Meséljetek minden nap!

2015. július 8., szerda

A balatoni igazgyöngy


 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl, egy náddal benőtt kis sziget. Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, sirályok, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet. Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy ezen a szigeten lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy az emberek mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett, a fodrozódó vízből jókat permetezett. Fényes tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.
Hajnaltájban, ha kiülsz a szépséges tó partjára, láthatod őt sok-sok pajtásával egyetemben. Sajnálhatod, hogy nem férnek el a kezedben.
Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott az északi part királyának, Szürke Felhőnek fülébe. Messziről megleste, szíve beleremegett, a szép sirálylányba menten beleszeretett. Szaladt gyámapjához rögtön, hogy nászajándéknak ugyan mit küldjön. Apja pedig, kinek neve rang: A vénséges vén tihanyi Visszhang. Az öreg pedig bölcs lévén, mást úgyse tehetett: a lánykérésbe beleegyezett. Követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.
De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána. Ó jaj! Eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett. Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett. Hallotta már az öregektől nem is egyszer: - Ha baj van nem kell más vegyszer, mint a tiszta szó. Kérni nem szégyen, s szavadnak foganatja lészen.
Kérte, hát a szárcsát, hogy a gyöngyért bukjon le, de a szárcsa nem tudott leúszni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta.
Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.
- Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked? - Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.
- Mondd el kérlek! Ha tudok segítek. - Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.
- Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang fiának jegyajándékját. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.
- Ha tudok, segítek. - Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.
Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellett csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta: ilyet még úgyse evett, de remek! Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt. Ó! Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába bele is fúródott.
Szóval, elnyelte a homok s felette a hullámok fodra, teljesen beborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen, s sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy gazdag lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Keresték egy nap, keresték két nap, harmadnap egy szeleburdi kis hal a felszínre hozta. Nohát, hogy örült a tündérgyermek! Nézte-nézte! Látta jól: szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre!
Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem-hogy, hejehuja, haj!

Legszebb madár a siráááály, ő az igazi kiráááály!!!
Itt áll büszkén - Szürke Felhőőőő, napsugárban fürdőzgetőőő!
Ezüsthold lett néki párjaaaa, szárnyuk a világot járjaaa!

Szóval az egész balatoni madársereglet erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Csapatban jöttek, keringtek, szálltak, tuti, hogy egy cseppet se fáztak. A zenét a szél húrjai adták, táncparkettnek az öböl csónakjait kapták. A menyasszony fátylát teliholdból szőtték, a vőlegény kalapját kagylóhéjból vésték. A hangosításra nem költöttek semmit, Vén Visszhang ismeri a trendit. E téren ő a verhetetlen, kihangosítása kegyetlen.
Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt. A tündérgyermek tapsolt, ugrott, ezüsthídon végigforgott. Piruettet csinált négyet, amit mondok elhiggyétek!
Aztán hajnaltájban elfáradt a násznép, -pirkadni kezdett, még most is látom az egészet.
Mégpedig hogy merre láttam? A déli part zugában. Harmatos, furcsa hajnalon ott üldögéltem én a parton, pont Balatonbogláron.

Aztán meg, hogy mindez igaz-e vagy se?... Nem tudhatom, de azt igen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.

2014. október 24., péntek

A töklámpás titka


 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tök. Ugye most nevettök? De ez a tök nem volt olyan egyszerű földi indás, - heverő, hanem egy nagyszerű töklámpás, mely a kertben álmodoz s ha lement a nap ő csak úgy sugároz. Égett benne egy csodálatos mécses, mely a nap energiáját sugározta vissza és sugárzó szemével nézett a csillagokra.
Történt egyszer, hogy a kertben járva, felfigyeltem a töklámpásra. Mintha kacsintott volna a fennen járó csillagokra.
Én is felnéztem s nicsak, nicsak, - hoppá! - lássatok csodát, a Göncölszekéren érkezett az újabb varázs. Egy szép csillagtündér ereszkedett a kertbe harmatcseppeket szórva a földre.
Meg is dörzsöltem a szemem, ilyen még nem történt velem. Ó, gondoltam én, mi lenne, ha idejönne elém. Jött is a csillaglány, kezében pálca, úgy láttam kész volt egy táncra. De nem hozzám, a tökhöz lejtett lazán. Bámultam én, bámultam ám, hogy miről nem mesél a szám!
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp!
Táncba kezdtek ott a kertben! Kopogott a tök sárga köpenye, libbent a sárga láng, megvilágította a kékruhás holdleányt.
Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek sorban, kéz a kézben, egyenként is merészen.
Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Csoda jó volt nézni, az embert az ilyen megigézi. Libbent-lebbent a kertben a láng, csudára jól ment a tánc!

S ahogy az égre felsétált a hold, - nini! - előjött öt kis kobold.
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp! - Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták.

Folyt a dínom-dánom az éjen át, hanem az első napsugár felébresztette a kakaskát:
- Kukurikú, itt a hajnal! Közeledik a nap! Kukuri - kú éji nép, jó álmokat!
Több se kellett, eltűnt a csillagok tündére. Elrobogott az öt kobold, léptek most álom-mesgyére.
- Hipp, … de hopp … – hoppiri, … de hopp!... - Ásítottak még néhányat, fennmaradni már nem vágytak.
Ott maradt a töklámpás, meresztette szemét a nap sugarára, alig várta, hogy estére megint duzzadjon az energiája. …

Nekem se kellett több, kezem a szívemre tettem s a meseírásnak nyomban nekikezdtem.

Ha nem hiszitek, tegyetek a kertbe
töklámpást, vagy valami mást!
Mosolyra szalad majd szájatok,
csak egy picit várjatok!
 – Hoppiri, de hopp!

2014. április 2., szerda

A béka


 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tócsa. A tócsában fekete gyöngysor, egy szeme sem ócska. Ha üvegből volna, tavitündér nyakába való volna. Hanem ezek nem üvegek, bennük élet lüktet, a természet csodáját mindjárt megérted!
Mire újra a vízbe nézel, a gyöngyökből na vajon mi lett? Megmondom kereken, sok pöttykocsonya lett. A kocsonyácskák közepében pedig egy-egy picinyke pont. Mi az? Mi az? – Egy pirinyó pont.
E fekete pontok mindegyike micsoda hát? Mit gondoltok mi lehet az? Az bizony nem más, mint egy-egy icike-picike békacsemete. Fekete gyöngysor pete.
A keréknyom tócsáját sütötte a nap és kikeltette a békaporontyokat. Ahogy mondám kikeltette a békaporontyokat.
Aztán pár nap múltán a természet ezeket a kis pöttyöket úgy átlvarázsolta, hogy mindenki iciri-piciri kis halacskának gondolja. Apró, pici, fekete halacskák úszkálnak a pocsolyában, és élik világukat nagy vidáman. Izegnek-mozognak, ide-oda úszkálnak, kis farkukkal csapkodnak.
Abban az évben szerencsére sok volt a jó eső. Ömlött erdőre, mezőre, csordogálva szépen, igazi langy eső kell ebben a mesében. Összegyűlt a sok víz a keréknyom árkában, otthont adott a nyüzsgő békafiaknak - nevezzük őket ebihalaknak. Bezony, bezony: ebihalaknak.
Szóval, nagy vidáman úszkáltak tócsánkban a fekete halacskák. Igen ám, de az idő telt egyre és a természet a varázspálcát újra elővette. Ahogy mondám a varázspálcát újra elővette.
Mit csinált? Mit vajon? Apró békává változtatta a sok incifincit. Bizony, bizony békává változtatta a sok incifincit. Előbb a hátsó lábuk bújt ki, utána az első. Szebbet nem festhet le egyetlen festő. Csillog-villog az új bőr a parányi lábakon, s nini: Mi történt egy hajnalon? Pattogó drágakövek ugrálnak az avaron. Kész a béka! Heuréka!
- Óris, tóris, metamorfózis! Bizony bizony ez a metamorfózis.
Sok kis parányi békula hagyta el a tócsát, - éppen idejében voltak, - mert a napsugár nemcsak ebihalat melengetett, a vízre is lehelgetett. Felszippantotta magához, nem juthattak hát a békák kajához. Barnállott, zöldellett tőlük a part s brekegve várták az újabb zivatart. Naná, hogy várták az újabb zivatart.
A békák nagyon szeretik a vizet, s ahogy tehetik, bele is ugrálnak s mohón felfalják a szúnyoglárvákat. Mert bizony a szúnyognak is kell ám a tócsa, vízben fejlődik ki a szúnyogok vérszívó hada.
(Sok más rovar is szereti a vizet. Itt élik le gyermekéveiket. A molnárka, a szitakötő, a hatalmas kék acsa. S a kérész is, ki mindössze csak egy napig él, mint néhány virág, s testével fehérre varázsolja a Tiszát. Ha nem hiszitek járjatok utána s menjetek el szép június havában a Tisza partjára. Azt mondják akkor:
- Virágzik a Tisza! - Aki nézi csak este megy haza.)
Hanem közben mi lett a tócsabéli békákkal? Kanyarodjon vissza a szó. Akad itt még mondandó. Bizony, bizony akad mondandó.
Első szabály: a békák rovarokat esznek. Ízét sose adják levesnek.
Viszont igen hasznosak és viccesek, mint mondám vérszívó szúnyogból rengeteget esznek. Lesben lapulnak, víz alatt nyújtóznak. Királylánnyal lagzit terveznek, addig is minden arra repülőt bekebeleznek. Vékony nyelvecskéik készenlétben várnak, az arra tévedt legyek bizony rosszul járnak. Hajaj! De rosszul járnak!
No, vegyük csak sorra, 3500 fajta.
Először is a varangyos béka. A külseje zöld, fekete, vagy barna. Kész abra-ka-dabra. Ha rücskei miatt csúnyának találnád, képzelj melléje szép tavirózsát! Tavirózsalevélen húnyt szemmel posztol, nem is fogy ki soha a kosztból.
Ezzel még nincs befejezve a békáknak sora. Egyiknek élete se legyen mostoha. A barna erdei béka a patakmederben, kövek alatt lapulva tetteti, hogy nincsen ott senki. Ha piszkálod, mérgesen kvartyog: - Mit képzeltek? NNNa! Mit akartok?!
Testvérbéka a leveli, őt bezzeg mindenki kedveli. Aranyos kis jószág a szó szoros értelmében, szeme -, mint kerek aranyrög világít a csendben.
Ruhája a mimikri, a zöldre zöld illik - vagy mi?
Picit ugrik, aztán nagyot, megcéloz egy kólás kupakot. Ott aztán fotóztatja magát, ha hanyatt feküdne süttetné a hasát. Bizony, bizony akkor süttetné a hasát.
Mikor reggel leled meg a napernyő rúdjához bújva, csodálnod kell újra, meg újra. Pózolgat erre meg arra, ilyen nyílt színen nem ugorhat a falra! Te pedig nézed-nézed mert oly kecses a tartása, az egyiknek a szobámban van a lakása. Belebúj a cserépbe télre, tavasszal a fikusznak levelére, aztán meg odaugrál az ágy lábához, közelről is roppantul bájos.
Van még egy kedvencem, őtet el ne felejtsem! Kecskebéka a neve, fűzfa lombján fekhelye. A hangját a „mekegésről” kapta: - Mek, mek, mek, meeek. - Ezt mondja. Egyre csak ezt mondja.
Nyakán egy zsák, duzzadó, hangos hangot hallató. Kifújja vagy beszívja, találd ki, hogy hogy tudja!
Unkanép és békanép ugrálhat bármerre, csókolhatja a királylány epedve.
Este, ha a békák hada kuruttyol, nevetésre hangol. A faluszéli tóban egyenként kezdik, egyszerre végzik. Bizony, bizony egyszerre végzik. Hogyan lehet ez?! Még senki sem fejtette meg. Karmesterük nem vitás, csak egy csudabéka lehet senki más!
Hogy pedig ez mese volt vagy nem, nem is tudom, de kertünk békáit szeretem nagyon.

Bezony, bezony.

2013. június 28., péntek

A festőnő és a kékhajú tündér





A festőnő és a kékhajú tündér
Egyszer volt, hol nem volt, a kék hegyek és sárga mezők között, a magányos fák birodalmában élt egyszer egy festőnő. Ez a festőnő éjjel nappal csak festett és festett. Ecseteiről el nem kopott a festék, fiókjából ki nem fogyott a papír. Mindig ugyanazt festette, a boldogságot ezen a szomorú földön kereste. Megfestette, amit szívében látott, témát sose váltott. Kihúnyt napot, kiszáradt fát, sorvadozó búzatáblát. Árva mezőt, árva hegyet, nem próbált mást, csak ezt az egyet. Hajladoztak a kopasz ágak, eltörtek a tikkadt törzsek, vörösen izzott a nap és a földek. Csodálatosak és szívbemarkolók voltak ezek a festmények. Aki nézte, könny szökött a szemébe. Ha letörölte, újra ömlött, nem szállt madár a táj fölött. Nem nyílt virág, nem feslett egyetlen bimbó. Nem parádézott királyi hintó. Mégis, ha láttad a gyönyörű színeket, érezted ez itt a féltett szeretet.

Egyszer aztán, az erdőszélen, amikor éppen egy ilyen sóhajtó képet festett a festőnő, valami csodálatos dolog történt vele, ami egész életét új mederbe terelte. A lemenő napot nézve, az ecsetet villámgyorsan kapta kézbe. Olyan volt minden, mint egy vöröslő álom, narancsos a föld, vörös az ég és a fák feketék. Fújta, fújta a szél az ágakat a képen, nem látni ilyet csak a mesében. Magányos és bús volt minden, hogy az emberi szívekbe féltést hintsen. Féltést és hitet, szereljünk a szívekbe is liftet! Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a festőnő festett, érzelmei a képben öltöttek testet. Előtte az állvány, mellette a lemenő nap, kicsit arrább……hopp …… egy tollas-bodros kék kalap. Kalap alól kék haj látszott, s e haj alatt tündéri fény káprázott. E fény egy főtündéé, akié az erdő, minden bokor és kő. Azon gondolkozott rögtön, hogy emberi alakot hogy öltsön? Meg akarta mutatni magát, hogy a festőnővel csaphasson egy diskurát. Beszélgetni, csacsogni szeretett volna, e nővel együtt, felülni a holdra. Lábat lógatni, fényben hintázni, a csendes éjszakában vígan lallázni:

Ólalla, ólalla milyen bágyatag az ég,
Figyellek téged régestelen-rég.
Majd meglátod édesem,
Amit festesz énnekem,

Ilyen nótát dudorászott a kékhajú tündér, aztán bucskázott egyet, bokázott egy hopszasszát és menten megérezte a nő, hogy valaki figyeli őt. Odanézett és boldogan konstatálta, hogy, - amit most ő lát, - azelőtt senki sem látta. Oldalra vetett egy pillantást, a főtündér meg várta a hatást. A hatás nem is maradt el. A festőnő kezében megállt az ecset, a válla fölött ámulva lesett. Aztán lassan arrébb lépett, azt hitte a látvány csak igézet. De nem, a tündér ott van. ( Én is látom mostan.) S ugrálgatva, dalolva, kört írt le az állvány mellett, terítve a nőre kékes-fényes csillámporos leplet.
- Halihó, ismersz-e?
- Halihó, láttál-e?
- Nnna válaszoljál nekem!
- Lécike, a lábaddal lépj párat velem!
- Cukd be a szádat, ne félj! Tanácsot is csak tőlem kérj! - Ezeket cérnavékony hangon mondotta, a csendet egy-kettőre szerteszét oszlatta.
A festőnő, miután megdörzsölte szemét, kinyújtotta a kezét. Ujjai hegyével a lenge szárnyakat megérintette, a feléje hajított kalapot ábrándos szép fejére tette.
- Szia. - Mondta aztán elmélázva lassan, egyszerűen, halkan.
- Szijja! – Kurjantotta rá a kékhajú, nagy haját megrázva, repültek onnan a csillámok szikrázva.
- Énekelj velem ólalla, ólalla! Lécike! Tetszenek nekem a képek! Ezek gyönyörű festmények! Látom, hogyha szárnyat nem is adott az ég, neked elég a festék.
Beszélt és beszélt, csilingelt a hangja. Olyan volt, mint ételben a manna. Azt kérte, ne legyen a festményen több búbánat és szomorúság, váltson a festőnő témát. Majd elmondta, amíg hármat pörgött, mi az, amiért emberi testet öltött.
Lehelte, fújta, ringatta, ízlelgette a szavakat, szavakból a gondolatokat: Gondalatokból mondatok lettek, - ólalla -, ezekből erednek a tettek. Ólalla. Kinek milyen a szava járása, életfolyamának sodrása. Szép szavak, szép tettek ide gyertek! Hallgassátok dalom, azt akarom! Ó.
Ilyen lallákkal perdült tündérünk a festőnő elé, tárta szét hófehér karjait felé:
- Kedvesem, ne félj, állj rendesen, az én világomba kerültél most be félszegen. Tündérsóhajokból állnak itt a fák. Egy cseppet se reszkess! Nahát!
Aztán kézenfogta a festőnőt és óvatosan lépkedve egy tündérországi márványkőre ültette. Eléje telepedett, szájából fűszál lógott, látszott, hogy nem ismer semmi gondot.
- Kedvesem! Ólalla, ólalla. Fogadd meg szavamat, a képeidre fessed ezentúl önmagadat. Önmagad mindennek képében, az élet értelme elfér egy érmében. Ha valamit hiszel és látni vágysz, azzal senkinek sem ártsz. Fessél madarat, de százat, meglátod csicsergős lesz a házad. Pingálj rengeteg virágot, kék eget, tavirózsás kerteket. Legyen az út fölött szivárvány, menjen kéz a kézben a fiú meg a lány. Varázsecset, varázsfesték nem kell neked meglásd, selyembársonyból lesz a karmazsin palást. A koldúsból is király válik, boldogok leszünk mindhalálig. Amit a papírra pacsmagolsz, a vászonra kensz – az mindenkié lesz. – Itt megállt, sóhajtott kicsit, a szájához egy újabb fűszálat vitt.
-Tűnjön el - folytatta, - a bánat és bú, inkább legyen égiháború. A zivatar és fergeteg, tisztára sikálja a lelkeket. Új mag terem, vidám és egyszeri, az ingaórát a papám berheli. Mindent megcsinálunk, gazdagok leszünk, csak egy kis mosolyt az ecsetre vegyünk. Fessünk nevető rózsaszínt, cikázó acsát, aranyfényben ringó szőke búzatáblát. Magas erdőt, fényes eget, a mezőn legelő teheneket. Szikrát, halat, fényt és akácot, nehéz ábrázolni a hopp táncot.
A festőnő ámulva hallgatott, a szerzett bodogság szemében aranylott. Tetszett neki a felkínált jövő, festett világképből ő lesz az úttörő. Azután pedig míg simogatta térdét s ég felé szippantott, addig a tündér varázsszikrákat ontott. Ragyogott a nap, fénylett a hold, a mezőn rengeteg tücsök szólt. Aztán mélázott, majd köszörülte torkát, párat köhécselt s elszabadult fürtje végén egy picikét tekert.

- Boldog vagyok, - szólt -, hogy találkoztam veled, mit kértél mindent megteszek. Mindent, amit szeretek, eztán az ecsetre teszek. Hanem mi lesz, ha mások, - a többiek, - rajzaimon csak nevetnek? Jösz-e segíteni nekem? Félek akkor kezembe venni a festéket se merem. – A kékhajú erre vállat rándított, varázsport libbentett, szeme csodálkozón elkerekedett.

- Dehogynem! – Mondta. - Te csak kenjed és vágjad, hogy a világra boldogság terüljön az ecsetestál nehogy kidőljön! Lehet pár paca is és hullámvonal, a papírról is szóljon a lalla és a dal! Karikába cikkcakk és harmónika kerül, a cigány a felhőben hegedül. Vad tigris les a dzsungel méregzöld füvein át, sárgálló szemekkel néz tereád. Virágokkal s méhekkel teli az életfád. A tengerparton a víz alá seperjük, ami ciki, az elefánt hátán egy szárny nagyon izgi. Legyen minden kép varázsos, biztató, Nakonxipánban hull a hó.

Ólalla, ólalla, fessél sok boldog képet!
Hogy a földön mától az legyen a nézet,
Legyen bármilyen a valódi élet,
Ne az határozza meg a képet.
Ólalla, ólalla boldog legyen az élet!

Amit pedig a szép fehér papirokra fest az ecset,
Azonnal néktek adom, csak nyújtsd ki a kezedet!
Ólalla, ólalla nyújtsd felém kezedet!

A festőnő akkor már készen állt. Egyetlen egy picikét sem vacilált. Érezte ereiben az erőt, szerette a lágy tavaszi esőt.
Röpke zápor futott végig a mezőn, a tücskök dala elült, felhőt továbbfújt a szél, és minden, de minden neki mesélt.
A tündér meghívta még teára, elsétáltak a házába. Telefonszámot is adott, a sütire habot nyomott. Finom volt minden, világos a szoba, számítógépes az iroda. Sok munka vár a tündérek hadára, rengeteg gyógyír kell az emberek bajára. Tanításról szólt a készülő könyve, ne csorogjon soha egy gyereknek se könnye. Bízzanak jövőben, élvezzék a percet, munkában, életben, minden lélek szeretetet leljen. Nem kell a sok sóhaj és panasszó, az ételek ízét adja a só. Vágyainkat a képzelet, e való világra szülje meg.
Sokat beszélgettek, nevettek, egy kettőre igazi barátok lettek. Aztán elbúcsúztak, a kék hajzuhatagon nincs már kalap, - mint tudjuk, - a festőnő fejére került az. Búcsúra emelte a kezét a fénylő varázslat, kacsójával intett néhányat:
- Ami a szívedben legbelül, az legyen a vásznon is legfelül! Javítsuk meg a világot, ennyi bajt egyszerre ki látott?
- A-mi a szí-ve-men leg-be-lül, a vász-na-mon leg-fe-lül. – Mondogatta a festőnő, ahogy ment. Távoztában integetett még néhányat, kacsintott maga elé vagányat. Aztán szaporázta léptei sorát, fürgesége meghazudtolta korát. Szinte röppent, úgy futott, a kalap pántlikája lobogott. Alig várta, hogy ecsete munkába álljon és a világra boldogság szálljon. Kigondolta már mi mindent fest: mosolyt és sós perecet!

Varázsolni csak így lehet igazán,
Az ecsetet tartsd egész lazán!
Ami a szívben legbelül,
Legyen a vásznon legfelül!

A vászon pedig legyen a világ maga,
A vén Föld szíve és ajaka.
Kívánságok a képen legyenek,
Egy-kettőre életre keljenek!
Ólalla, ólalla életre keljenek!


Míg ment, szálltak a dallamok, elkísérték hazáig a cérnavékony hangok.
Ti se tétovázzatok, fessetek le mindent mit kívántok!

2013. június 25., kedd

Csillag mondókája



Csillag mondókája
Egyszer volt, hol nem volt, a búzaföldeken innen, de a rozstáblákon túl,  Sümegnek szép hegyén, éldegélt egy szegény legény. Talán ötszáz éve is lehetett, traktorral szántani nem lehetett. Nem volt neki egyebe, csak egy darab földje, egy nádfedeles háza, egy kutyája, egy macskája, no meg egy Csillag nevű lova.
Igen ám, hanem a ló nem akármilyen ló volt, de egyenesen táltos, s erről bizonyságot is tesz már most: Gazdáját mindenhova elviszi s hozza, s mikor sóhajtozva néz az ég kékjébe, szava ennyi csak feléje:
- Kedves gazdám fel a fejjel, sohase keseredj el!
Ennyi rendesen elég is volt, s a bíztatás nyomán ment minden, mint a karikacsapás. A szántásban is segített, ő húzta az ekét, hiszen minden évben zabot vetett a gazda s a termés életüket bearanyozta.
Csak egy volt a baj, ez a legény kissé irigy volt. A madaraktól még egy magot is féltett, mindenhova madárijesztőt tett.
Történt aztán egyszer, egy szép őszi reggelen, hogy legényünk csak levegőt látott a vederben. Földjéről is elfogyott a zab. Jaj mi lesz most már, mindet elvitte tán a madár? Szaladt is nyomban csípőre tett kézzel, kereplővel meg egy újabb madárijesztővel. Majd ő elkerget minden szárnyast, hogy a határban egyetlen egyet se láthass! Hogy merik őtet meglopni, a magot a kalászból kicsórni?
Hanem a madarak szelleme ezen igencsak felhúzta az orrát, bíz rossz szemmel nézte az ingbe s gatyába tömött szalmát.
Mérges lett, de nagyon:
- Hogy lehet fennakadni egy picike magon?
Szellemszárnyát messzire terjesztette és a zabot beporozni nem engedte. A szeleket elkergette. Gondolta egy kis bosszú nem árthat, hogy e mogorva, zsugori ifjú megtanulja végre, a madaraknak is a mag az elesége. Bezzeg jó a sok csőrös, ha kukacokat öldös! Hernyót, pondrót megesz, a gyümölcs milyen zamatos lesz! Hanem most betelt a pohár, a madarak szelleme megoldásra vár. Méghogy őket ijeszteni?! Kereplőkkel elkergetni?!
Nem késett soká a válasz. Nem késhetett, Csillag ismerte az illemet. Megértette a morcos szavakat, sajnálta a madarakat. Tudta jól mi a baj. Nem kell a tűzre több olaj!
- Ne búsulj semmit édes gazdám, csak mosolyogj, s a többit bízd rám! - Ekképp beszélt a táltos vígan, és rúgott meg dobrokolt látszólag nyugodtan. Aztán papírt, tollat ragadott és egy versikét faragott.
- Nnnnna, mi legyen? Mit tegyek, hogy mindenem meglegyen? - Nyaggatta a legény, várva figyelemmel, hova lukad ki a ló evvel a beszéddel? Az pedig nyihogott, mellső lábával dobbantott s ekképpen folytatta a szónoklatot:
- Vesd csak el bátran a magot, mint eddig, de közben mondjad és hirdessed: ”Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak.”
Úgy is tett a legény. Kiment a határba s a magot akképpen szórta, ahogy a lova mondta: - „Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magamnak!”
Mire a földecske végére ért, csodálkozva vette észre, hogy még mindig van zab a vedrébe’. Jól van, gondolta s a zabszemeket hazafelé is elszórta. Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magának. Aztán hazaérve, megetette, megitatta, lecsutakolta, kialmozta a lovát, s ő is bement a házba, hogy magát kiszolgálja. Vacsorája szalonna, hagyma és kenyérke, a szegény ember ezer éve ezt eszi ebédre, estére.
Aztán, ahogy a tél is elmúlt, s megérkezett a tavasz, kizöldelt a zab. Nézte emberünk, nézte, s nem hitt a szemének, mert az biz nem látszott kevésnek. Várta is az aratást, többször kilovagolt, hunyorgott reája, hogy szökken szárba, azt kukucskálta, hogy fordul termőre táltosának étke.
Már kitűzve az aratás napja, mikor csókák érkeztek s a zabföldre repültek. El akarta hessegetni a gazda, de táltosa nem hagyta:
- „ Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak!” - Nyihogta oda. Ide, oda, amoda.
Úgy is lett. Eszegethetett minden csókalány és fiú, nem lett a zab fölött háború.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadnapra délre, megérkezett a varjúcsapat. „Egyet a varjaknak…” szólt most már a gazda s a táltos bólintva ráhagyta. Kellett még egy nap, két nap, hogy megérjen egészen a zab. Lássatok csodát, sorra megtelt zabbal az összes zsák. A gazda négy részre osztotta: egyet a piacnak, egyet abraknak, a többit magnak meg a madaraknak.
Így éltek sokáig, Csillag és gazdája, minden évben szépen nőtt a zab. Feleség is került, Terka volt a neve, őt aztán a házban mindenki szerette. Megtanulta ő is a versikét: a barátság fonalát dehogyis tépi szét. Ahogy telt az idő gyerekeik lettek, verset tanulni persze, hogy szerettek. Csókák, varjak, lovak és emberek szeretetben teljen minden percetek!
Adjatok, ha adni tudtok, szotyit az etetőbe hordtok. Minden madár fülelve jár, csőrtől csőrig csacsog a csirip, a trilla és a "kár": ide gyertek, ebbe a kertbe, jóllakhattok újra meg újra, s mind egyszerre.

Csillag mondókája pedig házról házra jár,
Legyen tele madárral az egész határ!
Jó kis versike, fújjátok reggeltől estig,
Te se felejtsd el egyetlen percig!


2013. június 2., vasárnap

A szitakötő és a vihar

 Egyszer volt hol nem volt, volt egy csodálatosan szép erdő. Erdő közepében egy virágoktól körbevett kis tó. Tó közepén egy picike sziget. Ezen a szigeten élt egy szitakötő dáma, akit nem érdekelt a dráma. Minden nap lerepült a kristálytiszta vízhez, s annak tükrében csodálta karcsúságát és szivárványszínben pompázó tündérforma szárnyát. Mint mondám, gyönyörűséges, tündérforma szárnyát.
Nyár volt, rekkenő a hőség, szellő se lebbent, levél se rezzent. Az idő megállt, minden száradt, tört és sóhajtott, vizet óhajtott. Felhők még nem látszottak semerre, de tudható, - a tapasztalat mondja, - minden megváltozhat óráról órára. Amint mondom, óráról órára.
Most még süt a nap, de nicsak felhők gyűlnek az égen. Mi lesz belőle? Tudni nem lehet, súlyosak, feketék a fellegek. Szitakötőnk, csak nézte, csak nézte, de bohó lelke az ijesztést fel sem vette. A jégesőtől ugyan félt nagyon, meglepte egyszer egy tikkasztó forró napon. Amint mondám - egyszer - egy forró nyári napon. Hanem az ilyesmit ő feledte, csak a jó dolgokat szerette !
Ott a kis szigeten volt egy pirostetős ház is, körben a virágok mesebeli kláris.


Az udvaron a trombitavirág kelyhe harmattal volt telve. Ebben mosdott szitakötő drága, ha maszatos lett szép türkiz ruhája. Most is odalibbent, hogy frissítse magát, harmatvízzel locsolja a hasát. Hanem benne, már pihent egy barna lepke. Szitakötőnk hát a tóba tette lábát, ilyen kicsiségből nem csinált problémát. Aztán pihenőnek keresett egy közeli kőlikat, vízmosta barlangot, melyet a szomszéd domboldal bőven kínálgatott. De kitisztult az ég, szitakötőnk ingatta a fejét. Aztán vállat rántott, mit tegyen már most? Látom, hogy gondtalanul szálldos, amint mondom csak szálldos és szálldos.
Hanem a kecskebéka brekegett, vihart jelzett serényen, a körtefán ültében.
- Brekeke, brekeke! Sok víz, sok víz! - Kuruttyolta vidáman, neki ugye a sok víz nem árthat. Szereti a vizes csúszdákat.
A mi szitakötőnk nem tudta higgyen-e a jóslásban, legyen-e dőre, felmenjen-e a dombtetőre? Kerek fejét forgatta, forgatta, forgatta. Mit látott? Csak a szép kék ég szikrázott. Egy pár bárányfelhő karikázott, felhőpipából eregetett felhőköltemény, csodásan szép égi tünemény. Szitakötőnk bámészan nézte, amint mondám, csak nézte, csak nézte.
Mit hitt a dáma, mit nem, azt hitte csupán, a béka napszúrást kapott tán. Biztosan fáj a feje, buta előrejelzéssel van tele. Telisde tele. Felrepült hát a kicsi hegyre, amint mondom a hegyre.
- Brekeke, brekeke, sok víz, sok víz! - hallatszott újra, - sok víz, sok víz! – a béka csak ezt fújta.
Szitakötőnk oda se hederített. Csak megvonta a vállát és repkedett nádról nádra. Nem hallgatott a békára. Illegett a tó fölött, piruettezett, tavirózsákkal flörtölgetett. Repült hegyre föl s le, önfeledve. Csodálta a katicabogárka pöttyös szárnyát, megnézte a vasalását. Éppen újfent nézegette magát, mikor meghallotta a susogást:
- Vihar jő, vihar jő! - Suttogta a nádas.
- Jobb, ha fészkére száll minden szárnyas. - Amint mondom minden szárnyas.
- Sok víz, sok víz! - Hangzék újra. Hajladozott, suhogott minden. Nem marad itt száraz ma semmi sem.
Mire ezt elmondom óriáscseppek hullottak az égből, a békának igaza lett végül. Ha a szitakötő elhitte volna, most bajban nem volna. De bajban van, megverné az eső, ha egy rőzsekupacot észre nem venne ő. Szerencséje volt, belebújt mélyen, addig-addig mászott, hogy türkizkék potroha ki sem látszott. Hálát adott földnek, égnek, megköszönte a mesének, hogy nyakát nem törte ki, amint mondám, hogy nyakát nem törte ki.
Csapkodhatott villám, tombolhatott vad szél, a rejtekhelyen rejtve mélyen, megmaradt a szivárványszín szárnyacska és a karcsú derék. Soká nem tartott az égi színjáték, elvonult a dörgés. Nem volt se tragédia se dráma, újra táncolhatott a szitakötő dáma. Amint mondom táncolhatott a dáma.
A növények kihúzták magukat, fénylett minden pici levél, sóhajtottak az indák, isteni finom illat kélt: A föld szaga. (Ha kint járnátok nagy vihar után a mezőn, a réten, ti is éreznétek milyen menő, a tüdőket gyógyító eső utáni levegő. Bizony finom az eső utáni levegő!)
A vihar jött és tovaszállt, mint sok ezerszer már. Újra kisütött a nap, visszaállt a régi rend. Szitakötőnk is lerepült a tóra, s azóta elhiszi, ha brekeg a béka. Bizony megfogadta elhiszi, ha brekeg a béka.
Hálát adott földnek égnek s ennek a mesének, hogy nyakát nem törte ki, mint mondám nyakát nem törte ki.

Higgyetek ti is a mesének, így lesztek okosak, serények. Vágyni kell mindig a jóra és hallgatni minden jó szóra. Amint mondom a jó szóra.

Estére kelve talált üres virágtölcsért a dáma, biztos gondtalan volt álma. A folyondár kelyhe elringatta a szép szitakötőt, álmodta hát magát bálba, ő lett egy igazi tündérdáma. Szerepelt egy operettben, része volt a rivaldafényben. Neve világított a címlapon: Itt szerepel az új primadonna, kinek egy kis sziget az otthona. Csacsogott és lejtett körben a parketten, te sem tudnád nála szebben.
Békánk bizonyára herceg volt ottan, - bókolt, - s a tündérszárnyak szélére csókolt, amint mondám csak csókolt és csókolt.

2013. május 22., szerda

A péktündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a mesék birodalmán innen, de a valóságon túl, ott, ahol a mesék születnek, volt egy hatalmas tölgy. Ez a tölgy volt vagy háromszáz éves és olyan odvas, hogyha esett az eső nyugodtan beállhattál az odújába.




Történt egyszer egy borongós őszi napon, hogy egy kislány meg egy kisfiú, pont olyan, mint te - eltévedt az őszi alkonyon.
Szemerkélni kezdett az eső, beborult az ég. A vén fa odvában látszott menedék. Ott állt a nagy fa, makkocskák termettek rajta. Meglátva a tölgyet, gyorsan odasiettek s az eső elől odújában megtelepedtek. Gombát kerestek volt, tele is lett a kosár, de - minő borzalom, - lábnyomukat vastagon belepte a sár. Felhőszakadás lett, dörgött és villámlott, úgy ömlött az eső a földre, nem találtak az ismerős völgyre. Az ösvény eltűnt a hátuk megett, lábnyomukon a víz csordogálva pergett -  csinált százfelé ereket.
Egy darabig csak ültek az odúban csendesen, de aztán kezdtek körbenézni, az oltalmazó odút jobban megszemlélni. Hát, ahogy így nézelődnek, no hiszen mit látnak !?
Egy lépcsőt mely felfelé vezeti a lábat! Egy percre elállt a lélegzet, aztán összeszedtek egy kis merszet. A fiúcska, ki bátrabb volt egy cseppet így szólt:
- Megnézem én, hogy e lépcső hova vezet. Add ide a kezed!
- Jaj, várjunk még kicsit! Hallgatózzunk csak! Csitt! Na, Csitt!! - Így szólt a lány, a halovány - Egy kis bátorság kell még nekem, meg türelem, türelem.
Nos, soká nem tartott a félsz, a lány már kalandra kész. Fogták egymás kezét, s egyre feljebb mentek, míg egy titkos ajtóhoz nem értek. Megálltak, egymás szemébe néztek míg lenyomták a kilincset, s a küszöbön átléptek. Átlépték a küszöböt és szemük-szájuk tátva maradt, mert még nem láttak ilyen csodát, megváltozott a világ.
Aztán elindultak ketten a nagy ismeretlenben.
Aranyszínben pompázott minden szerteszét, s hallottak valami halk, szelíd zenét. Aranyvirágok és cserepek között egy kis vörösbegy arra röpködött. Emberi hangon szólt a két gyerekhez, elvezette őket egy teremhez.E teremhez külön csigalépcső vezetett, a két gyerek izgatottan nevetett.
Sötét volt, lábuk el-elvétette a fokot.A vörösbegy ekkor egy lámpást hozott. Szép volt a lámpa, üvege piros és sárga. Szívüket a kíváncsiság átjárta. Mi várja vajon őket odafönt? Miféle szerzet, aki a vörösbegynek emberi nyelvet és lámpást szerzett?
- Gyertek, gyertek! Úrnőm szeretettel vár. Megjósolták neki a szelek, hogy segítői lesznek emberi gyermekek.
Jó lett volna tudni nyomban, mi rejlik e szavakban?
Dűljünk hátra, képzeljük el, erre a két gyerek mit felel? A madár meg fennen repdesve, vitte a fényt szegletről szegletre. Több szó nem esett már, nem járt arra csak lepke és bogár. Mikor pedig lankadtak volna, megszólalt kedvesen füttyögve, kicsi csőrét csücsörítve:
- Cipőtöket vegyétek le, földi por nem mehet ide be. Rakjátok szépen egymás mellé ide! – S egy benyíló fülkét mutatott sebtibe.
A gyerekek másra se vágytak már, csak tudják meg ki az, aki rájuk vár. Mikor a lábbelik a helyükre kerültek, kinyílt az ajtó, sarkai csendültek. Belépve virágos domboldalt érzett a talpuk.
- Csak ne legyen semmi baj! - Ezt sóhajtjuk.
Szinte látom, ahogy most mesélem, ti is izgultok remélem.
Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a virágos szőnyeg kanyarogva simult a földhöz. Egyre beljebb nyúlt, kis hídon és patakon át, mígnem kikerült egy fát.
Rá is meredtek mindketten:
- Miféle dolgok férnek el ebben az odvas fában!? - Eddig azt hitték bent vannak egy szobában.
A szőnyeg puha bolyhai fűszálak voltak, s a nyíló virágok sürgetve szóltak:
- Rajtunk lépve, finoman taposva, igyekezzetek fel a magosba!
- Odafönt királynőnk virágport hint, kezével felétek int.
- Üljetek lábához, lessétek szavát, fogadjátok odanyújtott balját.
- Szegényt mardossa a kétség és a bánat, reméljük a megoldás magára nem várat!
Kedvesen magyarázott még tovább is a rengeteg virág, tamtamot vert hozzá a sok-sok ág.
- Gingi-ling, gingi-ling, gingi, gingi-ling!
Derű és bizalom költözött a gyerekek lelkébe, képzeljük magunkat e fűszőnyeg közepébe. A szirmok és bibék fecsegve csevegtek, lepkeszárnyak ide-oda libbentek:

- Higgyetek csodában, égig érő fában, a bolyhos levelű zöld mohában! Gingi-lingi ging! – Királynőnk kedvére tegyetek, az erdőn lábujjhegyen menjetek!
- Jönnek majd a tervek egyre és másra, figyeljetek úrnőnk szavára!
Mire a csengő hangok elhaltak, egymás után lépve, elindultak a kékségbe. Szemük - szájuk tátva maradt:
- Ó! Ez Ő! Ott jön az úrnő! - Szoknyáját csippentve futott, szaladt, a zöldmohás szőnyegen gyorsan haladt. Kezében egy virágzó fadarab és egy - kifli. Az Erdőtündér volt az a valaki!
Sírt az egyik szeme, nevetett a másik, úgy nézem kívánhatott bármit.
- Nahát!!! - S rájuk szórta a virágporát. Csillogó, szikrázó por volt az, megidézte az őszben a tavaszt.
- Üdvözölve legyetek! Nyújtsátok a kezetek! Megjósolták nekem a szelek, hogy segítőim lesznek emberi gyermekek.
Egy árva könnycsepp gyémántként hullott le, aztán már csillogott mind a két szeme. Sziporkázott benne két pirinyó folt ahogy a gyermekekhez szólt:
- A kisfiam, jaj miként is kezdjem, azt se tudom hol áll a fejem! Elveszett! Eltűnt! Sehol sem találom, még sose nyomasztott ily szörnyű-gonosz álom!
- Mit tegyek ó? Mit tegyek én?- A legurult könnycsepp megcsillant kezén.


Elmesélte aztán nyomban milyen baj érte őt, lehúzta a titokról a lepedőt.
A kicsi fiáról szólt a beszéd, meg arról a tényről, hogy bármilyen hihetetlen, egy tündérgyerek is lehet neveletlen.
Pékinas akart lenni e kedves kis tünde, elmondani azonban nem merte. Azt hitte a kis balga, anyja, apja, erőszakkal is marasztja. Nem engedik őt el az emberek földjére, hogy mesterséget tanuljon egy évre. Csak a barátjának mesélt az álmáról, s egy nap reggelén elszökött otthonról.
Kinyitotta a tiltott ajtót s cipőt csináltatott. Lerobogott a végtelen sok csigalépcsőn az odvas fában lefelé, s azóta nem lelik se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé. Indult már száz lepke és pillangó, az eredmény inkább el is hagyható. Repült és csapkodott ezer madár, de üres volt minden határ. Surrant apró egér, pocok és macska, ám hiába ugrott cikkcakkot a nyulacska.
Se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé, nem lelték a tündérfit, csak egy elhagyott kiflit. Most e kiflit ott fogja a tündéranya, - forró nyom, pedig öt dekát alig nyom. Átadta a gyerekeknek és kérve kérte, legyenek olyan jók, keressék meg a kis csavargót. Épp indulni akartak, megfogadva szépen, hogy hívek lesznek egészen. Megtesznek mindent mi tőlük telik, keresik a fiút reggeltől esteleig.
Kopogtak akkor az ajtón hármat, néztek csodálkozva, hisz senkit se vártak. Picurka résre nyílt ki az az ajtó, benyúlt egy apró kéz, s egy kis arcocska nézett felette át, fürkészve a szobát. Aztán belépett a jövevény, meghajolt, rajta minden, de minden sötétzöld volt. A barátja volt az elveszettnek, ő, aki tudta a titkot. Beszédéhez csendet óhajtott. Csend is lett, visszhangzó, tisztán hallatszott minden szó:



- Ó királynőnk hallgass meg engemet! A titkot mit tudok, kíván védelmet. Nem igazi titok az, amit már hárman-négyen tudnak, de mentségeim ki nem apadnak.
- Tudnom kell nékem is barátom jól van-e, nem történt-e baja az emberek között, akikről annyi rémhír kering és forog, tőlük intenek a doktorok. Mi nem ismerjük a betegségeket, de ismerik az emberek.
Itt szünetet tartott, körbenézett, figyelt. Látta, hogy mindenki izgatottan fülel. A tündéranya le is ült, hogy semmiről le ne maradjon, minden szó értelme megmaradjon. A zöld legényke pedig szívére tette kezét, nagy levegőt vett és elmondta most már nyíltan a titkot, hogy a tündérfiú álma mi:
- Pékinas szeretne lenni. Egy igazi pék, aki hajnalban kelve, tésztát gyúr, dagaszt, szakajtóba ejt. Cipót, buktát, batyut és fííínom kenyeret tesz a kemencébe, hogy megsüljön időre. Ő akar lenni tündérföld első pékje, hogy nevét a kódexbe az írnok bevésse. Híres legyen, nagy perechajtogató, aki nem fél, nem remeg, megtanulja e földi mesterséget.
A szavak visszhangja körbelengte a szobát, majd elült. A királynő pedig csak annyit kérdezett csendesen, ő mért nem tudhatott erről semmit sem?


Itten az a tanulság, néma gyereknek az anyja sem érti szavát.


Te is tedd azt, amire gondolok, elhiheted, hogy jó dolog. Egy kedves vén barátnémtől tanultam e trükköt: jót tesz, ha terveidet mindenkivel közlöd. Beindul a sok-sok fantázia, mintha égbe szállna egy ima. Ki mit mond rá, hallani sokfélét, megadhatja terved, célod mesgyéjét. Tisztul majd a fasor, láthatod az élet fáit, fellebben a kárpit.
A kis csapat hamar döntött. Mindenki cipőt öltött. Indultak a virágos szőnyegen, hogy az ajtó hamar meglegyen. Aztán a lépcsők vezették tova őket, hogy láthassák végre a földi mezőket.Ott sem maradtak sokáig, csak egy pár óráig. Hamar a városba jutottak, a péküzletig futottak.
Kimelegedtek kicsit, kezükben tartották végig a kiflit. Mint varázspálca illatozott előttük, a pékkel a beszéd csak eztán kezdődött. A gyerekek köszöntek:
- Csókolom! - Most megvakartam az orrom. Megvakartam, mert bizony viszketett, a pék mutatott egy gyönyörű perecet. Azt mondta róla, ilyen szépet és formásat nem készített még senki, csak az új inas, kinek neve titok, de elárulja, hogy a választ tőlünk várja.
- Hozzá jöttetek ugye? Nahát! Hova legyek?! Na de nincs itt ácsorgás, be a műhelybe gyertek!
Be is mentek, át az üzleten, nem állította meg őket senki sem. Csak tátott szájjal nézték a vevők, ahogy a bolton végigmasíroz két gyerek, egy picike zöld manó, kinek jóláll a szaltó és a sort méltósággal zárja, Erdőtündér fenséges, barna alakja. Szárnyán a virágpor színesen szikrázott, a műhelyben akkor már mindenki lármázott. Kiabáltak egymás szavába vágva: nohát ilyen csodát nem látott még a világ!
A kis pékinasunk kiszaladt e zajra, csupa liszt volt az orra. Éppen mérte volna ki a lisztet és élesztőt, kezében tartott egy kockás keszkenőt. Avval törölte meg a képét és az orrát, estére sütött egy tortát. Mikor meglátta a tündér delegációt, nem kezdte meg a meditációt. Sőt ellenkezőleg, kedve magasra szárnyalt. Anyjához szaladt, átölelte szépen, orcájára három puszit nyomott éppen. Barátját is üdvözölte, öklük kezük koccant, koppant, még a lábuk is toppant.
Látta már mi az ábra, barátja nem tett örökre lakatot a szájára. Nem haragudott érte, hiszen minden hiányzott már, - szó nélkül eljönni volt kár.
Nagy kár. Már régen megbánta, hogy álmáról, vágyáról anyjának, apjának egy szót se szólt. A torta kész lett, gyönyörű szép lett. Tele volt csokidarabokkal, eperrel és habbal. Mindenki kapott belőle. El is fogyott egykettőre. Tábláján pedig nem volt más írva semmi: Mindig igaznak kell lenni!












Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog