Meséljetek minden nap!

2013. május 10., péntek

Mókusmese







Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőrengeteg. Ez a rengeteg beborított egy hegyet. Annak a hegynek a neve Bakonybél volt, mivelhogy a Bakonynak a legbensőbb bensejében volt. Onnan beljebb, csak azért nem mehetsz, mert akkor már újra kifele lépkedhetsz.
Nohát pont itt állt egy hatalmas, tán háromszáz évet is számláló vén tölgy. S pont ennek a hatalmas tölgynek a derekán volt egy elhagyott harkályodú. … S pont ebben az odúban lakott egy vidám mókuscsalád. Itt éldegéltek éveken át.
A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta:
- Most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.
Éldegéltek gondtalan, de nem ez az ok, amire most kilyukadok.


Történt tehát, tán nem is oly régen, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.
- Jaj, de mégse! Szagot fogott! Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát!
Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, hasuk fogva hahotáztak. De ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, - s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett.
A nyest bezzeg, hogy odanézett!
Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba.
Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Így csalta el jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse:
- Kukucss! A te vadászatodnak fu-uccs! - Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje: siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta, hogy utolérni nem tudja. Mit csinált hát? Megvakarta a hónalját. Megunta az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.

De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához. Szalad mezőn, szalad árkon, a Gerence patakparton. Hangja éles, kiáltása mégis vicces:


- Csukk, Csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
- Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet? - Vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:
- Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?
A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
- Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!

Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
- Csukk! Csukk! Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája!
Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kell ám igazán vigyázni, mert a spejzba valóért le kell a fáról mászni. Makkot, gombát, diót csak a földön lehet találni.
A mókusok bizony nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres Kőris-hegyi vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt a dombtetőn is egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Ki mókust akar látni menjen a Bakonyba egyenest!
Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve.
Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. - Éjjel én is surranást hallottam, - úgy rémlik.
- Csukk, csukk! Itt csörög a dió terítve, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? – Súgta mókusmama s tovább is mondta:
- Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit.
- Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát.
Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha mókusok laknak nálatok, etetésükkel ne várjatok! Minden mozdulatuk kész muri, legfőbb fegyverük a spuri. Osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.

Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Építeni is szeretnek, ágbogból gömbfészket terveznek. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva, bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda!
Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, - sohase feledik, - ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.

Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, - s ha nem vigyáztok, - fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog