Meséljetek minden nap!

2015. augusztus 23., vasárnap

Mókusmese






M Ó K U S M E S E















Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Csendes-óceánon innen s a Fekete-tengeren túl, ott ahol a Duna forrása van, vagyis a Fekete-erdő közepén egy hatalmas százéves tölgy. Tölgy derekán egy elhagyott harkályodú. Az odúban pedig egy mókuscsalád. Ez a mókuscsalád már több telet meg tavaszt megért az öreg tölgy ágai között. A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta: most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.


Történt egyszer, talán nem is olyan rég, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.


Jaj, de mégse! Szagot fogott. Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát. Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, de ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, -- s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett. A nyest bezzeg, hogy odanézett! Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba. Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Elcsalta bizony jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse: Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje, siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta már, hogy fuccs ez a mostani vadászat. Megunta aztán az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.
De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához:
--Csukk, csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
--Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet?—vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:


--Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?—A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
--Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!
Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája. Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kellett ám igazán vigyázni, mert a


spejzba valóért le kellett a fáról mászni. Makkot, gombát, diót csak a földön lehet gyűjteni. Mert a mókusok nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve. Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. --Éjjel én is surranást hallottam,-- úgy rémlik.
--Itt szárad a dió, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? –Súgta mókusmama s tovább is mondta:

-- Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit. Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát. Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha laknak nálatok mókusok, etessétek őket is! Minden mozdulatuk oly muris: osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.

Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Építeni is szeretnek, ágboggal, gallyakkal -- s nem fizetnek érte arannyal. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda! Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, -- sohase feledik,-- ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.


Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, —s ha nem vigyáztok, -- fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.

Írta: Ferró Nyalka Julianna
Rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

Látogatók

Látogatók