veszed a vizeket a Földön.
Akárha az emberi természeteket néznéd.
Van lelkes türkiz, amely a sekély tengerek s óceánok barátságosan hívogató színe. Látsz csillogó szemű, jókedvvel telt egyiptomi kéket, mely úgy tükröződik a Níluson, mintha a világ összes birodalma az övé volna. Ismerhetsz hamiskásan kacsintó azúrt, ahogy a vízesések tavaiból és hegyi tengerszemek tükreiből néz reád. S ott van a mélyen ábrándos ultramarin, melyet barlangtavak árnyékában kereshetsz, hogy beléjük pillantva megláthasd önmagadat. A harcos kobalt a napsugárban szikrázó jégtáblákon és legyőzhetetlen gleccsereken megvillanó kék. S mily szeretetreméltó és megértő a szíveket kitáró zafír. Ott csillan a szépséges  Balaton hátán, amint a reáboruló égboltra néz. A búzavirágkék pedig az a kék, amely a legtisztább szívű tündérek szeméből sugárzik.
Csodásak a kékek, csodálatosak a vizek. Megannyi lélek, megannyi élet. Királyuk is van, kinek neve Mihály, a Vízkirály. Nevét egyenesen az angyalok elejéről, a lelkek mérőjéről Szent Mihályról kapta.
Felesége Felhőkirályné, aki az égi vizek, azaz a felhők úrnője és parancsolója. Természetére nézva csakolyan változékony, mint amilyenek az égre festett képek. Nem tudsz anélkül az égre nézni, hogy képzeletedet meg ne érintse az a sok kavargó, omló, változó tünde lény melyeknek égi mezője nap, mint nap megigéz.
Nem lusta és nem rest, az ég kékjére fest. Mi mindent láthatsz te ott fenn az égen! Bárányok és hattyúk andalítanak délben. Bút s bajt feledtet a sok úszó tünde kép, forgófarkú sárkány, nyelves-szárnyas tündérnép. Nagyorrú manók és legyezős dámák az égnek útjait jaj, de sokszor járják. S mikor az égi óceánok fényességét nézed, - érzed, hogy végtelen az élet s a boldogság borítékolva van néked.
No hát ez így is van s nincsen másképp. Ma és holnap s azután is örökkön örökké.
Felhőkirályné szerette a felhőket s Mihállyal, a Vízkirállyal gyakran szemlélték kart karba öltve alattvalóik gondtalan életét.
Hanem az egyik reggel mi történt? Összevesztek mind a vizek kik a felhőkből omlanak-peregnek, hullanak, hulldogálnak.
Provokálták és szidalmazták egymást. Mindegyik különbnek, okosabbnak, fontosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek tartotta magát a másnál. Nagy volt a veszekedés. Rájuk jött az örök átok: a békétlenség. Először Tavaszi Esőt szidták, mert irigykedtek rá a meghívó miatt, amit Gyöngyharmattól kapott a születésnapjára. Aztán már nem lehetett tudni ki, kit szid.
-Te pipogya! Te egyszerű kis langyika eső te! Nem kell olyan nagyra lenni azzal a kertlocskosító tudásoddal! Haha! Meghívó, hogy oda ne szaladjak! – Kötött bele Tavaszi Esőbe Zivatar. Gonoszkodó hangja bizony felhallatszott Vízkirály és Felhőkirályné trónusáig, akik ámulva hallgatták a durva szavakat:
- Kár olyan bárgyún mosolyognod! Azt hiszed mindenki elájul a te kis permetező vizecskéidtől? Hát egy nagy frászt! Majd megmutatjuk neked, hogy milyen az igazi eső! – Szólt hozzá a témához Vihar.
- Nekem még a szelek között is vannak barátaim. Kicsavarunk mindent és felborítunk és megcibálunk, és, és … beletaszítjuk a völgybe. – folytatta.

Szegény Tavaszi Eső csak állt félúton két virágzó almafa között. Nem nagyon értette mivel vonta magára rokonai harci kedvét, mint ahogy sokszor az emberek se értik mi okozza a rosszakarást.

-Mi van? Mi van? Ó te kis semmike Vihar, akarom mondani Viharocska! Hogy mered magad nálamnál előbbre helyezni? - Szegte fel fejét büszkén Hurrikán. - Velem merj újat húzni te semmi Zivatarka, vagy micsodácska! – Süvítette bele a levegőbe.
- Nekem beszéljetek! Nekem a jégesőnek! Nálam bátrabb és erősebb nincs a földön! – Szólt bele a civakodásba Jégeső, s, hogy szavának nagyobb foganatja legyen akkora jégdarabokkal ostromolta a Földet, hogy minden ember és állat menekült az útjából.
- Na neeeeeeeeeeeeeeee! Hát még az is valami? Tartasz vagy tíz percig! Istenem?! Kacag a vakbelem! Hol vagytok ti hozzám képest? - Szólt a Hóesés.
- Ha akarok órákig, mit órákig, napokig, hetekig esek. Hullok, omlok, fúvok és torlaszokat építek, de olyat, hogy annál nagyobbat senki sem tud.
- Nevetnem kell. Ha-ha-ha! – Hepciáskodott Felhőszakadás – Ha én megjelenek tinektek végetek! – Ordította.
- Jaj, hogy civakodtok ti eszement fröccsök, hát hova nem teszitek a szemeteket? Mikor én vagyok a legerősebb, én vagyok a leghatalmasabb, a legeslegfélelmetesebb, én vagyok minden viharok ura. Énnálam a begbonthatatlan erő. – Szólalt meg Szökőár s már kezdte is felfújni a képét, hogy bebizonyítsa az elmondottakat. - Beterítek mindent, elviszek mindent barátocskáim!
- Barátod neked az a jószagú hóhér, aki egy pohár víztől is szót kér! – Replikázott újra Zivatar s azzal akkorra vihar, égzengés, hóesés, mennydörgés és jégeső támadt egyszerre, hogy azt elmondani nem lehet. Nincs rá szó nincs rá felelet. Egymás szavába vágva kurjongattak, üvöltöttek :
- Na??!!
- Ki a legerősebb?
- Naaa?! Ki a leghatalmasabb?
- Ki a legnagyobb?
S amíg tartott a küzdelem - eltűntek a színek.
A gyönyörű kékek helyett már csak szürke és szürke volt minden.
Bizony a felhőcsodákból se lett más, mint egy hatalmasan kavargó szürke káosz.
Végül aztán, mivel nem tudták eldönteni, hogy kinek van igaza elhatározták, hogy a trónusok trónusa elé folyamodnak. Tegyen köztük igazságot maga a király.
Mihály pedig, - aki persze mindent látott -, csendet parancsolt a színe előtt. Nem engedte, hogy alattvalói a vizek, esők és szelek előtte is folytassák a szánalmas hencegést, dicsekvést, kivagyiskodást. Végigmérte őket mikor trónja előtt felsorakoztak, de mivel lelkében erős volt, s szívében szilárd nem mutatta haragját, hanem nyugodtan szólt, ahogy itt következik:
- Szóval igazságot akartok. – Itt mindjárt szünetet tartott, hogy mindegyiknek szemébe nézhessen, s hogy ők is megértsék, amit mond s egyszersmind higgadjanak le.
- Tehát igazság kell. – Folytatta békéltető hangon, ahogy a megvadult cirkuszi oroszlánhoz beszél az idomárja.
- Igazságot az Igazság Kútjában keressetek. – Mondta lassan s oly méltósággal, hogy az esők, szelek és vizek önkéntelen meghajoltak s lesütötték szemeiket a nagy király előtt.
- Zarándokoljatok az Igazság Kútjához. Majd ő megfelel a kérdéseitekre. – S kezével intett, hogy elmehetnek. Aztán Felhőkirályné felé fordult, kinek szemében a bánat könnye csillogott.
Több se kellett a vizeknek, esőknek s szeleknek. Már indultak is. Egy pillanat alatt kiviharoztak a teremből. Elillantak egy szettemnyi perc alatt. Keresték az Igazság Kútját.

Ott állt az -, s ma is ott áll - a Világ egyik középpontjában egy Majk nevű csodálatos pusztán. Ott is egy elhagyatott kastély rejtett udvarának titkos szegletében. Magányosan, méltósággal s oly némán áll ott, mint maga a vén idő. A hozzá folyamodóknak egyenként kell kávájához járulnia, hogy mélyében körbevisszhangozhassanak a beléje kiáltott szavak. Válaszait jól megfontolja, álmodik rájuk egyet-kettőt, néha akár éveket is, míg megjön a válasz. Kürtője az Idők Elejéből való. Ami onnan hangzik maga a való.

Bizony az esőknek, vizeknek s szeleknek is ki kellett várniuk a kút álmodó kedvét. Nyugodtan s békésen kellett várniuk a válaszra, amit oly hőn áhítottak. A választ meg is kapták egy bolondos felhőfoszlányos áprilisi napon.
Az Igazság Kútjának szavai itt következnek:
- Amikor a Nap, a Hold és a Szivárvány találkozik a Vízeséssel és Tavasztündér virágesőt szór, akkor jön el az igazság napja. – Ennyit mondott, s hangja olyan volt, mint nyári éjszakákon a halkan dombérozó szél. Szeretett rébuszokban beszélni. Többet nem is szólt. Csend visszhangzott mélyéből. Akárhány kavicsot dobtak beléje ő csak hallgatott. Egyenesen az Idők Elejébe húzódott vissza, hogy ott pusmogjon tovább az élet titkairól és az igazságról, ami egyébként ott világlik a Napban, a Holdban, minden szivárványban, minden vízcseppecskében s minden virágocskában. Csak a vakok és süketek nem látják.
Kávájára madár szállt, mintha azt mondaná, hogy nincs több audiencia, vége a fogadóórának.

Mit volt mit tenni az esőknek, szeleknek és vizeknek, maguknak kellett megkeresni a választ. Bolyongtak is szanaszét a világban. Bejárták a Föld összes zegét-zugát-pusztáját, hegyeit és völgyeit. Még a tengerek mélyére is betekintettek. Keresték a Napot, a Holdat. Keresték a Szivárványt, aki találkozik Vízeséssel, hogy színe előtt Tavasztündér virágesőt hintsen lábai elé.
Keresték egy nap, keresték két nap. Keresték kereken hét esztendőn át, míg egyszercsak meg nem érkeztek egy mesebeli völgybe. Langy esőt követték éppen, hogy tőle bocsánatot kérve megpihenhessenek, s a rút vita végére pontot tehessenek.
Megrágták már ötször, hatször, hétszer, hogy a viszály nem ér semmit.
Ami lent van az van fent, s ami fent az van lent.
Bizony, bizony.
Az esők, a szelek és a vizek megbékéltek. Nem néztek már egymásra haraggal s lám a kékek visszatértek s hűsítő, nyugtató hatásukkal megszilárdították a békét. A felhők sem késlekedtek tovább s még szebb és még változatosabb formákban andalították a népeket. Mosolyogtak a legyezős dámák, nagyorrú manók, kézcsókra emelkedtek a sárkánykacsók.
A felhők mögött lilán világolt a Hold.
A Nap pedig fényesen karikázott az égre s sugarait barátkozva ontotta a mesebeli völgyre, mesebeli völgyben a mesebeli vízesésre. Szivárvány sem késlekedett – a jóslat beteljesedett - s akkora kaput tartott, hogy Tavasztündér keze nyomán virágeső hullhatott, s az élet értelme megmutatkozhatott.