Meséljetek minden nap!

2018. június 14., csütörtök

Ferró Nyalka Julianna - Csiri és Csuri























Csiri és Csuri
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Várhelyerdőn innen, s a Várhely-tavon se túl, ott, ahol a Morzsa kutya az úr, volt egy csendes kis falu. Csendes kis faluban egy piroscserepes ház. Piroscserepes kis ház padlásán, sok-sok verébcsalád. Együtt egy egész kolónia, nagybácsik, nagynénik unokák és tantik, fészkeik közt egy se volt antik. Mindig újat raktak! Gerendák s deszkák közt matattak. Szerették a sok rést az oszlopok fölött, így aztán fecske helyett a tornácra sok mezei veréb költözött. A csipogó had itt vert tanyát, szedte a legyeket sok-sok életen át.
Tavasz volt, zsongott a természet, párt választottak a verébnépek. Pózoltak, udvaroltak szárnyukat verdesve, az igazit keresve. Csiri balra ugrált, Csuri pedig jobbra, nem voltak a nyugalom szobra. Az eresz egyik végén egymásnak ütköztek, aztán egymással egy kicsit szemeztek. Kitalálhatod mi lett azután, egymásba habarodott a fiú meg a lány.
Megkezdődött a nagy tavaszi fészekrakás meg a nagytakarítás. Kidobáltak, húzgáltak mindent, ami régi, egy kettőre üres lett minden kégli. Csiri és Csuri, hogy egymásra találtak, nekikezdtek a fészekfoglalásnak.
Csuri a lábával dobolt. Csiri a csőrével kotort. Elvacakolták az időt. Mire felébredtek, minden valamire való hely lefoglalva lett. Minden lukban szuszogott egy madár. Tápászkodott a határ. A padlás túl szűk ennyi verébnek. Az erre járók meg mind benéznek. Különb házra vágynak mondták végül ki:
- Nézzünk körül kedvesem a szomszédban vagy a fészerben!
- Izé, hogy is , hideg is, sötét is, félek is…
--Jól van megyek , csirip, csirip, megértelek.
Repültek is tova. Egyik odúból másik odúba. Találtak párat, de azokban már a cinegék cucca szárad.
--No, a falu végén a lóistálló. Az lesz a jó!
--A fecskék fészke nem nekünk való. Pár hét múlva újra itt vannak a fecskék, oda hordják majd a sok legyecskét.
--Építsünk fészket magas fa tetején!—Csiripelte tovább a veréblegény.
--Nem vagyunk mi se varjak se galambok és a héja jelentene ám gondot!—Csipogta vissza a lány a magas akácfán.
Járták a környéket reggeltől, estelig. Kicsi szívüket az aggodalom járja, itt van már az idő a fészekrakásra.
--Ott a gerenda széle!
--No csak, nem gondolsz a szélre?
Repültek naphosszat, kerestek, kutattak. Egyszer csak karikába szállva, visszataláltak a szép kis parasztházra. Már majd sírva fakadtak, mikor egy lopótökre akadtak. Lopótökön picike kerek luk, alatta meg egy picike pálca.
Tátva is maradt a két veréb szája. Még tegnap anyóka akasztotta ki a verandára, várva ki lesz az összkomfort gazdája? Csuri, a kíváncsi kis veréb már be is dugta a fejét. De Csiri nem követte, nem volt hozzá mersze.
Csuri ugrált örömében, a szárnyát verdeste.
--Nézd meg Csiri, nézd meg Csiri!-- egyre csak ezt kérte.
A hintázó tökházba bátran beugrott és csőrében kihozott egy ottmaradt kis tökmagot. Naná, hogy Csiri is mindjárt melléje reppent, vígan eszegettek ketten.
Nem kellett most már kétszer se mondani. Berepültek, kirepültek, csiripeltek. Hordták a sok pihét, tollat, gyenge fűszálat, a két kis veréb készítette a nászágyat a sok kicsike barna pettyes tojásnak.
Négy kis szürke tojás lapult a fészekben, elrejtőzve mélyen a fenéken. Csiri őrizgette, melengette, élete párját is szerette. Csuri hozott neki pondrót fényest, aztán helyette ülte meg a pöttyös négyest. Repkedtek össze-vissza az udvaron, nagyon aranyosak voltak mondhatom.
Nagy volt az öröm, mikor kibújt sorban mind a négy, hordták is nekik a sok kukacot és szöcskét. Nem unatkoztak egy pillanatig sem, nem nevelhetsz jobban fiókát te sem.
--Éhes vagyok, éhes vagyok, csak még repülni nem tudok!
--Mama, mért csupasz a testem?
--Mi ez a sárga pötty az ülepemen?
--Nem baj lelkem.—Mondotta a mamája, és ráült a négy fiára. Burri, Burra, Durri és Csőrike, a dicséretet söprik be. Tollruhájuk is kinőtt, nem cifra, pofijukon két barna foltocska.
--Ó, te édes pici Burra, kapjál rá a szúnyoghúsra!
--Burri, hova nézel, a testvéred már ebédel!
--Durri egyed meg szépen a magot! Ne válogass, apádra hallgass!
--Te kis Csőrike, icike, picike, te is egyél sokat, érd utol a bátyáidat!
--Itt vagyok , itt vagyok soklábú rovart adok!
Így telt el egy hónap, vagy kettő? A kis verebek szárnyra kaptak, a fészekből kipottyantak. Akarom mondani röppentek, ugrottak, macskák elő bujkáltak Esetlenül szálltak ágról ágra, a kedves anyóka mulatságára.
Megérkezett a nyár, virágba borult a határ. A verébcsalád már vidáman repdes, mindenféle ennivalót keres. A veréb a tyúkoknak kiszórt búzát is szereti, azért anyó őket elhessenti. Tudja ő, hogy mindenkinek van hibája, szeretettel néz a kis verébcsaládra.
Simogatja fejét pákosztos macskának, ugatós kutyának. Szép az élet együtt, bátran elhihetjük.
S, hogy mindez hol történt?

Megmondom kereken: nem máshol, mint Vérteskethelyen!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Látogatók

Látogatók