Meséljetek minden nap!

2013. május 19., vasárnap

Mihály a vízkirály




Egyszer régen, amikor még minden mese volt és talány óriási vastag felhők kavarogtak az égen és oszlopokban zuhogott belőlük az eső. Csak zuhogott és zuhogott. Nem tudni meddig esett, de az bizonyos, hogy oly sokáig és oly kiadósan, hogy a mi sziklaföldünkből kék bolygót csinált. Olyan kéket, amilyen kékek a tengerek, az óceánok és a gyönyörű tavak. A halványkék fodrostól a mélylilába forduló indigókékig mindenféle árnyalattal találkozhatsz, ha számba veszed a vizeket a Földön.
Akárha az emberi természeteket néznéd.
Van lelkes türkiz, amely a sekély tengerek s óceánok barátságosan hívogató színe. Látsz csillogó szemű, jókedvvel telt egyiptomi kéket, mely úgy tükröződik a Níluson, mintha a világ összes birodalma az övé volna. Ismerhetsz hamiskásan kacsintó azúrt, ahogy a vízesések tavaiból és hegyi tengerszemek tükreiből néz reád. S ott van a mélyen ábrándos ultramarin, melyet barlangtavak árnyékában kereshetsz, hogy beléjük pillantva megláthasd önmagadat. A harcos kobalt a napsugárban szikrázó jégtáblákon és legyőzhetetlen gleccsereken megvillanó kék. S mily szeretetreméltó és megértő a szíveket kitáró zafír. Ott csillan a szépséges  Balaton hátán, amint a reáboruló égboltra néz. A búzavirágkék pedig az a kék, amely a legtisztább szívű tündérek szeméből sugárzik.
Csodásak a kékek, csodálatosak a vizek. Megannyi lélek, megannyi élet. Királyuk is van, kinek neve Mihály, a Vízkirály. Nevét egyenesen az angyalok elejéről, a lelkek mérőjéről Szent Mihályról kapta.
Felesége Felhőkirályné, aki az égi vizek, azaz a felhők úrnője és parancsolója. Természetére nézva csakolyan változékony, mint amilyenek az égre festett képek. Nem tudsz anélkül az égre nézni, hogy képzeletedet meg ne érintse az a sok kavargó, omló, változó tünde lény melyeknek égi mezője nap, mint nap megigéz.
Nem lusta és nem rest, az ég kékjére fest. Mi mindent láthatsz te ott fenn az égen! Bárányok és hattyúk andalítanak délben. Bút s bajt feledtet a sok úszó tünde kép, forgófarkú sárkány, nyelves-szárnyas tündérnép. Nagyorrú manók és legyezős dámák az égnek útjait jaj, de sokszor járják. S mikor az égi óceánok fényességét nézed, - érzed, hogy végtelen az élet s a boldogság borítékolva van néked.
No hát ez így is van s nincsen másképp. Ma és holnap s azután is örökkön örökké.
Felhőkirályné szerette a felhőket s Mihállyal, a Vízkirállyal gyakran szemlélték kart karba öltve alattvalóik gondtalan életét.
Hanem az egyik reggel mi történt? Összevesztek mind a vizek kik a felhőkből omlanak-peregnek, hullanak, hulldogálnak.
Provokálták és szidalmazták egymást. Mindegyik különbnek, okosabbnak, fontosabbnak és nélkülözhetetlenebbnek tartotta magát a másnál. Nagy volt a veszekedés. Rájuk jött az örök átok: a békétlenség. Először Tavaszi Esőt szidták, mert irigykedtek rá a meghívó miatt, amit Gyöngyharmattól kapott a születésnapjára. Aztán már nem lehetett tudni ki, kit szid.
-Te pipogya! Te egyszerű kis langyika eső te! Nem kell olyan nagyra lenni azzal a kertlocskosító tudásoddal! Haha! Meghívó, hogy oda ne szaladjak! – Kötött bele Tavaszi Esőbe Zivatar. Gonoszkodó hangja bizony felhallatszott Vízkirály és Felhőkirályné trónusáig, akik ámulva hallgatták a durva szavakat:
- Kár olyan bárgyún mosolyognod! Azt hiszed mindenki elájul a te kis permetező vizecskéidtől? Hát egy nagy frászt! Majd megmutatjuk neked, hogy milyen az igazi eső! – Szólt hozzá a témához Vihar.
- Nekem még a szelek között is vannak barátaim. Kicsavarunk mindent és felborítunk és megcibálunk, és, és … beletaszítjuk a völgybe. – folytatta.

Szegény Tavaszi Eső csak állt félúton két virágzó almafa között. Nem nagyon értette mivel vonta magára rokonai harci kedvét, mint ahogy sokszor az emberek se értik mi okozza a rosszakarást.

-Mi van? Mi van? Ó te kis semmike Vihar, akarom mondani Viharocska! Hogy mered magad nálamnál előbbre helyezni? - Szegte fel fejét büszkén Hurrikán. - Velem merj újat húzni te semmi Zivatarka, vagy micsodácska! – Süvítette bele a levegőbe.
- Nekem beszéljetek! Nekem a jégesőnek! Nálam bátrabb és erősebb nincs a földön! – Szólt bele a civakodásba Jégeső, s, hogy szavának nagyobb foganatja legyen akkora jégdarabokkal ostromolta a Földet, hogy minden ember és állat menekült az útjából.
- Na neeeeeeeeeeeeeeee! Hát még az is valami? Tartasz vagy tíz percig! Istenem?! Kacag a vakbelem! Hol vagytok ti hozzám képest? - Szólt a Hóesés.
- Ha akarok órákig, mit órákig, napokig, hetekig esek. Hullok, omlok, fúvok és torlaszokat építek, de olyat, hogy annál nagyobbat senki sem tud.
- Nevetnem kell. Ha-ha-ha! – Hepciáskodott Felhőszakadás – Ha én megjelenek tinektek végetek! – Ordította.
- Jaj, hogy civakodtok ti eszement fröccsök, hát hova nem teszitek a szemeteket? Mikor én vagyok a legerősebb, én vagyok a leghatalmasabb, a legeslegfélelmetesebb, én vagyok minden viharok ura. Énnálam a begbonthatatlan erő. – Szólalt meg Szökőár s már kezdte is felfújni a képét, hogy bebizonyítsa az elmondottakat. - Beterítek mindent, elviszek mindent barátocskáim!
- Barátod neked az a jószagú hóhér, aki egy pohár víztől is szót kér! – Replikázott újra Zivatar s azzal akkorra vihar, égzengés, hóesés, mennydörgés és jégeső támadt egyszerre, hogy azt elmondani nem lehet. Nincs rá szó nincs rá felelet. Egymás szavába vágva kurjongattak, üvöltöttek :
- Na??!!
- Ki a legerősebb?
- Naaa?! Ki a leghatalmasabb?
- Ki a legnagyobb?
S amíg tartott a küzdelem - eltűntek a színek.
A gyönyörű kékek helyett már csak szürke és szürke volt minden.
Bizony a felhőcsodákból se lett más, mint egy hatalmasan kavargó szürke káosz.
Végül aztán, mivel nem tudták eldönteni, hogy kinek van igaza elhatározták, hogy a trónusok trónusa elé folyamodnak. Tegyen köztük igazságot maga a király.
Mihály pedig, - aki persze mindent látott -, csendet parancsolt a színe előtt. Nem engedte, hogy alattvalói a vizek, esők és szelek előtte is folytassák a szánalmas hencegést, dicsekvést, kivagyiskodást. Végigmérte őket mikor trónja előtt felsorakoztak, de mivel lelkében erős volt, s szívében szilárd nem mutatta haragját, hanem nyugodtan szólt, ahogy itt következik:
- Szóval igazságot akartok. – Itt mindjárt szünetet tartott, hogy mindegyiknek szemébe nézhessen, s hogy ők is megértsék, amit mond s egyszersmind higgadjanak le.
- Tehát igazság kell. – Folytatta békéltető hangon, ahogy a megvadult cirkuszi oroszlánhoz beszél az idomárja.
- Igazságot az Igazság Kútjában keressetek. – Mondta lassan s oly méltósággal, hogy az esők, szelek és vizek önkéntelen meghajoltak s lesütötték szemeiket a nagy király előtt.
- Zarándokoljatok az Igazság Kútjához. Majd ő megfelel a kérdéseitekre. – S kezével intett, hogy elmehetnek. Aztán Felhőkirályné felé fordult, kinek szemében a bánat könnye csillogott.
Több se kellett a vizeknek, esőknek s szeleknek. Már indultak is. Egy pillanat alatt kiviharoztak a teremből. Elillantak egy szettemnyi perc alatt. Keresték az Igazság Kútját.
Ott állt az -, s ma is ott áll - a Világ egyik középpontjában egy Majk nevű csodálatos pusztán. Ott is egy elhagyatott kastély rejtett udvarának titkos szegletében. Magányosan, méltósággal s oly némán áll ott, mint maga a vén idő. A hozzá folyamodóknak egyenként kell kávájához járulnia, hogy mélyében körbevisszhangozhassanak a beléje kiáltott szavak. Válaszait jól megfontolja, álmodik rájuk egyet-kettőt, néha akár éveket is, míg megjön a válasz. Kürtője az Idők Elejéből való. Ami onnan hangzik maga a való.

Bizony az esőknek, vizeknek s szeleknek is ki kellett várniuk a kút álmodó kedvét. Nyugodtan s békésen kellett várniuk a válaszra, amit oly hőn áhítottak. A választ meg is kapták egy bolondos felhőfoszlányos áprilisi napon.
Az Igazság Kútjának szavai itt következnek:
- Amikor a Nap, a Hold és a Szivárvány találkozik a Vízeséssel és Tavasztündér virágesőt szór, akkor jön el az igazság napja. – Ennyit mondott, s hangja olyan volt, mint nyári éjszakákon a halkan dombérozó szél. Szeretett rébuszokban beszélni. Többet nem is szólt. Csend visszhangzott mélyéből. Akárhány kavicsot dobtak beléje ő csak hallgatott. Egyenesen az Idők Elejébe húzódott vissza, hogy ott pusmogjon tovább az élet titkairól és az igazságról, ami egyébként ott világlik a Napban, a Holdban, minden szivárványban, minden vízcseppecskében s minden virágocskában. Csak a vakok és süketek nem látják.
Kávájára madár szállt, mintha azt mondaná, hogy nincs több audiencia, vége a fogadóórának.

Mit volt mit tenni az esőknek, szeleknek és vizeknek, maguknak kellett megkeresni a választ. Bolyongtak is szanaszét a világban. Bejárták a Föld összes zegét-zugát-pusztáját, hegyeit és völgyeit. Még a tengerek mélyére is betekintettek. Keresték a Napot, a Holdat. Keresték a Szivárványt, aki találkozik Vízeséssel, hogy színe előtt Tavasztündér virágesőt hintsen lábai elé.
Keresték egy nap, keresték két nap. Keresték kereken hét esztendőn át, míg egyszercsak meg nem érkeztek egy mesebeli völgybe. Langy esőt követték éppen, hogy tőle bocsánatot kérve megpihenhessenek, s a rút vita végére pontot tehessenek.
Megrágták már ötször, hatször, hétszer, hogy a viszály nem ér semmit.
Ami lent van az van fent, s ami fent az van lent.
Bizony, bizony.
Az esők, a szelek és a vizek megbékéltek. Nem néztek már egymásra haraggal s lám a kékek visszatértek s hűsítő, nyugtató hatásukkal megszilárdították a békét. A felhők sem késlekedtek tovább s még szebb és még változatosabb formákban andalították a népeket. Mosolyogtak a legyezős dámák, nagyorrú manók, kézcsókra emelkedtek a sárkánykacsók.
A felhők mögött lilán világolt a Hold.
A Nap pedig fényesen karikázott az égre s sugarait barátkozva ontotta a mesebeli völgyre, mesebeli völgyben a mesebeli vízesésre. Szivárvány sem késlekedett – a jóslat beteljesedett - s akkora kaput tartott, hogy Tavasztündér keze nyomán virágeső hullhatott, s az élet értelme megmutatkozhatott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog