Meséljetek minden nap!

2020. december 11., péntek

A kék madár




A kék madár


Odvas fűzfa széle-hossza, benne él egy kék madárka. Láttad talán képét könyvben, biztos álmodoztál közben: Ó mily édes, ó mily kényes! Minden tolla fénylőn fényes. Csodás mesék szólnak róla, s míg tikktakkol az óra mit is hallasz? Mit? Na mit?
Mosolyra fakaszt mindenkit.
E fűzfás, nyári, szép határon a kék madarat újra látom. Kis szárnyával integet nekem:
- Csip, de csippp! Én a boldogságot keresem!
S aki látja, jár a szája, mondja és hangosan kiáltja:
-  A kék madárnak merre van hazája??
- Hol keressük? - Kontrázik rá kicsi és nagy. Sose mondjad, majd ha fagy!
A kék madár a boldogság madara, kinek karjára száll boldog lesz, ha úgy akarja. Erről súgnak, búgnak mind a fák, ezt pusmogja minden virág.
Naná, hogy élt a földön sok olyan király kinek kellett volna e csodaszép madár.
- Az országban bár leggazdagabb vagyok, szobámban egy sarkot üresen hagyok! Kalitkát teszek én oda, tudom jól, hogy lesz annak lakója. - Gondolta egy szakállas, kinek neve Csalánkas. Mogorva volt és hajthatatlan, modora is faragatlan. Megszokta rég, még gyerekkorában, hogy mondása szentigaz, kívánsága meg parancs. Rossszul járt persze így szegény, szíve fekete volt és kemény. Nem szeretett senkit se, s őt se szerette senki se. Most is szolgák hada lesi-várja mi az uruk kívánsága, de mosoly egynek sem terül az arcán, nem a tenyerükön hordják, hanem tálcán. Ő pedig most egyet akar, a kék madarat, de gyorsan, hamar.
- Enyém lesz a drága kincs! Nem szeretem azt, hogy nincs!
Ha most élne, látnád milyen gátlástalan alak, bizonnyal várnák a börtönfalak. De nem a mai kor meséje ez. Hallgassuk hát tovább mi lesz?

Palotája magas várban, aranylámpa a szobában, goromba őr az aljában. Berregnek és forognak plafonra szerelt szemek, az ő háza bűbájvarázzsal őrzött terület. Egy van csak mi elterelné e szemeket: e titkot egy róka bajszában keressed.
Száz lakatját vasból verték, mondhatni kiváló termék. Kinyitni csak eggyel lehet, boltban ilyet senki sem vehet. Halpikkely a kulcsa, ugye milyen furcsa?
A kék madárért ígért fűt-fát, magasra futó ranglétrát. Aranyat is négy kosárral, drágakövet egy lapáttal. Magában bezzeg eldöntötte régen, a madár csak neki világít majd kéken. Csak az övé lesz, karjára is csak neki ül, elzárja vastag páncélajtó mögé, a boldogság legyen egyedül az övé!

Persze mit sem tudott erről Marci, ki a fűzfás liget csendjében bárányok, kecskék és káposzták között, örömöt örömre kötözött. Vidám volt, derűs minden napja, sokat segített neki az apja. Kapott tőle árvalányhajas kalapot, lovuk boldogan ropogtatta az abrakot. Járta a határt és a rétet, arrafelé ismeretlen volt az enyészet. Keze nyomán virult a sok saláta, sparhelten főtt a szép barna maláta. Illatozott a frissen mosott vánkos és takaró, minden paradicsom mellett állt karó. Nyílt a muskátli, virított dézsaszám a petúnia, messze szállt a dús rózsák illata. Fehérre festette a kunkoris vaskaput, árnyéknak meghagyott egy óriás laput. Szerette a rónát, így töltött el sok boldog órát. Menyasszonya Flóra, egymást bíztatták a jóra.
A minap is fent ültek a százszorszépes dombon, átsütött sok fénysugár felettük a lombon. Keretbe foglalta őket a természet,hogy kéz a kézben nézték a rózsás felhők vonulását, hallgatták a tücskök gondtalan nótáját.
Hanem akkor, valami jajgatás … vagy sírás hallatszott a fűből, egy pici madár kiesett fészkéből. Tolla alig látszott, a szeme is zárva, csak csőrét tátotta a szép kerek világra. Csipogott és mozgott, pici lábacskája, átlátszó bögye, Marcinak hát nem maradt üres a tenyere. Ha te láttad volna, a te kezedben is most fióka volna.
- Gyere pici csőrös, nem csak az a szép állat, ami szőrös!
- Megmentjük ugye?! - Kérdezte a lány. A fiú válasza számotokra sem lehet talány.
- Gyere, vigyük a tornácra, jó lesz fészeknek ez az avítt tárca. - Szétnyitották, szöszökkel és kóccal kibélelték. Tettek hozzá illatos fűszálat, dúdoltak mellé kedves lallákat. A legtetejére a nyárfa vattája került, mondhatom csodálatosra sikerült. Készen volt hát a picike lak, nem kellett rá sem festék sem lakk.
Hanem most aztán mi lesz? Nincs mit tenni, madáréknál folyton-folyvást kell ám enni. Tömik is rengeteg léggyel, szúnyoggal, lepkével a tátogót, csak napnyugta után húzhatják le a rolót. Két hétig tartott ez a mókás munka, álló nap légycsapóval szaladgált Flóra.
Bohó egy mesterség fiókát etetni, mindentől óvni, széltől is félteni. Nődögélt is szépen, tollai fejlődtek, virágok a fákra százával kerültek. Be szép, be kék, a kinőtt pihék színe csupa-csupa kék. A madárka nagyon szép lett, minden tolla kéklőn kéklett. Szeme nyitva, az is kék, kíváncsian nézett szét.
Házikót is fontak neki hajló fűznek ágából, faragták az alját akácnak fájából. Sárga rézdrótból került rá az ajtó. Macska ellen kellet ez a kalitkafészek, falára nem kerültek képek. Szépen berendezték, volt benne porcelán itató: százéves csészécske, boltban nem kapható.
Ámultak, tapsoltak minden mutatvány után, milyen aranyos, hogy pislog bután! Gyorsan tanult a gyönyörű kék madár, üldögélt naphosszat hol Marcinak, hol Flórának a vállán. A házikóból ki-be járt, nem tett soha semmi kárt. Tányérban fürdött, a vízből feje fölé vízcseppfüggönyt küldött. Dalolni is tanult, ó de szép volt az az ének! Húnyt szemmel fújta, apró fejét feltartotta. És … akkor,… egy szép illatos délután kéz a kézben állt a fiú és a lány. A madár pedig szólt, a környéken csend honolt. Köszönt is és beszélt lágyan:
- A világban boldogság van? – Flóra és Marci ámulva nézte, csodavárás költözött szívük közepébe.
- Nnna? Hogy tetszett a dalom? Legyetek boldogok, azt akarom! - Aztán trillázott még rengeteget, biztos nektek is tetszene gyerekek. Röppent magasra, a kék égre, kék égnek kellős közepébe. Szárnyát tárva a boldogság csak úgy ömlött a világra!
S míg ezek történtek a boldogság egyre terjedt, minden házban fénylőn fénylett, minden szívben kéklőn kéklett.
Hanem, hogy szómat össze ne keverjem, a másik főszereplő nagyon rémiszt engem. Vén Csalánkasnak sok szolgája, közben a világot járta. Kerestek, kutattak, kérdeztek, vétkeztek, törvényt is sértettek. Jártak házról házra, faluról falura, bújt előlük minden jótét pára. Ahová lábukat betették, ahol ők megálltak, kilincset mutatott az öröm a mának. Bánat és félelem lett az úr, a gitáron is elpattant a húr. Gorombák voltak és kegyetlenek, ellenük a népek tehetetlenek. Ijesztgettek, fenyegettek, erejüket fitogtatták, vad szavakkal a lakókat gyalázták.
Nyerni akartak, vonzotta őket a négy láda arannyal telve, tudjuk, hogy evvel hitegette őket a király őkelme. Gonosz uruk várta a híreket, kérdezték hát Albionban az íreket. Faggatták a flamand parasztokat, átnézték az indiai kasztokat. Fegyver csöve, kés pengéje, folyt a szabadságnak vére. Hatalmuk volt ütni-verni, kezet, lábat megtekerni. Csupa gonoszsággal a percek teltek, de kék madarat egyet se leltek. Volt skarlátszín íbisz, zöldike és sárgarigó, csak a vágyott kék nem volt, a kalitkába való.
Megelégelte a sok kudarcot akkor Csalánkas király s álruhát kerítve esze gonosz terven jár. Hogy mi az? Kérdezzétek bátran, hátha eltéved a bazárban.
De jaj nem tévedt el, biciklin kerekezett, szép Magyarországba besettenkedett. Gondolta, ha nem használ a nyers erő, elnyeri majd célját a hízelkedő. Távcsövezett, kamerázott, magas fákra fel-felmászott. Nem pihent, s nem csüggedett, kézfeje kéken erezett. Adta ki magát postásnak, számlásnak, Jehova tanúnak, Krisna völgyi fiúnak, mikrofonos dinnyeárusnak. Fogadták hát szépen, pedig nem az övé volt az érdem. Volt még pénzbeszedő, kérdőívet tekergető, dunnát párnát áruló cigány, megpihent pár elhagyott tanyán. S közben mézesen és mázosan faggatózott, szavait csűrte és csavarta, tudjuk, hogy csak a madarat akarta.

Egyik reggel aztán, ahogy a csípát szeméből kaparta, egy trillától felvillanyozódott az arca. Minő dal ez? Honnan száll a trilla? Az izgalomtól remegett az ajka.
Az ördögnek is szutykos a lelke, hát a sors e rossz királyt pont ide terelte. Pont előtte áll az odvas fűzfa, alatta a kék madárka. Hűsölni tette az imént oda a meleg tornácról Marcika. Boltba mentek ketten, Csalánkas hát rabolhatott menten. Rabolt is. Viszi már a szép fűzfa házikót, árgus szemmel nézi a benne lakót. Rakja a biciklikormányra, ide-oda mozog a ronda ormánya. Mint farkas szimatol, két szív összerándul valahol.
- Marcikám, lelkem! Valami úgy riaszt engem! - Szólt ijedten Flóra, és az ingét összébbhúzta erre a pár szóra. Rossz előérzet lelkét gyötörte, csavarta, a madarat látni azonnal akarta.
Futottak hát haza, a lelkiismeret jó barát, többet ér, mint huszonnégy karát.

De jaj, késő már a futás, késő a bánat, hűlt helye van a kék madárkának. Elvitték, ellopták, szemük könnyekkel telt meg, szívük nem ilyenre edzett. Szótlan- némán álltak a fa alatt, kéz a kézben nézték a szűrődő napsugarat. Gondolatuk acélos lett, a madárért menni kellett. Tarisznyában pogácsa, szalonna és cipó, bizakodva integet a faluvégi kóró. Integet Flóra is a háznak sarkánál, pedig Marcit jobban szereti a kék madárnál. Mégis elengedi, tudja jól, madár nélkül a boldogság tovább vonul.
- Csak akkor lesz újra az ég kerek, ha a madarat megleled. - Suttogja fel a kék égbe, könnyes lesz a szeme tőle. Akit neveltek, védtek, trillája volt temérdek, nem adhatják oda másnak, a boldogságra szüksége van a világnak.
Csalánkas király pedig gyors lovára száll, hurcolja a házikót erdőkön át. Alig várja, hogy a vára sok lépcsőjét megmássza. Kapun belül biztos lesz már, ami nem övé volt zárva lesz már. Bizony megérkezett, ismerve a titkos utat, fenyőágak alatt haladt. Fent is van már a kapuban ő, lépte nyomát takarja az öreg erdő.
Magas várnak orma, hegye, ott van a kék madár rejteke. A tornyos szűk szobában, szomorú a bús rabságban. A mennyezeten a rút szemek, vár aljában goromba őr őgyeleg. Az ablakon sűrű vasrács, lakatból az említett száz. Csalánkas meg lesi várja mikor jön meg boldogsága, de hiába minden, - te is jól tudhatod, - ahogy szeretetet kosárba nem tehetsz, úgy boldogságot sem vehetsz. Erőszakkal sem lehet semmire menni, önzetlenül kell szeretni. Jóság, szelídség, kitartás és munka, ami a boldogságot meghozza. Ráadásként, - ha megleled - a kék madár azért a tied lehet.
Csalánkasnak mindene van, még az árnyékszéke is arany. Mégis boldogtalan, jó kedve sose volt, lelkében tanyázik sok fekete folt. Gyerekként is vad volt nagyon, fiókát is ütött agyon. A szánalmat nem ismerte, a jótetteket kerülte. Bántotta a macskát, összetörte a falovacskát, a húgának porcelán babája, cserepe közt lépett a csizmája. Anyja szavát nem hallotta, a könyveket sutba dobta. Ami kellett elvette, ki gyengébb volt elverte. Szava szurkos, hangja mord, szobájában üres a polc. Most ott áll a toronyszobában, rengetegszer járt itt korábban. Követeli, dobbant, üt vág, fenyeget:
- Te madár! Szöges ágy lesz fekhelyed! Ha nem adod, amit kérek, ide csordul majd a véred! - Tombol, ijeszt, vadul rázza, kérését többször is kiáltja. De a madár, a kék, ismeri e gonosz mesét. Tudja és reméli, hogy a mese vége jó, történt már ilyen anno. Tűr és hallgat, szeme bánattal telve, Csalánkas le van érdekelve. Nem is ért semmit, ne is várd, gyorsan csukd is be a szád. Inkább szurkolj Marcinak, Flóra kedvesének, hátha arra jár felétek. Segítsetek neki, hisz Csalánkast kergeti!
Marci hűen jár és kél, akarata parázs, megmenti a pocsolyából a darázst. Kihúzza a tüskeágból a rókafit, szárazról cuppogó halat vízbe visz. Kap hát, mint jó mesében dukál : szőrszálat, bajuszt és pikkelyt, persze, hogy egyik sem volt selejt.
Ment hegyeken, ment völgyeken, gyalogolt kiszáradt folyómedrekben. Aztán sok gyötrő bolyongás után meglelte amit keresett, egy koromfekete vár alá érkezett. Tudta és érezte, a toronyszoba rácsa, a kék madár fogsága.
Több se kellett, biztatásra nem várt, légbe dobta a darázska szőre szálát előhívva kis gazdáját. Az pedig fullánkjával jó nagyot csípett ama goromba őrnek alsóbbik felébe, hogy Marci beléphessen a várkapu mélyébe. Rókácskának bajsza szála vezette őt fel a várba. Nyíló-záró bűbájpillák gazdájukat elárulták, a rókabajszát nézték, lesték, Marci fiút beengedték. Ottan pedig a halpikkely minden zárat és lakatot kinyitott, az ezeréves tervbe senki bele nem rondított. Hanem, a kilencvenkilencediknél mi a csuda? Az ajtón Csalánkas király futott ki ordítva:
- Utálatos hideg madár! Ha nem adod meghalok! Le a földre lankadok. – Arcát kezébe temette, válla rázkódva mozdult, szeméből egy könnycsepp csordult. Sírt, bár fel nem foghatta ésszel mi lelte őt, ordítva ordított, hogy rezgetett tüdőt és velőt. Megindult a könnyek áradatja, mely a gonoszságot szívéből kimosta. Sokáig sírt aztán hüppögve, ez új mesterséggel ki is lett békülve. A feszültség bomlott, a pántok pattantak, levegőt adtak a nyitott ablaknak. A kék madár akkor libbenve, szusszanva, Csalánkas vállára szállt sóhajtva. Majd lehúnyva kék szemét mondókáját trillázta szerteszét:

Király Csalánkas és egyéb emberek! 
Eztán a teába édes mézet tegyetek!  
Egy pillanat, egy vágy: 
Szíved lelked legyen lágy!! 
Nem szabad félni,  
Megértéssel kell most élni.
A világ csak erre vár,
Higgyétek el végre már!         


Király Csalánkas és ti többiek!

Naponta egy jótettet tegyetek!

Egy pillanat, egy vágy:

Legyen puha minden ágy!

Nem szabad félni,

Szeretettel kell most élni!

A világ csak erre vár,

Vegyétek észre már

Amíg szálltak a dallamok lehullottak a lakatok. Vasrácsokból rózsaág lett, mosolyra csukódtak a delejes szemek. A palotába fény áradt, jött vele egy madárhad. Tollászkodtak, fejüket forgatták, a kék madár dalát kórusba foglalták. Csalánkas király orcája felderült, a kék madár lám a karjára repült. Szárnya széle végigmérte, csillámporral megigézte. A két versszak újra zengett, a világban béke lengett.
Marci is megmozdult, meghajtotta magát, s az úton melyen jött visszalépkedett, a kalitkát boldogan ölelte, lakóját nagyon szerette. Véle szállt az égen fent az égszínkék boldogság, szent lett újra az emberi barátság. Visszatért az öröm, a bú fölött az idő eljárt, többé gonosz szó nem tett semmi kárt. Lépte nyomán kék szikrák lövelltek, szavára emberek ezrei füleltek.
Elmondta mindenhol, hogy legyen: Minden nap egy jótett legyen! Szavakkal ennyi jó ki nem mondható, 365-ször miliárd millió.
Flóra Marci elé szaladt. Karját kitárta, szép kedvesét a szívére zárta.

Neked is kívánom, boldogságod sose legyen álom.













2020. október 22., csütörtök

A péktündér







Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a mesék birodalmán innen, de a valóságon túl, ott, ahol a mesék születnek, volt egy hatalmas tölgy. Ez a tölgy volt vagy háromszáz éves és olyan odvas, hogyha esett az eső nyugodtan beállhattál az odújába.




Történt egyszer egy borongós őszi napon, hogy egy kislány meg egy kisfiú, pont olyan, mint te - eltévedt az őszi alkonyon.
Szemerkélni kezdett az eső, beborult az ég. A vén fa odvában látszott menedék. Ott állt a nagy fa, makkocskák termettek rajta. Meglátva a tölgyet, gyorsan odasiettek s az eső elől odújában megtelepedtek. Gombát kerestek volt, tele is lett a kosár, de - minő borzalom, - lábnyomukat vastagon belepte a sár. Felhőszakadás lett, dörgött és villámlott, úgy ömlött az eső a földre, nem találtak az ismerős völgyre. Az ösvény eltűnt a hátuk megett, lábnyomukon a víz csordogálva pergett -  csinált százfelé ereket.
Egy darabig csak ültek az odúban csendesen, de aztán kezdtek körbenézni, az oltalmazó odút jobban megszemlélni. Hát, ahogy így nézelődnek, no hiszen mit látnak !?
Egy lépcsőt mely felfelé vezeti a lábat! Egy percre elállt a lélegzet, aztán összeszedtek egy kis merszet. A fiúcska, ki bátrabb volt egy cseppet így szólt:
- Megnézem én, hogy e lépcső hova vezet. Add ide a kezed!
- Jaj, várjunk még kicsit! Hallgatózzunk csak! Csitt! Na, Csitt!! - Így szólt a lány, a halovány - Egy kis bátorság kell még nekem, meg türelem, türelem.
Nos, soká nem tartott a félsz, a lány már kalandra kész. Fogták egymás kezét, s egyre feljebb mentek, míg egy titkos ajtóhoz nem értek. Megálltak, egymás szemébe néztek míg lenyomták a kilincset, s a küszöbön átléptek. Átlépték a küszöböt és szemük-szájuk tátva maradt, mert még nem láttak ilyen csodát, megváltozott a világ.
Aztán elindultak ketten a nagy ismeretlenben.
Aranyszínben pompázott minden szerteszét, s hallottak valami halk, szelíd zenét. Aranyvirágok és cserepek között egy kis vörösbegy arra röpködött. Emberi hangon szólt a két gyerekhez, elvezette őket egy teremhez.E teremhez külön csigalépcső vezetett, a két gyerek izgatottan nevetett.
Sötét volt, lábuk el-elvétette a fokot.A vörösbegy ekkor egy lámpást hozott. Szép volt a lámpa, üvege piros és sárga. Szívüket a kíváncsiság átjárta. Mi várja vajon őket odafönt? Miféle szerzet, aki a vörösbegynek emberi nyelvet és lámpást szerzett?
- Gyertek, gyertek! Úrnőm szeretettel vár. Megjósolták neki a szelek, hogy segítői lesznek emberi gyermekek.
Jó lett volna tudni nyomban, mi rejlik e szavakban?
Dűljünk hátra, képzeljük el, erre a két gyerek mit felel? A madár meg fennen repdesve, vitte a fényt szegletről szegletre. Több szó nem esett már, nem járt arra csak lepke és bogár. Mikor pedig lankadtak volna, megszólalt kedvesen füttyögve, kicsi csőrét csücsörítve:
- Cipőtöket vegyétek le, földi por nem mehet ide be. Rakjátok szépen egymás mellé ide! – S egy benyíló fülkét mutatott sebtibe.
A gyerekek másra se vágytak már, csak tudják meg ki az, aki rájuk vár. Mikor a lábbelik a helyükre kerültek, kinyílt az ajtó, sarkai csendültek. Belépve virágos domboldalt érzett a talpuk.
- Csak ne legyen semmi baj! - Ezt sóhajtjuk.
Szinte látom, ahogy most mesélem, ti is izgultok remélem.
Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a virágos szőnyeg kanyarogva simult a földhöz. Egyre beljebb nyúlt, kis hídon és patakon át, mígnem kikerült egy fát.
Rá is meredtek mindketten:
- Miféle dolgok férnek el ebben az odvas fában!? - Eddig azt hitték bent vannak egy szobában.
A szőnyeg puha bolyhai fűszálak voltak, s a nyíló virágok sürgetve szóltak:
- Rajtunk lépve, finoman taposva, igyekezzetek fel a magosba!
- Odafönt királynőnk virágport hint, kezével felétek int.
- Üljetek lábához, lessétek szavát, fogadjátok odanyújtott balját.
- Szegényt mardossa a kétség és a bánat, reméljük a megoldás magára nem várat!
Kedvesen magyarázott még tovább is a rengeteg virág, tamtamot vert hozzá a sok-sok ág.
- Gingi-ling, gingi-ling, gingi, gingi-ling!
Derű és bizalom költözött a gyerekek lelkébe, képzeljük magunkat e fűszőnyeg közepébe. A szirmok és bibék fecsegve csevegtek, lepkeszárnyak ide-oda libbentek:

- Higgyetek csodában, égig érő fában, a bolyhos levelű zöld mohában! Gingi-lingi ging! – Királynőnk kedvére tegyetek, az erdőn lábujjhegyen menjetek!
- Jönnek majd a tervek egyre és másra, figyeljetek úrnőnk szavára!
Mire a csengő hangok elhaltak, egymás után lépve, elindultak a kékségbe. Szemük - szájuk tátva maradt:
- Ó! Ez Ő! Ott jön az úrnő! - Szoknyáját csippentve futott, szaladt, a zöldmohás szőnyegen gyorsan haladt. Kezében egy virágzó fadarab és egy - kifli. Az Erdőtündér volt az a valaki!
Sírt az egyik szeme, nevetett a másik, úgy nézem kívánhatott bármit.
- Nahát!!! - S rájuk szórta a virágporát. Csillogó, szikrázó por volt az, megidézte az őszben a tavaszt.
- Üdvözölve legyetek! Nyújtsátok a kezetek! Megjósolták nekem a szelek, hogy segítőim lesznek emberi gyermekek.
Egy árva könnycsepp gyémántként hullott le, aztán már csillogott mind a két szeme. Sziporkázott benne két pirinyó folt ahogy a gyermekekhez szólt:
- A kisfiam, jaj miként is kezdjem, azt se tudom hol áll a fejem! Elveszett! Eltűnt! Sehol sem találom, még sose nyomasztott ily szörnyű-gonosz álom!
- Mit tegyek ó? Mit tegyek én?- A legurult könnycsepp megcsillant kezén.


Elmesélte aztán nyomban milyen baj érte őt, lehúzta a titokról a lepedőt.
A kicsi fiáról szólt a beszéd, meg arról a tényről, hogy bármilyen hihetetlen, egy tündérgyerek is lehet neveletlen.
Pékinas akart lenni e kedves kis tünde, elmondani azonban nem merte. Azt hitte a kis balga, anyja, apja, erőszakkal is marasztja. Nem engedik őt el az emberek földjére, hogy mesterséget tanuljon egy évre. Csak a barátjának mesélt az álmáról, s egy nap reggelén elszökött otthonról.
Kinyitotta a tiltott ajtót s cipőt csináltatott. Lerobogott a végtelen sok csigalépcsőn az odvas fában lefelé, s azóta nem lelik se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé. Indult már száz lepke és pillangó, az eredmény inkább el is hagyható. Repült és csapkodott ezer madár, de üres volt minden határ. Surrant apró egér, pocok és macska, ám hiába ugrott cikkcakkot a nyulacska.
Se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé, nem lelték a tündérfit, csak egy elhagyott kiflit. Most e kiflit ott fogja a tündéranya, - forró nyom, pedig öt dekát alig nyom. Átadta a gyerekeknek és kérve kérte, legyenek olyan jók, keressék meg a kis csavargót. Épp indulni akartak, megfogadva szépen, hogy hívek lesznek egészen. Megtesznek mindent mi tőlük telik, keresik a fiút reggeltől esteleig.
Kopogtak akkor az ajtón hármat, néztek csodálkozva, hisz senkit se vártak. Picurka résre nyílt ki az az ajtó, benyúlt egy apró kéz, s egy kis arcocska nézett felette át, fürkészve a szobát. Aztán belépett a jövevény, meghajolt, rajta minden, de minden sötétzöld volt. A barátja volt az elveszettnek, ő, aki tudta a titkot. Beszédéhez csendet óhajtott. Csend is lett, visszhangzó, tisztán hallatszott minden szó:



- Ó királynőnk hallgass meg engemet! A titkot mit tudok, kíván védelmet. Nem igazi titok az, amit már hárman-négyen tudnak, de mentségeim ki nem apadnak.
- Tudnom kell nékem is barátom jól van-e, nem történt-e baja az emberek között, akikről annyi rémhír kering és forog, tőlük intenek a doktorok. Mi nem ismerjük a betegségeket, de ismerik az emberek.
Itt szünetet tartott, körbenézett, figyelt. Látta, hogy mindenki izgatottan fülel. A tündéranya le is ült, hogy semmiről le ne maradjon, minden szó értelme megmaradjon. A zöld legényke pedig szívére tette kezét, nagy levegőt vett és elmondta most már nyíltan a titkot, hogy a tündérfiú álma mi:
- Pékinas szeretne lenni. Egy igazi pék, aki hajnalban kelve, tésztát gyúr, dagaszt, szakajtóba ejt. Cipót, buktát, batyut és fííínom kenyeret tesz a kemencébe, hogy megsüljön időre. Ő akar lenni tündérföld első pékje, hogy nevét a kódexbe az írnok bevésse. Híres legyen, nagy perechajtogató, aki nem fél, nem remeg, megtanulja e földi mesterséget.
A szavak visszhangja körbelengte a szobát, majd elült. A királynő pedig csak annyit kérdezett csendesen, ő mért nem tudhatott erről semmit sem?


Itten az a tanulság, néma gyereknek az anyja sem érti szavát.


Te is tedd azt, amire gondolok, elhiheted, hogy jó dolog. Egy kedves vén barátnémtől tanultam e trükköt: jót tesz, ha terveidet mindenkivel közlöd. Beindul a sok-sok fantázia, mintha égbe szállna egy ima. Ki mit mond rá, hallani sokfélét, megadhatja terved, célod mesgyéjét. Tisztul majd a fasor, láthatod az élet fáit, fellebben a kárpit.
A kis csapat hamar döntött. Mindenki cipőt öltött. Indultak a virágos szőnyegen, hogy az ajtó hamar meglegyen. Aztán a lépcsők vezették tova őket, hogy láthassák végre a földi mezőket.Ott sem maradtak sokáig, csak egy pár óráig. Hamar a városba jutottak, a péküzletig futottak.
Kimelegedtek kicsit, kezükben tartották végig a kiflit. Mint varázspálca illatozott előttük, a pékkel a beszéd csak eztán kezdődött. A gyerekek köszöntek:
- Csókolom! - Most megvakartam az orrom. Megvakartam, mert bizony viszketett, a pék mutatott egy gyönyörű perecet. Azt mondta róla, ilyen szépet és formásat nem készített még senki, csak az új inas, kinek neve titok, de elárulja, hogy a választ tőlünk várja.
- Hozzá jöttetek ugye? Nahát! Hova legyek?! Na de nincs itt ácsorgás, be a műhelybe gyertek!
Be is mentek, át az üzleten, nem állította meg őket senki sem. Csak tátott szájjal nézték a vevők, ahogy a bolton végigmasíroz két gyerek, egy picike zöld manó, kinek jóláll a szaltó és a sort méltósággal zárja, Erdőtündér fenséges, barna alakja. Szárnyán a virágpor színesen szikrázott, a műhelyben akkor már mindenki lármázott. Kiabáltak egymás szavába vágva: nohát ilyen csodát nem látott még a világ!
A kis pékinasunk kiszaladt e zajra, csupa liszt volt az orra. Éppen mérte volna ki a lisztet és élesztőt, kezében tartott egy kockás keszkenőt. Avval törölte meg a képét és az orrát, estére sütött egy tortát. Mikor meglátta a tündér delegációt, nem kezdte meg a meditációt. Sőt ellenkezőleg, kedve magasra szárnyalt. Anyjához szaladt, átölelte szépen, orcájára három puszit nyomott éppen. Barátját is üdvözölte, öklük kezük koccant, koppant, még a lábuk is toppant.
Látta már mi az ábra, barátja nem tett örökre lakatot a szájára. Nem haragudott érte, hiszen minden hiányzott már, - szó nélkül eljönni volt kár.
Nagy kár. Már régen megbánta, hogy álmáról, vágyáról anyjának, apjának egy szót se szólt. A torta kész lett, gyönyörű szép lett. Tele volt csokidarabokkal, eperrel és habbal. Mindenki kapott belőle. El is fogyott egykettőre. Tábláján pedig nem volt más írva semmi: Mindig igaznak kell lenni!












2018. augusztus 22., szerda

A balatoni igazgyöngy


 Egyszer volt, hol nem volt, a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl egy náddal benőtt kis sziget. 
Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet.  Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy a szigetecske partjainál kikötött csónakok egyikén lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett, a fodrozódó vízből jókat permetezett. Fényes volt a tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.
Hajnaltájban, ha kiültök a szépséges tó partjára, láthatjátok őt sok-sok pajtásával egyetemben. Képzeljétek csak, hogy lapulnának a kezetekben!
Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott az északi part királyának, Szürke Felhőnek fülébe. Messziről megleste, szíve beleremegett, a szép sirálylányba menten beleszeretett. Szaladt gyámapjához rögtön, hogy nászajándéknak ugyan mit küldjön? Apja pedig, kinek neve rang: A vénséges vén tihanyi Visszhang. Az öreg pedig bölcs lévén, mást úgyse tehetett: a lánykérésbe beleegyezett. Követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.
De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána. Ó jaj! Eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett. Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett. Hallotta már az öregektől nem is egyszer: - Ha baj van nem kell más vegyszer, mint a tiszta szó. Kérni nem szégyen, s szavadnak foganatja lészen.
Kérte, hát a szárcsát, hogy a gyöngyért bukjon le, de a szárcsa nem tudott leúszni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta.
Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.
- Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked? - Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.
- Mondd el kérlek! Ha tudok segítek. - Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.
- Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang fiának jegyajándékját. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.
- Ha tudok, segítek. - Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.
Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellett csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta: ilyet még úgyse evett, de remek! Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt. Ó! Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába bele is fúródott.
Szóval, elnyelte a homok s felette a hullámok fodra, teljesen beborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen,  sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy gazdag lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Jöttek a pontyok, kutattak, kerestek, de semmit se leltek. Érkeztek a keszegek, úsztak jobbra-balra, de hiába nem akadtak az igazgyöngy nyomára. Jött még pár garda, nagyítójuk is volt, de mindhiába. Teknősök is felcsaptak nyomozónak, vettek pipát, kockás sapkát, jegyzetfüzetet, de gyöngyöt nem találtak, csak  ingatták a fejüket. 

Így van ez - mit volt mit tenni, kerestek tovább, keresték még egy nap, keresték még két nap, és akkor harmadnap egy szeleburdi kis hal kukucskált ki a vízből, a szája mosolygott, pedig halnál igen ritka - és a golyócskát a felszínre hozta!!! Nohát, hogy örült a tündérgyermek! Nézte-nézte! Látta jól: szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre!
Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem-hogy, hejehuja, haj!
A nádi rigó nádszálakból nádpavilont épített, a nap fényes korongja a horizontra érkezett, az egész balatoni madársereglet meg erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Csapatban jöttek, keringtek, szálltak, tuti, hogy egy cseppet se fáztak. Kört csináltak, izegtek, mozogtak, mindent látni akartak.
A menyasszony fátylát teliholdból szőtték, a vőlegény kalapját kagylóhéjból vésték
Ezüsthold és Szürke Felhő egymás szárnyát fogva, felnézett a napra, holdra, csillagokra. Igent mondtak, csókot dobtak, fogadalmuk igaz volt, - az örök szerelemről szólt. Meghajoltak négyszer: keletre, nyugatra, északra és délre. Láthattátok, hogy nem néztek félre, csak egymás szép szemébe. 
A zenét a szél húrjai adták, táncparkettnek az öböl csónakjait kapták. A hangosításra nem költöttek semmit, Vén Visszhang ismeri a trendit. E téren ő a verhetetlen, kihangosítása kegyetlen.
Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt. A tündérgyermek tapsolt, ugrott, ezüsthídon végigforgott. Piruettet csinált négyet, amit mondok elhiggyétek!
Aztán éjfél felé elfáradt a násznép, - fejüket a szárnyuk alá dugták. 

- Jó éjszakát drágáim! - mondták. Szippantottak még párat a fínom levegőből, elég volt már mára a nagy hangerőből.
Mi is csak ásítunk, lehunyjuk a szemünk s elképzeljük szépen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.

2018. július 2., hétfő

A szitakötő és a vihar

 Egyszer volt hol nem volt, volt egy csodálatosan szép erdő. Erdő közepében egy virágoktól körbevett kis tó. Tó közepén egy picike sziget. Ezen a szigeten élt egy szitakötő dáma, akit nem érdekelt a dráma. Minden nap lerepült a kristálytiszta vízhez, s annak tükrében csodálta karcsúságát és szivárványszínben pompázó tündérforma szárnyát. Mint mondám, gyönyörűséges, tündérforma szárnyát.
Nyár volt, rekkenő a hőség, szellő se lebbent, levél se rezzent. Az idő megállt, minden száradt, tört és sóhajtott, vizet óhajtott. Felhők még nem látszottak semerre, de tudható, - a tapasztalat mondja, - minden megváltozhat óráról órára. Amint mondom, óráról órára.
Most még süt a nap, de nicsak felhők gyűlnek az égen. Mi lesz belőle? Tudni nem lehet, súlyosak, feketék a fellegek. Szitakötőnk, csak nézte, csak nézte, de bohó lelke az ijesztést fel sem vette. A jégesőtől ugyan félt nagyon, meglepte egyszer egy tikkasztó forró napon. Amint mondám - egyszer - egy forró nyári napon. Hanem az ilyesmit ő feledte, csak a jó dolgokat szerette !
Ott a kis szigeten volt egy pirostetős ház is, körben a virágok mesebeli kláris.


Az udvaron a trombitavirág kelyhe harmattal volt telve. Ebben mosdott szitakötő drága, ha maszatos lett szép türkiz ruhája. Most is odalibbent, hogy frissítse magát, harmatvízzel locsolja a hasát. Hanem benne, már pihent egy barna lepke. Szitakötőnk hát a tóba tette lábát, ilyen kicsiségből nem csinált problémát. Aztán pihenőnek keresett egy közeli kőlikat, vízmosta barlangot, melyet a szomszéd domboldal bőven kínálgatott. De kitisztult az ég, szitakötőnk ingatta a fejét. Aztán vállat rántott, mit tegyen már most? Látom, hogy gondtalanul szálldos, amint mondom csak szálldos és szálldos.
Hanem a kecskebéka brekegett, vihart jelzett serényen, a körtefán ültében.
- Brekeke, brekeke! Sok víz, sok víz! - Kuruttyolta vidáman, neki ugye a sok víz nem árthat. Szereti a vizes csúszdákat.
A mi szitakötőnk nem tudta higgyen-e a jóslásban, legyen-e dőre, felmenjen-e a dombtetőre? Kerek fejét forgatta, forgatta, forgatta. Mit látott? Csak a szép kék ég szikrázott. Egy pár bárányfelhő karikázott, felhőpipából eregetett felhőköltemény, csodásan szép égi tünemény. Szitakötőnk bámészan nézte, amint mondám, csak nézte, csak nézte.
Mit hitt a dáma, mit nem, azt hitte csupán, a béka napszúrást kapott tán. Biztosan fáj a feje, buta előrejelzéssel van tele. Telisde tele. Felrepült hát a kicsi hegyre, amint mondom a hegyre.
- Brekeke, brekeke, sok víz, sok víz! - hallatszott újra, - sok víz, sok víz! – a béka csak ezt fújta.
Szitakötőnk oda se hederített. Csak megvonta a vállát és repkedett nádról nádra. Nem hallgatott a békára. Illegett a tó fölött, piruettezett, tavirózsákkal flörtölgetett. Repült hegyre föl s le, önfeledve. Csodálta a katicabogárka pöttyös szárnyát, megnézte a vasalását. Éppen újfent nézegette magát, mikor meghallotta a susogást:
- Vihar jő, vihar jő! - Suttogta a nádas.
- Jobb, ha fészkére száll minden szárnyas. - Amint mondom minden szárnyas.
- Sok víz, sok víz! - Hangzék újra. Hajladozott, suhogott minden. Nem marad itt száraz ma semmi sem.
Mire ezt elmondom óriáscseppek hullottak az égből, a békának igaza lett végül. Ha a szitakötő elhitte volna, most bajban nem volna. De bajban van, megverné az eső, ha egy rőzsekupacot észre nem venne ő. Szerencséje volt, belebújt mélyen, addig-addig mászott, hogy türkizkék potroha ki sem látszott. Hálát adott földnek, égnek, megköszönte a mesének, hogy nyakát nem törte ki, amint mondám, hogy nyakát nem törte ki.
Csapkodhatott villám, tombolhatott vad szél, a rejtekhelyen rejtve mélyen, megmaradt a szivárványszín szárnyacska és a karcsú derék. Soká nem tartott az égi színjáték, elvonult a dörgés. Nem volt se tragédia se dráma, újra táncolhatott a szitakötő dáma. Amint mondom táncolhatott a dáma.
A növények kihúzták magukat, fénylett minden pici levél, sóhajtottak az indák, isteni finom illat kélt: A föld szaga. (Ha kint járnátok nagy vihar után a mezőn, a réten, ti is éreznétek milyen menő, a tüdőket gyógyító eső utáni levegő. Bizony finom az eső utáni levegő!)
A vihar jött és tovaszállt, mint sok ezerszer már. Újra kisütött a nap, visszaállt a régi rend. Szitakötőnk is lerepült a tóra, s azóta elhiszi, ha brekeg a béka. Bizony megfogadta elhiszi, ha brekeg a béka.
Hálát adott földnek égnek s ennek a mesének, hogy nyakát nem törte ki, mint mondám nyakát nem törte ki.

Higgyetek ti is a mesének, így lesztek okosak, serények. Vágyni kell mindig a jóra és hallgatni minden jó szóra. Amint mondom a jó szóra.

Estére kelve talált üres virágtölcsért a dáma, biztos gondtalan volt álma. A folyondár kelyhe elringatta a szép szitakötőt, álmodta hát magát bálba, ő lett egy igazi tündérdáma. Szerepelt egy operettben, része volt a rivaldafényben. Neve világított a címlapon: Itt szerepel az új primadonna, kinek egy kis sziget az otthona. Csacsogott és lejtett körben a parketten, te sem tudnád nála szebben.
Békánk bizonyára herceg volt ottan, - bókolt, - s a tündérszárnyak szélére csókolt, amint mondám csak csókolt és csókolt.

2018. június 14., csütörtök

Ferró Nyalka Julianna - Csiri és Csuri























Csiri és Csuri
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Várhelyerdőn innen, s a Várhely-tavon se túl, ott, ahol a Morzsa kutya az úr, volt egy csendes kis falu. Csendes kis faluban egy piroscserepes ház. Piroscserepes kis ház padlásán, sok-sok verébcsalád. Együtt egy egész kolónia, nagybácsik, nagynénik unokák és tantik, fészkeik közt egy se volt antik. Mindig újat raktak! Gerendák s deszkák közt matattak. Szerették a sok rést az oszlopok fölött, így aztán fecske helyett a tornácra sok mezei veréb költözött. A csipogó had itt vert tanyát, szedte a legyeket sok-sok életen át.
Tavasz volt, zsongott a természet, párt választottak a verébnépek. Pózoltak, udvaroltak szárnyukat verdesve, az igazit keresve. Csiri balra ugrált, Csuri pedig jobbra, nem voltak a nyugalom szobra. Az eresz egyik végén egymásnak ütköztek, aztán egymással egy kicsit szemeztek. Kitalálhatod mi lett azután, egymásba habarodott a fiú meg a lány.
Megkezdődött a nagy tavaszi fészekrakás meg a nagytakarítás. Kidobáltak, húzgáltak mindent, ami régi, egy kettőre üres lett minden kégli. Csiri és Csuri, hogy egymásra találtak, nekikezdtek a fészekfoglalásnak.
Csuri a lábával dobolt. Csiri a csőrével kotort. Elvacakolták az időt. Mire felébredtek, minden valamire való hely lefoglalva lett. Minden lukban szuszogott egy madár. Tápászkodott a határ. A padlás túl szűk ennyi verébnek. Az erre járók meg mind benéznek. Különb házra vágynak mondták végül ki:
- Nézzünk körül kedvesem a szomszédban vagy a fészerben!
- Izé, hogy is , hideg is, sötét is, félek is…
--Jól van megyek , csirip, csirip, megértelek.
Repültek is tova. Egyik odúból másik odúba. Találtak párat, de azokban már a cinegék cucca szárad.
--No, a falu végén a lóistálló. Az lesz a jó!
--A fecskék fészke nem nekünk való. Pár hét múlva újra itt vannak a fecskék, oda hordják majd a sok legyecskét.
--Építsünk fészket magas fa tetején!—Csiripelte tovább a veréblegény.
--Nem vagyunk mi se varjak se galambok és a héja jelentene ám gondot!—Csipogta vissza a lány a magas akácfán.
Járták a környéket reggeltől, estelig. Kicsi szívüket az aggodalom járja, itt van már az idő a fészekrakásra.
--Ott a gerenda széle!
--No csak, nem gondolsz a szélre?
Repültek naphosszat, kerestek, kutattak. Egyszer csak karikába szállva, visszataláltak a szép kis parasztházra. Már majd sírva fakadtak, mikor egy lopótökre akadtak. Lopótökön picike kerek luk, alatta meg egy picike pálca.
Tátva is maradt a két veréb szája. Még tegnap anyóka akasztotta ki a verandára, várva ki lesz az összkomfort gazdája? Csuri, a kíváncsi kis veréb már be is dugta a fejét. De Csiri nem követte, nem volt hozzá mersze.
Csuri ugrált örömében, a szárnyát verdeste.
--Nézd meg Csiri, nézd meg Csiri!-- egyre csak ezt kérte.
A hintázó tökházba bátran beugrott és csőrében kihozott egy ottmaradt kis tökmagot. Naná, hogy Csiri is mindjárt melléje reppent, vígan eszegettek ketten.
Nem kellett most már kétszer se mondani. Berepültek, kirepültek, csiripeltek. Hordták a sok pihét, tollat, gyenge fűszálat, a két kis veréb készítette a nászágyat a sok kicsike barna pettyes tojásnak.
Négy kis szürke tojás lapult a fészekben, elrejtőzve mélyen a fenéken. Csiri őrizgette, melengette, élete párját is szerette. Csuri hozott neki pondrót fényest, aztán helyette ülte meg a pöttyös négyest. Repkedtek össze-vissza az udvaron, nagyon aranyosak voltak mondhatom.
Nagy volt az öröm, mikor kibújt sorban mind a négy, hordták is nekik a sok kukacot és szöcskét. Nem unatkoztak egy pillanatig sem, nem nevelhetsz jobban fiókát te sem.
--Éhes vagyok, éhes vagyok, csak még repülni nem tudok!
--Mama, mért csupasz a testem?
--Mi ez a sárga pötty az ülepemen?
--Nem baj lelkem.—Mondotta a mamája, és ráült a négy fiára. Burri, Burra, Durri és Csőrike, a dicséretet söprik be. Tollruhájuk is kinőtt, nem cifra, pofijukon két barna foltocska.
--Ó, te édes pici Burra, kapjál rá a szúnyoghúsra!
--Burri, hova nézel, a testvéred már ebédel!
--Durri egyed meg szépen a magot! Ne válogass, apádra hallgass!
--Te kis Csőrike, icike, picike, te is egyél sokat, érd utol a bátyáidat!
--Itt vagyok , itt vagyok soklábú rovart adok!
Így telt el egy hónap, vagy kettő? A kis verebek szárnyra kaptak, a fészekből kipottyantak. Akarom mondani röppentek, ugrottak, macskák elő bujkáltak Esetlenül szálltak ágról ágra, a kedves anyóka mulatságára.
Megérkezett a nyár, virágba borult a határ. A verébcsalád már vidáman repdes, mindenféle ennivalót keres. A veréb a tyúkoknak kiszórt búzát is szereti, azért anyó őket elhessenti. Tudja ő, hogy mindenkinek van hibája, szeretettel néz a kis verébcsaládra.
Simogatja fejét pákosztos macskának, ugatós kutyának. Szép az élet együtt, bátran elhihetjük.
S, hogy mindez hol történt?

Megmondom kereken: nem máshol, mint Vérteskethelyen!

2017. október 11., szerda

A töklámpás titka


 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tök. Ugye most nevettök? De ez a tök nem volt olyan egyszerű földi indás, - heverő, hanem egy nagyszerű töklámpás, mely a kertben álmodoz s ha lement a nap ő csak úgy sugároz. Égett benne egy csodálatos mécses, mely a nap energiáját sugározta vissza és sugárzó szemével nézett a csillagokra. Nézte Holdleányt, ki álmodozott éppen, szíve vágyakkal volt telve, úgy bámult a Földre le. 
Történt egyszer, hogy a kertben járva, felfigyeltem a töklámpásra. Mintha kacsintott volna a fennen járó csillagokra, holdra, égre.
Én is felnéztem s nicsak, nicsak, - hoppá! - lássatok csodát! A Göncölszekéren érkezett egy újabb varázs. Szép Holdleány megelégelte a vágyakozást, csináltatott arany kötelet. Beletekerte a szekér rúdjába, megfogta a végét s lengve, libbenve megérkezett a Földre le,  harmatcseppeket szórva a földre.
Meg is dörzsöltem a szemem, ilyen még nem történt velem. Ó, gondoltam én, mi lenne, ha idejönne elém. Jött is a szép Holdleány, kezében pálca, úgy láttam kész volt egy táncra. De nem hozzám, a tökhöz lejtett lazán. Bámultam én, bámultam ám, hogy miről nem mesél a szám!
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp!
Táncba kezdtek ott a kertben! Kopogott a tök sárga köpenye, libbent a sárga láng, megvilágította a kék ruhás Holdleányt.
Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek sorban, kéz a kézben, egyenként is merészen.
Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Csoda jó volt nézni, az embert az ilyen megigézi. Libbent-lebbent a kertben a láng, csudára jól ment a tánc!

S ahogy az égre felsétált a hold, - nini! - előjött öt kis kobold.
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp! - Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták.

Folyt a dínom-dánom az éjen át, hanem az első napsugár felébresztette a kakaskát:
- Kukurikú, itt a hajnal! Közeledik a nap! Kukuri - kú! éji nép, jó álmokat!
Több se kellett, eltűnt a Holdnak tündére. Elrobogott az öt kobold, léptek most álom-mesgyére.
- Hipp, … de hopp … – hoppiri, … de hopp!... - Ásítottak még néhányat, fennmaradni már nem vágytak.
Ott maradt a töklámpás, meresztette szemét a nap sugarára, alig várta, hogy estére megint duzzadjon az energiája. …

Nekem se kellett több, kezem a szívemre tettem s a meseírásnak nyomban nekikezdtem.

Ha nem hiszitek, tegyetek a kertbe
töklámpást, vagy valami mást!
Mosolyra szalad majd szájatok,
csak egy picit várjatok!
 – Hoppiri, de hopp!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Látogatók

Látogatók