Odvas fűzfa széle-hossza, benne él egy kék madárka. Láttad talán képét könyvben, biztos álmodoztál közben: Ó mily édes, ó mily kényes! Minden tolla fénylőn fényes. Csodás mesék szólnak róla, s míg tikktakkol az óra mit is hallasz? Mit? Na mit?

Mosolyra fakaszt mindenkit.

E fűzfás, nyári, szép határon a kék madarat újra látom. Kis szárnyával integet nekem:

- Én a boldogságot keresem!

S aki látja, jár a szája, mondja és hangosan kiáltja:

- A kék madárnak merre van hazája??

- Hol keressük? - Kontrázik rá kicsi és nagy. Sose mondjad, majd ha fagy!

A kék madár a boldogság madara, kinek karjára száll boldog lesz, ha úgy akarja. Erről súgnak, búgnak mind a fák, ezt pusmogja minden virág.

Naná, hogy élt a földön sok olyan király kinek kellett volna e csodaszép madár.

- Az országban bár leggazdagabb vagyok, szobámban egy sarkot üresen hagyok! Kalitkát teszek én oda, tudom jól, hogy lesz annak lakója. - Gondolta egy szakállas, kinek neve Csalánkas. Mogorva volt és hajthatatlan, modora is faragatlan. Megszokta rég, még gyerekkorában, hogy mondása szentigaz, kívánsága meg parancs. Rossszul járt persze így szegény, szíve fekete volt és kemény. Nem szeretett senkit se, s őt se szerette senki se. Most is szolgák hada lesi-várja mi az uruk kívánsága, de mosoly egynek sem terül az arcán, nem a tenyerükön hordják, hanem tálcán. Ő pedig most egyet akar, a kék madarat, de gyorsan, hamar.

- Enyém lesz a drága kincs! Nem szeretem azt, hogy nincs!

Ha most élne, látnád milyen gátlástalan alak, bizonnyal várnák a börtönfalak. De nem a mai kor meséje ez. Hallgassuk hát tovább mi lesz?

Palotája magas várban, aranylámpa a szobában, goromba őr az aljában. Berregnek és forognak plafonra szerelt szemek, az ő háza bűbájvarázzsal őrzött terület. Egy van csak mi elterelné e szemeket: e titkot egy róka bajszában keressed.

Száz lakatját vasból verték, mondhatni kiváló termék. Kinyitni csak eggyel lehet, boltban ilyet senki sem vehet. Halpikkely a kulcsa, ugye milyen furcsa?

A kék madárért ígért fűt-fát, magasra futó ranglétrát. Aranyat is négy kosárral, drágakövet egy lapáttal. Magában bezzeg eldöntötte régen, a madár csak neki világít majd kéken. Csak az övé lesz, karjára is csak neki ül, elzárja vastag páncélajtó mögé, a boldogság legyen egyedül az övé!

Persze mit sem tudott erről Marci, ki a fűzfás liget csendjében bárányok, kecskék és káposzták között, örömöt örömre kötözött. Vidám volt, derűs minden napja, sokat segített neki az apja. Kapott tőle árvalányhajas kalapot, lovuk boldogan ropogtatta az abrakot. Járta a határt és a rétet, arrafelé ismeretlen volt az enyészet. Keze nyomán virult a sok saláta, sparhelten főtt a szép barna maláta. Illatozott a frissen mosott vánkos és takaró, minden paradicsom mellett állt karó. Nyílt a muskátli, virított dézsaszám a petúnia, messze szállt a dús rózsák illata. Fehérre festette a kunkoris vaskaput, árnyéknak meghagyott egy óriás laput. Szerette a rónát, így töltött el sok boldog órát. Menyasszonya Flóra, egymást bíztatták a jóra.

A minap is fent ültek a százszorszépes dombon, átsütött sok fénysugár felettük a lombon. Keretbe foglalta őket a természet keze, a szerelmes látványt mindenki élvezte. Ahogy kéz a kézben nézték a rózsás felhők vonulását, hallgatták a tücskök gondtalan nótáját.

Hanem akkor, valami jajgatás … vagy sírás hallatszott a fűből, egy pici madár kiesett fészkéből. Tolla alig látszott, a szeme is zárva, csak csőrét tátotta a szép kerek világra. Csipogott és mozgott, pici lábacskája, átlátszó bögye, Marcinak hát nem maradt üres a tenyere. Ha te láttad volna, a te kezedben is most fióka volna.

- Gyere pici csőrös, nem csak az a szép állat, ami szőrös!

- Megmentjük ugye?! - Kérdezte a lány. A fiú válasza számotokra sem lehet talány.

- Gyere, vigyük a tornácra, jó lesz fészeknek ez az avítt tárca. - Szétnyitották, mint a harmónikát gondosan, szöszökkel és kóccal kibélelték pontosan. Tettek hozzá illatos fűszálat, dúdoltak mellé kedves lallákat. A legtetejére a nyárfa vattája került, mondhatom csodálatosra sikerült. Készen volt hát a picike lak, nem kellett rá sem festék sem lakk.

Hanem most aztán mi lesz? Nincs mit tenni, madáréknál folyton-folyvást kell ám enni. Tömik is rengeteg léggyel, szúnyoggal, lepkével a tátogót, csak napnyugta után húzhatják le a rolót. Két hétig tartott ez a mókás munka, álló nap légycsapóval szaladgált Flóra.

Bohó egy mesterség fiókát etetni, mindentől óvni, széltől is félteni. Nődögélt is szépen, tollai fejlődtek, virágok a fákra százával kerültek. Be szép, be kék, a kinőtt pihék színe csupa-csupa kék. A madárka nagyon szép lett, minden tolla kéklőn kéklett. Szeme nyitva, az is kék, kíváncsian nézett szét.

Házikót is fontak neki hajló fűznek ágából, faragták az alját akácnak fájából. Sárga rézdrótból került rá az ajtó. Macska ellen kellet ez a kalitkafészek, falára nem kerültek képek. Szépen berendezték, volt benne porcelán itató: százéves csészécske, boltban nem kapható.

Ámultak, tapsoltak minden mutatvány után, milyen aranyos, hogy pislog bután! Gyorsan tanult a gyönyörű kék madár, üldögélt naphosszat hol Marcinak, hol Flórának a vállán. A házikóból ki-be járt, nem tett soha semmi kárt. Tányérban fürdött, a vízből feje fölé vízcseppfüggönyt küldött. Dalolni is tanult, ó de szép volt az az ének! Húnyt szemmel fújta, apró fejét feltartotta. És … akkor,… egy szép illatos délután kéz a kézben állt a fiú és a lány. A madár pedig szólt, a környéken csend honolt. Köszönt is és beszélt lágyan:

- A világban boldogság van? – Flóra és Marci ámulva nézte, csodavárás költözött szívük közepébe.

- Nnna? Hogy tetszett a dalom? Legyetek boldogok, azt akarom! - Aztán trillázott még rengeteget, biztos nektek is tetszene gyerekek. Röppent magasra, a kék égre, kék égnek kellős közepébe. Szárnyát tárva a boldogság csak úgy ömlött a világra!

S míg ezek történtek a boldogság egyre terjedt, minden házban fénylőn fénylett, minden szívben kéklőn kéklett.

Hanem, hogy szómat össze ne keverjem, a másik főszereplő nagyon rémiszt engem. Vén Csalánkasnak sok szolgája, közben a világot járta. Kerestek, kutattak, kérdeztek, vétkeztek, törvényt is sértettek. Jártak házról házra, faluról falura, bújt előlük minden jótét pára. Ahová lábukat betették, ahol ők megálltak, kilincset mutatott az öröm a mának. Bánat és félelem lett az úr, a gitáron is elpattant a húr. Gorombák voltak és kegyetlenek, ellenük a népek tehetetlenek. Ijesztgettek, fenyegettek, erejüket fitogtatták, vad szavakkal a lakókat gyalázták.

Nyerni akartak, vonzotta őket a négy láda arannyal telve, tudjuk, hogy evvel hitegette őket a király őkelme. Gonosz uruk várta a híreket, kérdezték hát Albionban az íreket. Faggatták a flamand parasztokat, átnézték az indiai kasztokat. Fegyver csöve, kés pengéje, folyt a szabadságnak vére. Hatalmuk volt ütni-verni, kezet, lábat megtekerni. Csupa gonoszsággal a percek teltek, de kék madarat egyet se leltek. Volt skarlátszín íbisz, zöldike és sárgarigó, csak a vágyott kék nem volt, a kalitkába való.

Megelégelte a sok kudarcot akkor Csalánkas király s álruhát kerítve esze gonosz terven jár. Hogy mi az? Kérdezzétek bátran, hátha eltéved a bazárban.

De jaj nem tévedt el, biciklin kerekezett, szép Magyarországba besettenkedett. Gondolta, ha nem használ a nyers erő, elnyeri majd célját a hízelkedő. Távcsövezett, kamerázott, magas fákra fel-felmászott. Nem pihent, s nem csüggedett, kézfeje kéken erezett. Adta ki magát postásnak, számlásnak, Jehova tanúnak, Krisna völgyi fiúnak. Fogadták hát szépen, pedig nem az övé volt az érdem. Volt még pénzbeszedő, kérdőívet tekergető, dunnát párnát áruló cigány, megpihent pár elhagyott tanyán. S közben mézesen és mázosan faggatózott, szavait csűrte és csavarta, tudjuk, hogy csak a madarat akarta.

Egyik reggel aztán, ahogy a csípát szeméből kaparta, egy trillától felvillanyozódott az arca. Minő dal ez? Honnan száll a trilla? Az izgalomtól remegett az ajka.

Az ördögnek is szutykos a lelke, hát a sors e rossz királyt pont ide terelte. Pont előtte áll az odvas fűzfa, alatta a kék madárka. Hűsölni tette az imént oda a meleg tornácról Marcika. Boltba mentek ketten, Csalánkas hát rabolhatott menten. Rabolt is. Viszi már a szép fűzfa házikót, árgus szemmel nézi a benne lakót. Rakja a biciklikormányra, ide-oda mozog a ronda ormánya. Mint farkas szimatol, két szív összerándul valahol.

- Marcikám, lelkem! Valami úgy riaszt engem! - Szólt ijedten Flóra, és az ingét összébbhúzta erre a pár szóra. Rossz előérzet lelkét gyötörte, csavarta, a madarat látni azonnal akarta.

Futottak hát haza, a lelkiismeret jó barát, többet ér, mint huszonnégy karát.

De jaj, késő már a futás, késő a bánat, hűlt helye van a kék madárkának. Elvitték, ellopták, szemük könnyekkel telt meg, szívük nem ilyenre edzett. Szótlan- némán álltak a fa alatt, kéz a kézben nézték a szűrődő napsugarat. Gondolatuk acélos lett, a madárért menni kellett. Tarisznyában pogácsa, szalonna és cipó, bizakodva integet a faluvégi kóró. Integet Flóra is a háznak sarkánál, pedig Marcit jobban szereti a kék madárnál. Mégis elengedi, tudja jól, madár nélkül a boldogság tovább vonul.

- Csak akkor lesz újra az ég kerek, ha a madarat megleled. - Suttogja fel a kék égbe, könnyes lesz a szeme tőle. Akit neveltek, védtek, trillája volt temérdek, nem adhatják oda másnak, a boldogságra szüksége van a világnak.

Csalánkas király pedig gyors lovára száll, hurcolja a házikót erdőkön át. Alig várja, hogy a vára sok lépcsőjét megmássza. Kapun belül biztos lesz már, ami nem övé volt zárva lesz már. Bizony megérkezett, ismerve a titkos utat, fenyőágak alatt haladt. Fent is van már a kapuban ő, lépte nyomát takarja az öreg erdő.

Magas várnak orma, hegye, ott van a kék madár rejteke. A tornyos szűk szobában, szomorú a bús rabságban. A mennyezeten a rút szemek, vár aljában goromba őr őgyeleg. Az ablakon sűrű vasrács, lakatból az említett száz. Csalánkas meg lesi várja mikor jön meg boldogsága, de hiába minden, - te is jól tudhatod, - ahogy szeretetet kosárba nem tehetsz, úgy boldogságot sem vehetsz. Erőszakkal sem lehet semmire menni, önzetlenül kell szeretni. Jóság, szelídség, kitartás és munka, ami a boldogságot meghozza. Ráadásként, - ha megleled - a kék madár azért a tied lehet.

Csalánkasnak mindene van, még az árnyékszéke is arany. Mégis boldogtalan, jó kedve sose volt, lelkében tanyázik sok fekete folt. Gyerekként is vad volt nagyon, fiókát is ütött agyon. A szánalmat nem ismerte, a jótetteket kerülte. Bántotta a macskát, összetörte a falovacskát, a húgának porcelán babája, cserepe közt lépett a csizmája. Anyja szavát nem hallotta, a könyveket sutba dobta. Ami kellett elvette, ki gyengébb volt elverte. Szava szurkos, hangja mord, szobájában üres a polc. Most ott áll a toronyszobában, rengetegszer járt itt korábban. Követeli, dobbant, üt vág, fenyeget:

- Te madár! Szöges ágy lesz fekhelyed! Ha nem adod, amit kérek, ide csordul majd a véred! - Tombol, ijeszt, vadul rázza, kérését többször is kiáltja. De a madár, a kék, ismeri e gonosz mesét. Tudja és reméli, hogy a mese vége jó, történt már ilyen anno. Tűr és hallgat, szeme bánattal telve, Csalánkas le van érdekelve. Nem is ért semmit, ne is várd, gyorsan csukd is be a szád. Inkább szurkolj Marcinak, Flóra kedvesének, hátha arra jár felétek. Segítsetek neki, hisz Csalánkast kergeti!

Marci hűen jár és kél, akarata parázs, megmenti a pocsolyából a darázst. Kihúzza a tüskeágból a rókafit, szárazról cuppogó halat vízbe visz. Kap hát, mint jó mesében dukál : szőrszálat, bajuszt és pikkelyt, persze, hogy egyik sem volt selejt.

Ment hegyeken, ment völgyeken, gyalogolt kiszáradt folyómedrekben. Aztán sok gyötrő bolyongás után meglelte amit keresett, egy koromfekete vár alá érkezett. Tudta és érezte, a toronyszoba rácsa, a kék madár fogsága.

Több se kellett, biztatásra nem várt, légbe dobta a darázska szőre szálát előhívva kis gazdáját. Az pedig fullánkjával jó nagyot csípett ama goromba őrnek alsóbbik felébe, hogy Marci beléphessen a várkapu mélyébe. Rókácskának bajsza szála vezette őt fel a várba. Nyíló-záró bűbájpillák gazdájukat elárulták, a rókabajszát nézték, lesték, Marci fiút beengedték. Ottan pedig a halpikkely minden zárat és lakatot kinyitott, az ezeréves tervbe senki bele nem rondított. Hanem, a kilencvenkilencediknél mi a csuda? Az ajtón Csalánkas király futott ki ordítva:

- Utálatos hideg madár! Ha nem adod meghalok! Le a földre lankadok. – Arcát kezébe temette, válla rázkódva mozdult, szeméből egy könnycsepp csordult. Sírt, bár fel nem foghatta ésszel mi lelte őt, ordítva ordított, hogy rezgetett tüdőt és velőt. Megindult a könnyek áradatja, mely a gonoszságot szívéből kimosta. Sokáig sírt aztán hüppögve, ez új mesterséggel ki is lett békülve. A feszültség bomlott, a pántok pattantak, levegőt adtak a nyitott ablaknak. A kék madár akkor libbenve, szusszanva, Csalánkas vállára szállt sóhajtva. Majd lehúnyva kék szemét mondókáját trillázta szerteszét:

Király Csalánkas és egyéb emberek! 

Eztán a teába édes mézet tegyetek!  

Egy pillanat, egy vágy: 

Szíved lelked legyen lágy!! 

Nem szabad félni,  

Megértéssel kell most élni.

A világ csak erre vár,

Higgyétek el végre már!         

Király Csalánkas és ti többiek!

Naponta egy jótettet tegyetek!

Egy pillanat, egy vágy:

Legyen puha minden ágy!

Nem szabad félni,

Szeretettel kell most élni!

A világ csak erre vár,

Vegyétek észre már

Amíg szálltak a dallamok lehullottak a lakatok. Vasrácsokból rózsaág lett, mosolyra csukódtak a delejes szemek. A palotába fény áradt, jött vele egy madárhad. Tollászkodtak, fejüket forgatták, a kék madár dalát kórusba foglalták. Csalánkas király orcája felderült, a kék madár lám a karjára repült. Szárnya széle végigmérte, csillámporral megigézte. A két versszak újra zengett, a világban béke lengett.

Marci is megmozdult, meghajtotta magát, s az úton melyen jött hazavitte magát. Véle szállt az égen fent az égszínkék boldogság, szent lett újra az emberi barátság. Visszatért az öröm, a bú fölött az idő eljárt,többé gonosz szó nem tett semmi kárt. Lépte nyomán kék szikrák lövelltek, szavára emberek ezrei füleltek.
Elmondta mindenhol, hogy legyen: Minden nap egy jótett legyen! Szavakkal ennyi jó ki nem mondható, 365-ször miliárd millió.

Flóra Marci elé szaladt. Karját kitárta, szép kedvesét a szívére zárta.

Neked is kívánom, boldogságod sose legyen álom.

A daru

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt.

-Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek. Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok.—Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt.
- No, de ilyet! - Tátva maradt a csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre.
- Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak?—Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.
- Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?
- Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvízű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava.
- Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz.


Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézték az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat. Eltelt három hónap s egyszer aztán végre hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre. A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlás e piciny tengeren.
- Honnan jöttetek, honnan jöttetek? - Kérdezi a sok csőr.
- Messziről, messziről. - Felelik először.
- Maradhatunk? Maradhatunk? - Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:
- -Nyugodtan, nyugodtan.
- Tavaly még költöttetek is. - Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, neki is pont itt volt a háza.
- Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!
Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, körülállták a szárcsák, egy helyben nem ültek.
Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt. Itt van, itt van, itt a tavasz, trillázták a fecskék. Megjött, megjött kuruttyolta a békanép. Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen.
Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amikor máshová nézett épp, az egyik szárcsa imígyen beszélt:
- Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják az eget. Gyakorolhatták eleget.
- Itt vagyunk, Itt vagyunk!
- Gyertek le pihenni, meg egy igazán jót enni!
- Hát te? - kérdezték a darut.
- Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.
- Láttuk, láttuk! - Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb énekes madárcsapat. Letelepedtek fákra, bokrokra, nem forrt a szó a torkukra. Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba.


Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Reámosolygott egy szép, kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az talány. Lépésről lépésre, érezték szívükben, összekapcsolódott életük lelkükben. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés.

Itt a vége. S, ha azt mondod: még ne, akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint bármilyen sókamra.


Ha pedig még egy "Happy and"-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám.
 Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.

Hótündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt a föld kerekségén innen, de a jéghegyeken túl, ott, ahol a jég- és hótündérek országa van, hogy az egyik tündér kikönyökölt egy szürke felhő ablakán. Hótündérnek nevezték, a társai szerették. Kedves volt, szelíd és megnyerő, sugárzott belőle a tetterő. Azt nézte merengve, hogy nem látja-e jegyesét Zuzmarongot, kinek karján ismerte meg a boldogságot.
Akkor szerettek egymásba, mikor a Jégvirágok ünnepén, álarcot öltöttek, akárcsak te meg én. Táncoltak lejtve, sorokban libbenve, egy kicsit sem pihenve. Tánc után bújócskáztak az oszlopok között, szívükbe a szerelem akkor költözött.
Hótündér hát nézett jobbra-balra, körbe, le, kereste szerelmét merengve. Jegyesét nem látta, de látott egy csodálatos kerek erdőt. Kerek erdő közepében tisztás. Tisztás közepében egy tó, rajta kemény jég, csúszható. Gyereksereg húzta fel a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson e szépséges tavon át. Zuzmarás volt vastagon minden ott, Zuzmarong gondosan dolgozott. Mindent betakart már. Puha pihék táncoltak, rég aludt minden bogár. Hótündér boldog volt, szerette a telet, amikor a világ oly kerek.

Zuzmarong kéznyoma mindent befedett. Fűszálra, háztetőre, hegytetőre szép hókristály szilánkok ezrével kerültek. Szeretett dolgozni, e fehéres sziporkákkal mindent telides-telepakolni. Még hátra volt három város, hat mező, kilenc határ, tizenkét erdő, tizenöt kendő, tizennyolc polc, huszonegy tündehegy, huszonnégy pohár, huszonhét hosszmérték és harminc kilincs, hogy sose mondhasd azt, hogy nincs!
Jaj, de a gyönyörű kristálycsillagok most hirtelen megfagytak ott! Potyogtak lefele, foltos lett a hólepel teteje. Hogy mi lelte őket? Tudhatja bárki. Fagykirály vonta meg a vállán a pántot, arcán mosolyt senki se látott. Büszkén lovagolt ide, hideg a keze, hideg a szíve. Patkója alatt a jég zizeg, hogy kiráz mindenkit a hideg.
- Nem akarok zúzmarát vagy deret, sem sziporkázó hegyet.
- Nem akarok mást csak csontig hatoló hideg telet. – Fagykirálynak hangja metsz, szeme szúr, jól tudja, hogy ő az úr.
Hogy minek jött ide? Hótündért kereste.
Bizony, a hatalmas Fagykirály teszi a szépet neki, de ő e királyt nem kedveli.
Hogy is szerethetne az ember lánya valaki olyant, akinek csak egyetlen kedves szava van. Az az egy szó is csak annyi, hogy Akarni. Akarni a jégkirály jéglova, jeget eszik, mint az ura.
Fagykirály hát megérkezett, s vetette hideg kék szemét fel a felhőben könyöklő Hótündérre. A lány arca a nézéstől elkomorult, szép homloka beborult. Felállt az ablaktól, hátralépett. Mikor érti már meg ez a király, hogy udvarlása nem sirály, hogy mást szeret szíve, másért dobog, mást jelöltek számára a csillagok.
Akkor, ahogy ezeket gondolta, felugratott a király az ablakba. Makacs volt és dacos, szava is haragos:
- Jégtáblákra karcoljam, hogy szívem téged akar??! Nem lehet itt semmi zavar! Add nekem a kezedet! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Ordította, kiabálta, jégcsákányát földhöz vágta.
- Ha nem teszed megjárod ám, kétszer nem kér meg a szám! Eljövök érted! Érted? A herceged végrendelhet. Meglátjuk ki az erősebb, nem kérem ki a véleményed!
Hótündér megdermedt e szavakra, nem tudta, hol a határ. A gonosz király mit tesz? Hát nincs akadály? Nagy szürke felhőt fújt feléje, gondolta lesz, ami szívét lehűtse. De Fagykirály csak jött újra, dúlva-fúlva, a kosarat elutasítva. Szitkozódott, istenkedett, Zuzmarongra fenekedett.
Ott állt kevélyen, csak egy jégszilánk volt a szíve helyében. Uralkodott és uralkodni vágyott köpenyét messzire lendítve, hideget terítve. Kereste a herceget, ki választottja szívét birtokolja, de hál isten, - ilyen az élet -, ahol a zuzmarának kristálya csillan, ott a jég aligha villan. Nem érhet oda Jégkirály lehellete. Az isten a világot ilyennek teremtette. Jégkirály hát dúlt-fúlt, tervet eszelt, ráspolyával körmöt reszelt. Kitalálta, hogy Zuzmarongot idecsalja, jégkezével megmarkolja. Megküzdenek, ölre mennek. Másnap egy ifjút temetnek. Ivott is a medve bőrére, nagyot köpött tenyerébe.
Levelet írt jégpapírra, éles kés volt az ő tolla. Megkereste jég szolgáját, hajtsa végre az óhaját.
- Jeggelu! Jer ide! Figyelmedet rám szenteld te! Itt e levél, félbehajtám, fagyos jéggel lefagyasztám. Zúzmarongnak által add ám! El ne kottyantsd, hogy ki küldte, nyelved némuljon örökre!
Mi van benne? Mi volna más, minden szava csak hazugság.
A jégszolga rohant, szaladt, Zuzmarongra lám ráakadt. Kézbe adta a levelet nem várt reá feleletet.
A herceg meg néz utána, nem tudta, hogy ki szolgája
Baljós érzet kélt szívében, vajon mi van a levélben? Fagyos jégből pecsét rajta, olvasásra az biztatja. Tudnia kell mi az ábra, hátha bajban a mátkája?! Szeme tapad a sorokra, öklét markolja szorosra:

„ Ha e levelet kézbe vetted, bizony nagyon kell sietned!

Bajban van a szép Hótündér, élete már semmit sem ér.

Fagykirálynak szobájában éhen is hal egymagában.

Lekötözve van a teste, aléltan ül minden este.

Jégpalota jégvilága a lelkét már általjárta.

Által járta, által - ó , készül már a koporsó!

Írta egy jóakaró ”

Zuzmarongnak karja villám, lába szél, akarata edzett acél. Rettenetes kétség fogja, Hótündér tán a jég foglya? Mi lesz most? Mi lenne hát? Megy és megküzd jégkirállyal, nem riasztja semmi párbaj.
Hanem hogy s hogy nem, semmi sem titok. A párbaj Hótündér tudomására jutott. Kezét töri, hull a könnye, semmi-képpen nam akarja, hogy szerelme párbajozna. Szíve szorul, álma sincs, a herceg néki drága kincs. Izgul, fél, remeg a keze, barátnőjén jár az esze.
- Igen Jégvirág segíthet! – S már kapja is magát, hogy a jéghegyeken át meglátogassa rég nem látott barátnéját.
Jégvirágnak az a titka, hogy a szíveket megnyitja. Belelát a gondolatok mélyére, eldugni semmit sem lehet előle. Családjuknak hatalma van a hidegek felett, a varázslás számára jól ismert terület.

Fagykirály szívében nem lelt semmi jót, csak pökhendi parancsszót. Párbaj, cselszövés, halál – egy jégdárda Zuzmarong felé száll…

- Hoppáá! Ezt már nem hagyom, elő a varázsbotom!- S hangja beteríti a fákat, mezőket, hófedte hegytetőket.
Gondolta mi lenne, ha a királyból jégcsapot rendelne?
A gondolatot tett követte:

Ruhaujján nagyot rázott, egy cseppet sem teketóriázott. Varázsló atyjától jégpálcát örökölt, ha tenni kellett nem sokat szöszmötölt. Lendített néhányat, villant a jégpálca, jégcsappá változott a zord Fagykirály háta.

Fagykirályból jégcsapot kovácsolt. A házak ereszére varázsolta, s a varázsigéket nem számolta. Kettőt, négyet, százat is suhintott vele. Házfedélre, lámpákra, ereszre tette.

Azóta is ott lóg minden télen az ereszek hűvösében, vagy sziklákon lógva fakaszt minket mosolyra. Micsoda alak, sok a lába meg az orra, - nahát! Ki látott ilyen csudát!?
Az ablakokon meg ott díszlik, kavarog a jégvirág, ki mindenkinek szívébe belelát.


Hótündér és Zuzmarong pedig, úgy karácsony táján egybekeltek és hét országra szóló lakodalmat rendeztek. Fehér lett tőle az erdő, a rét, amikor Hótündér magához ölelte kedvesét. Fogadalmat tettek, egymást el nem hagyják, hóbundával az alvó földet békébe ringatják.


Jézuska születése napján történt az eset, amit megtartott az emlékezet. Ilyenkor az emberek szívéből sugárzik a szeretet. Nem gondolnak másra, csak a jóra, szépre,  karácsonyi gyertyafényre.

A töklámpás titka

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tök. Ugye most nevettök? De ez a tök nem volt olyan egyszerű földi indás, - heverő, hanem egy nagyszerű töklámpás, mely a kertben álmodoz s ha lement a nap ő csak úgy sugároz. Égett benne egy csodálatos mécses, mely a nap energiáját sugározta vissza és sugárzó szemével nézett a csillagokra.
Történt egyszer, hogy a kertben járva, felfigyeltem a töklámpásra. Mintha kacsintott volna a fennen járó csillagokra.
Én is felnéztem s nicsak, nicsak, - hoppá! - lássatok csodát, a Göncölszekéren érkezett az újabb varázs. Egy szép csillagtündér ereszkedett a kertbe harmatcseppeket szórva a földre.
Meg is dörzsöltem a szemem, ilyen még nem történt velem. Ó, gondoltam én, mi lenne, ha idejönne elém. Jött is a csillaglány, kezében pálca, úgy láttam kész volt egy táncra. De nem hozzám, a tökhöz lejtett lazán. Bámultam én, bámultam ám, hogy miről nem mesél a szám!
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp!
Táncba kezdtek ott a kertben! Kopogott a tök sárga köpenye, libbent a sárga láng, megvilágította a kékruhás holdleányt.
Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek sorban, kéz a kézben, egyenként is merészen.
Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Csoda jó volt nézni, az embert az ilyen megigézi. Libbent-lebbent a kertben a láng, csudára jól ment a tánc!

S ahogy az égre felsétált a hold, - nini! - előjött öt kis kobold.
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp! - Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták.

Folyt a dínom-dánom az éjen át, hanem az első napsugár felébresztette a kakaskát:
- Kukurikú, itt a hajnal! Közeledik a nap! Kukuri - kú éji nép, jó álmokat!
Több se kellett, eltűnt a csillagok tündére. Elrobogott az öt kobold, léptek most álom-mesgyére.
- Hipp, … de hopp … – hoppiri, … de hopp!... - Ásítottak még néhányat, fennmaradni már nem vágytak.
Ott maradt a töklámpás, meresztette szemét a nap sugarára, alig várta, hogy estére megint duzzadjon az energiája. …

Nekem se kellett több, kezem a szívemre tettem s a meseírásnak nyomban nekikezdtem.

Ha nem hiszitek, tegyetek a kertbe
töklámpást, vagy valami mást!
Mosolyra szalad majd szájatok,
csak egy picit várjatok! – Hoppiri, de hopp!

Mókusmese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőrengeteg. Ez a rengeteg beborított egy hegyet. Annak a hegynek a neve Bakonybél volt, mivelhogy a Bakonynak a legbensőbb bensejében volt. Onnan beljebb, csak azért nem mehetsz, mert akkor már újra kifele lépkedhetsz.
Nohát pont itt állt egy hatalmas, tán háromszáz évet is számláló vén tölgy. S pont ennek a hatalmas tölgynek a derekán volt egy elhagyott harkályodú. … S pont ebben az odúban lakott egy vidám mókuscsalád. Itt éldegéltek éveken át.
A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta:
- Most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.
Éldegéltek gondtalan, de nem ez az ok, amire most kilyukadok.


Történt tehát, tán nem is oly régen, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.

- Jaj, de mégse! Szagot fogott! Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát!

Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, hasuk fogva hahotáztak. De ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, - s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett.
A nyest bezzeg, hogy odanézett!
Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba.
Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Így csalta el jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse:
- Kukucss! A te vadászatodnak fu-uccs! - Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje: siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta, hogy utolérni nem tudja. Mit csinált hát? Megvakarta a hónalját. Megunta az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.

De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához. Szalad mezőn, szalad árkon, a Gerence patakparton. Hangja éles, kiáltása mégis vicces:

- Csukk, Csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
- Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet? - Vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:
- Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?
A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
- Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!

Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
- Csukk! Csukk! Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája!
Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kell ám igazán vigyázni, mert a spejzba valóért le kell a fáról mászni. Makkot, gombát, diót csak a földön lehet találni.
A mókusok bizony nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres Kőris-hegyi vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt a dombtetőn is egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Ki mókust akar látni menjen a Bakonyba egyenest!
Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve.

Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. - Éjjel én is surranást hallottam, - úgy rémlik.
- Csukk, csukk! Itt csörög a dió terítve, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? – Súgta mókusmama s tovább is mondta:
- Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit.
- Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát.
Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha mókusok laknak nálatok, etetésükkel ne várjatok! Minden mozdulatuk kész muri, legfőbb fegyverük a spuri. Osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.

Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Építeni is szeretnek, ágbogból gömbfészket terveznek. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva, bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda!
Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, - sohase feledik, - ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.

Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, - s ha nem vigyáztok, - fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.

A péktündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a mesék birodalmán innen, de a valóságon túl, ott, ahol a mesék születnek, volt egy hatalmas tölgy. Ez a tölgy volt vagy háromszáz éves és olyan odvas, hogyha esett az eső nyugodtan beállhattál az odújába.

Történt egyszer egy borongós őszi napon, hogy egy kislány meg egy kisfiú, pont olyan, mint te - eltévedt az őszi alkonyon.
Szemerkélni kezdett az eső, beborult az ég. A vén fa odvában látszott menedék. Ott állt a nagy fa, makkocskák termettek rajta. Meglátva a tölgyet, gyorsan odasiettek s az eső elől odújában megtelepedtek. Gombát kerestek volt, tele is lett a kosár, de - minő borzalom, - lábnyomukat vastagon belepte a sár. Felhőszakadás lett, dörgött és villámlott, úgy ömlött az eső a földre, nem találtak az ismerős völgyre. Az ösvény eltűnt a hátuk megett, lábnyomukon a víz csordogálva pergett -  csinált százfelé ereket.
Egy darabig csak ültek az odúban csendesen, de aztán kezdtek körbenézni, az oltalmazó odút jobban megszemlélni. Hát, ahogy így nézelődnek, no hiszen mit látnak !?
Egy lépcsőt mely felfelé vezeti a lábat! Egy percre elállt a lélegzet, aztán összeszedtek egy kis merszet. A fiúcska, ki bátrabb volt egy cseppet így szólt:
- Megnézem én, hogy e lépcső hova vezet. Add ide a kezed!

- Jaj, várjunk még kicsit! Hallgatózzunk csak! Csitt! Na, Csitt!! - Így szólt a lány, a halovány - Egy kis bátorság kell még nekem, meg türelem, türelem.
Nos, soká nem tartott a félsz, a lány már kalandra kész. Fogták egymás kezét, s egyre feljebb mentek, míg egy titkos ajtóhoz nem értek. Megálltak, egymás szemébe néztek míg lenyomták a kilincset, s a küszöbön átléptek. Átlépték a küszöböt és szemük-szájuk tátva maradt, mert még nem láttak ilyen csodát, megváltozott a világ.
Aztán elindultak ketten a nagy ismeretlenben.
Aranyszínben pompázott minden szerteszét, s hallottak valami halk, szelíd zenét. Aranyvirágok és cserepek között egy kis vörösbegy arra röpködött. Emberi hangon szólt a két gyerekhez, elvezette őket egy teremhez.E teremhez külön csigalépcső vezetett, a két gyerek izgatottan nevetett.
Sötét volt, lábuk el-elvétette a fokot.A vörösbegy ekkor egy lámpást hozott. Szép volt a lámpa, üvege piros és sárga. Szívüket a kíváncsiság átjárta. Mi várja vajon őket odafönt? Miféle szerzet, aki a vörösbegynek emberi nyelvet és lámpást szerzett?
- Gyertek, gyertek! Úrnőm szeretettel vár. Megjósolták neki a szelek, hogy segítői lesznek emberi gyermekek.
Jó lett volna tudni nyomban, mi rejlik e szavakban?
Dűljünk hátra, képzeljük el, erre a két gyerek mit felel? A madár meg fennen repdesve, vitte a fényt szegletről szegletre. Több szó nem esett már, nem járt arra csak lepke és bogár. Mikor pedig lankadtak volna, megszólalt kedvesen füttyögve, kicsi csőrét csücsörítve:
- Cipőtöket vegyétek le, földi por nem mehet ide be. Rakjátok szépen egymás mellé ide! – S egy benyíló fülkét mutatott sebtibe.
A gyerekek másra se vágytak már, csak tudják meg ki az, aki rájuk vár. Mikor a lábbelik a helyükre kerültek, kinyílt az ajtó, sarkai csendültek. Belépve virágos domboldalt érzett a talpuk.
- Csak ne legyen semmi baj! - Ezt sóhajtjuk.
Szinte látom, ahogy most mesélem, ti is izgultok remélem.
Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a virágos szőnyeg kanyarogva simult a földhöz. Egyre beljebb nyúlt, kis hídon és patakon át, mígnem kikerült egy fát.
Rá is meredtek mindketten:
- Miféle dolgok férnek el ebben az odvas fában!? - Eddig azt hitték bent vannak egy szobában.
A szőnyeg puha bolyhai fűszálak voltak, s a nyíló virágok sürgetve szóltak:
- Rajtunk lépve, finoman taposva, igyekezzetek fel a magosba!
- Odafönt királynőnk virágport hint, kezével felétek int.
- Üljetek lábához, lessétek szavát, fogadjátok odanyújtott balját.
- Szegényt mardossa a kétség és a bánat, reméljük a megoldás magára nem várat!
Kedvesen magyarázott még tovább is a rengeteg virág, tamtamot vert hozzá a sok-sok ág.
- Gingi-ling, gingi-ling, gingi, gingi-ling!
Derű és bizalom költözött a gyerekek lelkébe, képzeljük magunkat e fűszőnyeg közepébe. A szirmok és bibék fecsegve csevegtek, lepkeszárnyak ide-oda libbentek:

- Higgyetek csodában, égig érő fában, a bolyhos levelű zöld mohában! Gingi-lingi ging! – Királynőnk kedvére tegyetek, az erdőn lábujjhegyen menjetek!
- Jönnek majd a tervek egyre és másra, figyeljetek úrnőnk szavára!
Mire a csengő hangok elhaltak, egymás után lépve, elindultak a kékségbe. Szemük - szájuk tátva maradt:
- Ó! Ez Ő! Ott jön az úrnő! - Szoknyáját csippentve futott, szaladt, a zöldmohás szőnyegen gyorsan haladt. Kezében egy virágzó fadarab és egy - kifli. Az Erdőtündér volt az a valaki!
Sírt az egyik szeme, nevetett a másik, úgy nézem kívánhatott bármit.
- Nahát!!! - S rájuk szórta a virágporát. Csillogó, szikrázó por volt az, megidézte az őszben a tavaszt.
- Üdvözölve legyetek! Nyújtsátok a kezetek! Megjósolták nekem a szelek, hogy segítőim lesznek emberi gyermekek.
Egy árva könnycsepp gyémántként hullott le, aztán már csillogott mind a két szeme. Sziporkázott benne két pirinyó folt ahogy a gyermekekhez szólt:
- A kisfiam, jaj miként is kezdjem, azt se tudom hol áll a fejem! Elveszett! Eltűnt! Sehol sem találom, még sose nyomasztott ily szörnyű-gonosz álom!
- Mit tegyek ó? Mit tegyek én?- A legurult könnycsepp megcsillant kezén.


Elmesélte aztán nyomban milyen baj érte őt, lehúzta a titokról a lepedőt.
A kicsi fiáról szólt a beszéd, meg arról a tényről, hogy bármilyen hihetetlen, egy tündérgyerek is lehet neveletlen.
Pékinas akart lenni e kedves kis tünde, elmondani azonban nem merte. Azt hitte a kis balga, anyja, apja, erőszakkal is marasztja. Nem engedik őt el az emberek földjére, hogy mesterséget tanuljon egy évre. Csak a barátjának mesélt az álmáról, s egy nap reggelén elszökött otthonról.

Kinyitotta a tiltott ajtót s cipőt csináltatott. Lerobogott a végtelen sok csigalépcsőn az odvas fában lefelé, s azóta nem lelik se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé. Indult már száz lepke és pillangó, az eredmény inkább el is hagyható. Repült és csapkodott ezer madár, de üres volt minden határ. Surrant apró egér, pocok és macska, ám hiába ugrott cikkcakkot a nyulacska.

Se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé, nem lelték a tündérfit, csak egy elhagyott kiflit. Most e kiflit ott fogja a tündéranya, - forró nyom, pedig öt dekát alig nyom. Átadta a gyerekeknek és kérve kérte, legyenek olyan jók, keressék meg a kis csavargót. Épp indulni akartak, megfogadva szépen, hogy hívek lesznek egészen. Megtesznek mindent mi tőlük telik, keresik a fiút reggeltől esteleig.

Kopogtak akkor az ajtón hármat, néztek csodálkozva, hisz senkit se vártak. Picurka résre nyílt ki az az ajtó, benyúlt egy apró kéz, s egy kis arcocska nézett felette át, fürkészve a szobát. Aztán belépett a jövevény, meghajolt, rajta minden, de minden sötétzöld volt. A barátja volt az elveszettnek, ő, aki tudta a titkot. Beszédéhez csendet óhajtott. Csend is lett, visszhangzó, tisztán hallatszott minden szó:

- Ó királynőnk hallgass meg engemet! A titkot mit tudok, kíván védelmet. Nem igazi titok az, amit már hárman-négyen tudnak, de mentségeim ki nem apadnak.
- Tudnom kell nékem is barátom jól van-e, nem történt-e baja az emberek között, akikről annyi rémhír kering és forog, tőlük intenek a doktorok. Mi nem ismerjük a betegségeket, de ismerik az emberek.

Itt szünetet tartott, körbenézett, figyelt. Látta, hogy mindenki izgatottan fülel. A tündéranya le is ült, hogy semmiről le ne maradjon, minden szó értelme megmaradjon. A zöld legényke pedig szívére tette kezét, nagy levegőt vett és elmondta most már nyíltan a titkot, hogy a tündérfiú álma mi:
- Pékinas szeretne lenni. Egy igazi pék, aki hajnalban kelve, tésztát gyúr, dagaszt, szakajtóba ejt. Cipót, buktát, batyut és fííínom kenyeret tesz a kemencébe, hogy megsüljön időre. Ő akar lenni tündérföld első pékje, hogy nevét a kódexbe az írnok bevésse. Híres legyen, nagy perechajtogató, aki nem fél, nem remeg, megtanulja e földi mesterséget.
A szavak visszhangja körbelengte a szobát, majd elült. A királynő pedig csak annyit kérdezett csendesen, ő mért nem tudhatott erről semmit sem?


Itten az a tanulság, néma gyereknek az anyja sem érti szavát.


Te is tedd azt, amire gondolok, elhiheted, hogy jó dolog. Egy kedves vén barátnémtől tanultam e trükköt: jót tesz, ha terveidet mindenkivel közlöd. Beindul a sok-sok fantázia, mintha égbe szállna egy ima. Ki mit mond rá, hallani sokfélét, megadhatja terved, célod mesgyéjét. Tisztul majd a fasor, láthatod az élet fáit, fellebben a kárpit.
A kis csapat hamar döntött. Mindenki cipőt öltött. Indultak a virágos szőnyegen, hogy az ajtó hamar meglegyen. Aztán a lépcsők vezették tova őket, hogy láthassák végre a földi mezőket.Ott sem maradtak sokáig, csak egy pár óráig. Hamar a városba jutottak, a péküzletig futottak.

Kimelegedtek kicsit, kezükben tartották végig a kiflit. Mint varázspálca illatozott előttük, a pékkel a beszéd csak eztán kezdődött. A gyerekek köszöntek:
- Csókolom! - Most megvakartam az orrom. Megvakartam, mert bizony viszketett, a pék mutatott egy gyönyörű perecet. Azt mondta róla, ilyen szépet és formásat nem készített még senki, csak az új inas, kinek neve titok, de elárulja, hogy a választ tőlünk várja.
- Hozzá jöttetek ugye? Nahát! Hova legyek?! Na de nincs itt ácsorgás, be a műhelybe gyertek!
Be is mentek, át az üzleten, nem állította meg őket senki sem. Csak tátott szájjal nézték a vevők, ahogy a bolton végigmasíroz két gyerek, egy picike zöld manó, kinek jóláll a szaltó és a sort méltósággal zárja, Erdőtündér fenséges, barna alakja. Szárnyán a virágpor színesen szikrázott, a műhelyben akkor már mindenki lármázott. Kiabáltak egymás szavába vágva: nohát ilyen csodát nem látott még a világ!

A kis pékinasunk kiszaladt e zajra, csupa liszt volt az orra. Éppen mérte volna ki a lisztet és élesztőt, kezében tartott egy kockás keszkenőt. Avval törölte meg a képét és az orrát, estére sütött egy tortát. Mikor meglátta a tündér delegációt, nem kezdte meg a meditációt. Sőt ellenkezőleg, kedve magasra szárnyalt. Anyjához szaladt, átölelte szépen, orcájára három puszit nyomott éppen. Barátját is üdvözölte, öklük kezük koccant, koppant, még a lábuk is toppant.
Látta már mi az ábra, barátja nem tett örökre lakatot a szájára. Nem haragudott érte, hiszen minden hiányzott már, - szó nélkül eljönni volt kár.
Nagy kár. Már régen megbánta, hogy álmáról, vágyáról anyjának, apjának egy szót se szólt. A torta kész lett, gyönyörű szép lett. Tele volt csokidarabokkal, eperrel és habbal. Mindenki kapott belőle. El is fogyott egykettőre. Tábláján pedig nem volt más írva semmi: Mindig igaznak kell lenni!