A töklámpás titka

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tök. Ugye most nevettök? De ez a tök nem volt olyan egyszerű földi indás, - heverő, hanem egy nagyszerű töklámpás, mely a kertben álmodoz s ha lement a nap ő csak úgy sugároz. Égett benne egy csodálatos mécses, mely a nap energiáját sugározta vissza és sugárzó szemével nézett a csillagokra. Nézte Holdleányt, ki álmodozott éppen, szíve vágyakkal volt telve, úgy bámult a Földre le. 
Történt egyszer, hogy a kertben járva, felfigyeltem a töklámpásra. Mintha kacsintott volna a fennen járó csillagokra, holdra, égre.
Én is felnéztem s nicsak, nicsak, - hoppá! - lássatok csodát! A Göncölszekéren érkezett egy újabb varázs. Szép Holdleány megelégelte a vágyakozást, csináltatott arany kötelet. Beletekerte a szekér rúdjába, megfogta a végét s lengve, libbenve megérkezett a Földre le,  harmatcseppeket szórva a földre.
Meg is dörzsöltem a szemem, ilyen még nem történt velem. Ó, gondoltam én, mi lenne, ha idejönne elém. Jött is a szép Holdleány, kezében pálca, úgy láttam kész volt egy táncra. De nem hozzám, a tökhöz lejtett lazán. Bámultam én, bámultam ám, hogy miről nem mesél a szám!
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp!
Táncba kezdtek ott a kertben! Kopogott a tök sárga köpenye, libbent a sárga láng, megvilágította a kék ruhás Holdleányt.
Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek sorban, kéz a kézben, egyenként is merészen.
Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Csoda jó volt nézni, az embert az ilyen megigézi. Libbent-lebbent a kertben a láng, csudára jól ment a tánc!

S ahogy az égre felsétált a hold, - nini! - előjött öt kis kobold.
- Hopp, de hopp! Hoppiri hopp! - Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták.

Folyt a dínom-dánom az éjen át, hanem az első napsugár felébresztette a kakaskát:
- Kukurikú, itt a hajnal! Közeledik a nap! Kukuri - kú! éji nép, jó álmokat!
Több se kellett, eltűnt a Holdnak tündére. Elrobogott az öt kobold, léptek most álom-mesgyére.
- Hipp, … de hopp … – hoppiri, … de hopp!... - Ásítottak még néhányat, fennmaradni már nem vágytak.
Ott maradt a töklámpás, meresztette szemét a nap sugarára, alig várta, hogy estére megint duzzadjon az energiája. …

Nekem se kellett több, kezem a szívemre tettem s a meseírásnak nyomban nekikezdtem.

Ha nem hiszitek, tegyetek a kertbe
töklámpást, vagy valami mást!
Mosolyra szalad majd szájatok,
csak egy picit várjatok! – Hoppiri, de hopp!

Egyszer volt, hol nem volt ...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy derék özvegyasszony. Ennek az özvegynek volt hét fia és hét lánya. Az édesapjuk elveszett a háborúban, nem tudott róla senki semmit, hiába támasztották a kertkaput estig. A fiúk daliásak voltak, varázslónak tanultak. A lányok pedig tündériskolába jártak, ahol tanul a tündérhad.
Hogy, hogy nem, nem tudhatták meg, hogy ők testvérek, az anyjuk külön nevelte őket. Egy hatalmas hegy volt a birtokuk. A keleti felén a fiúk tanultak kardforgatást, célbalövést, gazdálkodást, varázspálca suhintást.

A nyugatin pedig a lányok fontak, szőttek, varázslattal bíbelődtek. Mindent tudtak, igazán jó tanulók voltak.

Örült is az édesanyjuk, alig várta, hogy a testvéreket együtt lássa. Szava szelíd volt, meséje szép, mindig azt kívánta, hogy egymást szeressék.
Igen ám, de ennek az özvegyasszonynak volt egy gonosz boszorkány rokona, aki ki nem állhatta a gyerekeket, főleg a tündéreket.
- Takarodjatok, engem békén hagyjatok! - Ez volt a szavajárása. A fülét bántotta a fiúk pajkos kurjongatása, vadóc és őszinte játéka. A lányokat meg még külön azért is utálta mert szebbek, kedvesebbek voltak nála. Neki csak habzott a szája s a szemüvege mögül ordított:

- Nahát mit akartok, mit koslattok utánam?

Félni meg azért félt tőlük, mert elképzelte, hogy egyszer még többet tudnak nála, s piculát sem ér majd akkor az ő nagy tudománya.


Irigy volt és hideg a szíve. Féltett minden apró titkot, gyereknek mindent tiltott. Fiúkat és lányokat együtt, látni sem óhajtott. Ezért lakott hát külön a kétszer hét testvér, ezért nem nevelődhettek együtt a gyerekek, s ezért fájt a szíve az özvegyasszonynak.
Na, de ez mind nem volt elég a rusnya banyának, mikor egy versenyen a fiúk nyertek, kitalált egy még ennél is szörnyűbbet.
Odalopakodott az ablakhoz, ahol a fiúk aludtak és varázspálcájával fekete szárnyakat bűbájolt a fiúk vállára, fekete tollat az állukra. Hozzá meg a széllel azt fütyültette: - Szálljatok, szálljatok, haza sose jussatok! Szálljatok messzire, el a világ végire!
Így hát a fiúk elrepültek. Sok mesében volt már ilyen, ezt is így mesélték nekem.
Hanem hiba csúszott ebbe az átokba, mert nem repültek ám oda a világvégre, hanem csak a hegy túlsó felére. Le kellett ott szállni, mert olyan volt a rét! Varázssziporkák repkedtek szerteszét! Odalent a hét leánytestvér biflázta a leckét:

"Aki bajban van hajtsa a fejét ide,
jöjjön mihozzánk ízibe!
Legyen nyugodt és biztos,
a bajból kikecmeregsz most!"



Amikor pedig az egyik szikra túl magasra repült, véle
 szállt a pálca s egy tündérlány, kinek neve Aleott felkiáltott:
- Láááányok, mit látok fent az égen? Hova repül a szikra? Csak nem hét daliás legény repül felénk? Szárnyuk van, de nem vitás, talán az egyik neve Tamás?
- Ó, de jóóó, ó, de jóóó! Csaljuk le őket menten!
S a tervet tett követte. A hét lány hét pálcát fogott és csillámból, aranykristályból csúszdát repített az égre, hogy a fiúkat onnan lekérje. Nem is kérették azok magukat, a banya csak nézte hogyan hull gonosz terve semmivé le. A fiúk egyenként, vidoran huppanva és szárnyukat lengetve érkeztek le, a tündérek kertjébe. Mikor leszálltak paroláztak sorban, a lányok hellyel kínálták őket. Tapssal mindent elintéztek.

Tetszett a dal a hét fivérnek, meg kellett tudniuk mennyi igazságot tartalmaznak a dallamok. Kérték hát a lányokat, róluk a szárnyakat vegyék le. Varázslónak nem kelléke. Több se kellett a leányoknak, kört alakítottak, megköszörülték torkukat:

- KKhh…khhhr- és kh. - Aztán csendülve, egy húron pendülve imígyen szállt az ige:

"Aki bajban van hajtsa a fejét ide,
jöjjön mihozzánk ízibe!
Legyen nyugodt és biztos,
a bajból kikecmeregsz most!"

Nos hát mondanom se kell, a fiúk szárnya leesett, tollszakálluk is odalett. Naná, hogy akkorákat ugrottak, csillagok után kapkodtak. Ihegtek, pihegtek egymás térdét verték, a szárnyakat többet nem kérték. Aztán köszönetképpen sorra meghajoltak, a tündéreknek kezet csókoltak. Éhesek is lettek a sok mozgástól, mindent kicsipegettek a fatálból. Még többet kértek. S, mint tudjuk, bármit ha kértek, a lányok tapssal mindent elintéztek.
Asztalon termett pudding, banán, csoki , hidegtál és sajt, az ember felsorolná tán, ha volna tíz méter papirosa, meg egy mindent író tolla. Volt ital is elegendő, hamar tele lett a bendő. A lányok most hangszerért szaladtak és egy szép dalt előadtak. Zene után mindenféle beszédekkel, mesékkel az életüket mondták el. Nagy volt ám a döbbenet, mikor a fiúk következtek. Nem kellett doktornak, vagy tudósnak lenni, hogy kiderüljön nyomban, ami volt eddig titokban.

Egy a dal, egy az ének, egymást fedték a képek. Anyjuk szava fülükben csengett : - Szeressétek egymást gyerekek!
Kiderült hát, hogy ők testvérek.
Örömkönnyek szöktek a szemükbe, aztán gyorsan belenyúltak a zsebükbe. Náluk volt a minden varázslatok puskája, másnapi dolgozatra várva.

Ment ám most a tanulás, percek alatt mindenki tudta már, hogy lesz a banyából rút béka és semmi más. Tervet is eszeltek, hogy hogy csalják ide, hogy a varázslat sikerüljön ízibe. Volt nekik egy szép báltermük, báli cipők, hegedűk.
Kitalálták, hogy estére, óriási zajjal, csapnak nagy felhajtást víg kurjongatással.
A banya – nyilvánvaló -, mindenképpen tudni akarja majd, hogy a zaj mire való. Ha tudni akarja meg is nézi, s mire a dolgot megemészti, biztos bosszúra vágyva eljön a bálba.
Tervüknek nem volt hibája. Mire másnap este lett, minden együtt lett. Szólt a zene, síp, dob, csengtek, bongtak a rézharangok.
Ropták a táncot létrába, négyzetbe, galoppoztak ligetből ligetbe. Hanem közben figyeltek ám, hátha máris lecsap az égből, vagy a föld mélyéből, akire vártak, aki már ugye nem árthat. Hiszen az ellenvarázslat már az övék, a banya szava nem tépi szét.

Na, ... Bimmm-bammm! Bimmm-bammm! - Egy, kettő, ...tizenkettő! - Éjfélt ütött a nagyharang, kondultak az órák. A tizenkettediknél - füstből vagy villámból előttük állt a boszorkány. Csontos ronda ujjait mozgatva, rikácsolt gonosz hablatyot, de mire befejezte volna, a sok tündérpálca fénye bevilágította. Ott állt a fényben, a tündérek gyűrűjében. Fejét ingatta jobbra-balra s közben ezt sipította:
- Csak a fényt ne, csak a fényt ne!! - Zavarodott, füstölt, kormot szórt. A zsebében, bugyorban, táskában kotort. Annyira vitte, hogy mire pálcáját elővette, nem érte ésszel föl, hogy az közben darabokra tört. Nagy átokból sok kicsi lett volna, de megcsípte egy bolha. A pálca lehullott a porba. (Az a bolha is egy elvarázsolt király volt, jól jött neki végre, hogy a boszorkány napjainak vége.) A csúf banya felnézett az égre.
Akkor a hét tündérleány és a hét varázslótanonc tisztán, hallhatóan versikét mond:


"Minden bűbáj varázsszavaaa
Segítsd meg a tündért maaa!
Adjál kezébe hatalmaaat,
Hogy a büntetést megadjaaad:
Kinek mi jár, azzá változzon már!"

Mire újra odanéztek, a csúfságból rút varangy lett. Sikerült a varázslat, örülhet a tündérhad. Jól jön minden kis tudás, jól jön az összefogás. Hát még, ha küszöbön a szerencse, s az ajtódon kopog be. Nagyot köszön. Sapkád lenget. Történetből ez a legszebb.

Tanulságnak annyi elég: Mindig tanuld meg a leckét!

Édesanyjuk is megtudta hamar: a sorsfordulat lett pazar. Minden megoldódott e szép mesével s ezentúl a kétszer hét testvér együtt ebédel.
- Én magamat ajánlom, s ajánlom mindenkinek, hogy ne hagyja magát, s történjen bármi, a vége jó legyen. Az élet minden rossz végére pontot tegyen. Derüljön ki az igazság rendre, annak az a rendje.




Ha elolvastad, sétálj ki a parkba vagy a kertbe!

A fenyves boszorkánya

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos erdő, fátyolfényben lengő. Börzsönynek nevezik széltében hosszában, bent csücsül a Duna horpaszában. No hát itt a sűrű rengetegben van egy fenyvesekkel körülvett tisztás. Tisztás közepében kis ház. Kis házban öreganyó. Ő mesélte nekem ezt a történetet. Ő is még a nagyanyjától hallotta, úgyhogy nagyon-nagyon régen történhetett.
No, hát ebben a kis házikóban lakott valamikor réges-régen Rózsamama és három gyermeke. Két fiú, meg egy lány: Délceg úrfi, ki úgy ülte meg a lovát, hogy a föld másik végéről is csodájára jártak. Buzogány, aki a legerősebb volt a férfiak közt és Kerekszemű, akinél szebb lányt nem látott még a világ.
Történt egyszer, hogy egy királyi vadász szarvast űzve eltévedt. Társaitól leszakadt és az erdőben bolyongva rátalált a tisztásra, tisztáson a kis házra, kis házban a szép lányra. Szemük csillagát egymásra vetették, s érezték, hogy e földi élet, összeköti őket végképp.
- Kerekszemű, kérlek, gyere velem szépen, légy a feleségem! Az én nevem Csörgő Patak, halászatból és vadászatból élek.
Kerekszemű belenézett Csörgő Patak szép szemébe és igent mondott. Aztán kezét felemelte, s Csörgő Patak tenyerébe tette.
- Veled megyek, súgja szívem. Követlek én téged híven.
Az igaz szerelem pattan, mint a szikra és a szerelmeseket holtodiglan, holtomiglan tartja. Rózsamama rájuk adta áldását és elindultak megkeresni Csörgő Patak házát.
Esküvőt, vidám lakodalmat terveztek sok vendéggel, zenével-tánccal és több fazék töltött káposztával.
Igen ám, de a fenyves boszorkánya meghallotta, mert állandóan leskelődött utána. Kerekszeműt Békaszájúnak, fiának akarta.
Dúlt-fúlt mérgében. Fákat tépdesett, szelet és vihart kavart. Vastagon beszórta fenyőtűvel az avart. Csavarta az indákat, ágakat, növesztett szúrós mácsonyákat. Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt? Nem tudta azt sem eleven, sem holt.
A fiú és a lány tanácstalan álltak, így még sosem jártak. Hideg és vacogás tört rájuk, reszketett a szájuk. Baljós árnyak körbe-körbe keringtek, terítettek ijesztő sötétet.
Út volt, de hova lett, a boszorkány által eltüntettetett. Gondolta a ronda banya, hadd törje ki őket a rossz nyavalya, - majd, ha jól eltévednek és kellőképp megijednek, - akkor beveti magát, de a jótanács fejébe a lányt kéri cserébe.
Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt, nem tudta azt sem eleven sem holt. Kérdezték levéltől, kérdezték fűszáltól, kérdezték a sötétzöld hínártól. Azok bíz nem tudták, honnan tudták volna, hogy az utat a rengeteg fenyőtű fedi be, követve a boszorkány óhaját. Kár, hogy nem szúrta meg egy sem a hónalját!.
Hanem hát nincs mit tenni, ha tanács kell, tanácsadót kell keresni. Kerekszemű barátja nem vitás, egy vén fa volt semmi más. Vénséges vén Tölgy apó, mert ez volt a neve, Kerekszeműt igen kedvelte.
- Gyere Csörgő Patak énvelem, keressük meg az öreg Tölgy apót. Ő az erdő legöregebb fája, azért olyan nagy a tudománya. Ő a legkedvesebb barátom, nála vakációztam minden nyáron. Sok szeretettel vigyázott rám, bántására sose állna a szám.
Nem tudta mért, nem tudta hogyan, de ha ennek a vénséges vén tölgynek beszélt, lelkében válaszok születtek, tervek éledtek, rossz kedvből jókedv, bánatból remény lett. Szerette a fát. Többször felkereste, simogatta érdes törzsét, bámulta rezzenő leveleit, görcsös karjait s volt, hogy el-elszenderedett a lombokon átszűrődő fénypettyek játékát figyelve. Ilyenkor úgy érezte tündérek játszi csapatának tagja lett s életének titkos pillanatait éli meg. A fa volt, aki vígasztalta, hatalmas törzséből erő és nyugalom áradt. A fájdalom engedett, helyébe megnyugvás teremtetett.

Kerekszemű persze tudta hozzá az utat, csukott szemmel is odatalált, fecskefarkú pillangó az ujjára szállt. Léptek mohán, mentek réten, merengve nézték a felhőt az égen. Bújtak szederbokoradta alagút alatt, a két fiatal gyorsan haladt. Fölöttük madarak szálltak, aztán rátaláltak, a hatalmas fa előtt bizakodva álltak.
Tölgy apó meghallgatta a fiatalok szavát. S lám látszott is, hogy örül, karjait leengedve sátort formált s a sátorban megszólalt ő, úgy beszélt, mint bárki mesebeli lény, kinek hangja szellő, mondása arany s hál isten mindig igaza van.
S szólt imígyen. Tudását sose titkolta irígyen:
- Szeretteim! Vigyázzatok nagyon kedves gyermekeim! Az utat azért nem látjátok, mert ellenségünk, a gonosz fenyves boszorkány, fenyőtűkkel beszórta. Sűrű indákkal lezárta, barna avarral takarta. Mindent megtesz, hogy eltévedve, az ő karjaiba kerüljetek. Téged akar Kerekszemű. Vele szembeszállni nem lesz egyszerű. A szélesszájú rút fiának, Békaszájúnak akar téged, de ne hidd, hogy véged. Hívd bátyáidat, s a mesét máris átírtad.
- Jaj, a bátyáim! Igen a bátyáim segítenek! - Kerekszemű hát körülnézett a vadonban, hírvívőt keresett azon nyomban.
A hírvívő ott volt, károgott egy nagyot:
- Bebizonyítom, hogy jó holló vagyok!
Fekete szárnya kavarta az avart, Délceg és Buzogány ellenkezni nem akart. Sőt, mint villám léptek, a bozóton jó nagy lukat téptek. Szakadtak szerte az indák és a mácsonyák, keresték kutatták a rút banyát.
Hamar rájött a gonosznak lelke, hogy tervének bíz kicsorbult az éle. Baj lesz itt, de nagy, jó lesz, ha csendben kushad. El is bújt, mert félt Buzogánytól, Délcegtől, érezte már, hogy nem lesz semmi a tervéből.
Mondanom se kell szemük elől el nem bújhatott, a kitartó akarat sikert aratott.
Meg is lett a gonosz pára, csak arra kellett menni, amerre a legsűrűbb volt a torlasz. Te rút banya, most már térdre omlasz! Sajnálhatod, hogy ilyen tervet eszeltél, magadnak bajt kerestél.
Egyszerű, ha már látod a végét, forrásvízzel frissítsd fel a gégéd. A két világhírű testvér meglelte hát a banyát s két marokra fogták a kócos grabancát. Nem hagyták, hogy visítson, lila zokniban virítson. Befogták a száját, elvették pálcáját. Aztán olyan helyre tevék, ahol meg nem lelék. Hitték, hogy a banyának vége, Délcegnek el is múlt a mérge. Buzogány még csettintett párat és kettéroppantott egy kukoricaszárat.
Közben Kerekszemű és Csörgő Patak megérkeztek. A királyi adász völgy ölén lakott, éjjel világítottak a csillagok. Takaros kis ház volt: piros fotel, kerek asztal és virág, számukra egy egész világ.
Aztán, hogy az idő folyását össze ne kavarjam, a kis házban lakodalmat csaptam. Adtam jótanácsot, be is tartották, rendeltek hat tálca puncstortát. Rózsa mama megsütött három malacot, három ludat és három kacsát. Simogatta a sok vendég már előre a hasát. Forgott a habverő, de ó jaj mi lett?
Valami delejes szellő érkezett? Varázsolt illattal volt teli, ki beszívja a banya koszos házát bizonnyal megleli.
Hanem éppen akkor szaladt a kukta, mert a kolbászkoszorút egy kutya ellopta. A kukta után szaladt a szakács, a szakács után a vőlegény, vőlegény után Kerekszemű, Kerekszemű után Buzogány, Buzogány után Délceg úrfi a lován. Szaladtak ám, ilyen mókás menetről regél a szám. Hiába volt hát a gaz banya újraéledése, gonosz tervének újabb nyesedéke. Varázsolt és trükkölt. Mindent megmozgatott, csak odacsalja a csapatot. Gondolta elcsalja őket az orruknál fogva, így rendezte dolgát ez a fenyves banya.
Csalta, vonta, próbálta őket elhúzni, banyatanyájába vinni.
Mert, ha nála a násznép, nála az erő, tán mégis az ő fiához megy Kerekszemű! Csak azt hagyta ki a számításból, hogy a násznép nem kér az ő szélesszájú fiából .
Hiába volt minden varázslat, hiába orron át ható mágnes, mivelhogy az ellopott jó kolbász illata tartotta orrukat akkor már fogva. Nem fért be oda a boszorkány átka. Meg nem érezték, látni se látták, ki is pipálhatjátok ezt az ármányt.
A fenyves boszorkánya hát a házában maradt, hozzá a fián kívül senki sem szaladt.
Megszabadult a mátka, foszlott szét a varázs, miként tűzből lesz a parázs. Parázsból meg hamu és üszök, a banyáért bizony egyet se nyögök….
A torkos kis kutya meg csak hurcolta a kolbászt, karikába járatva a bandát. Már majdnem a küszöbnél jártak, mikor az eb a kolbászt elejtette.
Vett volna egy újabb levegőt a pára, de addigra a kukta keresztülbucskázott rajta. Aztán hemperegtek, gurultak, kicsi a rakást csináltak. Nevettek, kacagtak. Könnyük csordult kendőre, kabátra, bele a nagy kerek világba. Szép Börzsönynek minden fűszálára.
Így volt, vége volt, kimondták az Igent, aztán a násznép megpihent. Felsöpörték az utat, a zavarosban már senki sem matat.
Kitört a boldogság, mosolygott a nap, ontva aranyszín fénysugarakat.
Ha nem hiszitek járjatok utána, tartsatok számot a töltött káposztára. S hogy a kolbászt ki ette meg? Sose tudhatjátok meg!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Nem nyerhet egy boszorka sem,
A kutyát simogasd meg kedvesen!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Eleje és végzete.

A festőnő és a kékhajú tündér

A festőnő és a kékhajú tündér
Egyszer volt, hol nem volt, a kék hegyek és sárga mezők között, a magányos fák birodalmában élt egyszer egy festőnő. Éjjel nappal csak festett és festett. Ecseteiről el nem kopott a festék, fiókjából ki nem fogyott a papír. Mindig ugyanazt festette, a boldogságot kereste. Megfestette, amit szívében látott, témát sose váltott. Kihúnyt napot, kiszáradt fát, sorvadozó búzatáblát. Árva mezőt, árva hegyet, nem próbált mást, csak ezt az egyet. Hajladoztak a kopasz ágak, eltörtek a tikkadt törzsek, vörösen izzott a nap és a földek. Csodálatosak és szívbemarkolók voltak ezek a festmények. Aki nézte, könny szökött a szemébe. Ha letörölte, újra ömlött, nem szállt madár a táj fölött. Nem nyílt virág, nem feslett egyetlen bimbó. Nem parádézott királyi hintó. Mégis, ha láttad a gyönyörű színeket, érezted ez itt a féltett szeretet.

Egyszer aztán, az erdőszélen, amikor éppen egy ilyen sóhajtó képet festett a festőnő, valami csodálatos dolog történt vele, ami egész életét új mederbe terelte. A lemenő napot nézve, az ecsetet villámgyorsan kapta kézbe. Olyan volt minden, mint egy vöröslő álom, narancsos a föld, vörös az ég és a fák feketék. Fújta, fújta a szél az ágakat a képen, nem látni ilyet csak a mesében. Magányos és bús volt minden, hogy az emberi szívekbe féltést hintsen. Féltést és hitet, szereljünk a szívekbe is liftet! Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a festőnő festett, érzelmei a képben öltöttek testet. Előtte az állvány, mellette a lemenő nap, kicsit arrább……hopp …… egy tollas-bodros kék kalap. Kalap alól kék haj látszott, s e haj alatt tündéri fény káprázott. E fény egy főtündéé, akié az erdő, minden bokor és kő. Azon gondolkozott rögtön, hogy emberi alakot hogy öltsön? Meg akarta mutatni magát, hogy a festőnővel csaphasson egy diskurát. Beszélgetni, csacsogni szeretett volna, e nővel együtt, felülni a holdra. Lábat lógatni, fényben hintázni, a csendes éjszakában vígan lallázni:

Ólalla, ólalla milyen bágyatag az ég,
Figyellek téged régestelen-rég.
Majd meglátod édesem,
Amit festesz énnekem,

Ilyen nótát dudorászott a kékhajú tündér, aztán bucskázott egyet, bokázott egy hopszasszát és menten megérezte a nő, hogy valaki figyeli őt. Odanézett és boldogan konstatálta, hogy, - amit most ő lát, - azelőtt senki sem látta. Oldalra vetett egy pillantást, a főtündér meg várta a hatást. A hatás nem is maradt el. A festőnő kezében megállt az ecset, a válla fölött ámulva lesett. Aztán lassan arrébb lépett, azt hitte a látvány csak igézet. De nem, a tündér ott van. ( Én is látom mostan.) S ugrálgatva, dalolva, kört írt le az állvány mellett, terítve a nőre kékes-fényes csillámporos leplet.
- Halihó, ismersz-e?
- Halihó, láttál-e?
- Nnna válaszoljál nekem!
- Lécike, a lábaddal lépj párat velem!
- Cukd be a szádat, ne félj! Tanácsot is csak tőlem kérj! - Ezeket cérnavékony hangon mondotta, a csendet egy-kettőre szerteszét oszlatta.
A festőnő, miután megdörzsölte szemét, kinyújtotta a kezét. Ujjai hegyével a lenge szárnyakat megérintette, a feléje hajított kalapot ábrándos szép fejére tette.
- Szia. - Mondta aztán elmélázva lassan, egyszerűen, halkan.
- Szijja! – Kurjantotta rá a kékhajú, nagy haját megrázva, repültek onnan a csillámok szikrázva.
- Énekelj velem ólalla, ólalla! Lécike! Tetszenek nekem a képek! Ezek gyönyörű festmények! Látom, hogyha szárnyat nem is adott az ég, neked elég a festék.
Beszélt és beszélt, csilingelt a hangja. Olyan volt, mint ételben a manna. Azt kérte, ne legyen a festményen több búbánat és szomorúság, váltson a festőnő témát. Majd elmondta, amíg hármat pörgött, mi az, amiért emberi testet öltött.
Lehelte, fújta, ringatta, ízlelgette a szavakat, szavakból a gondolatokat: Gondalatokból mondatok lettek, - ólalla -, ezekből erednek a tettek. Ólalla. Kinek milyen a szava járása, életfolyamának sodrása. Szép szavak, szép tettek ide gyertek! Hallgassátok dalom, azt akarom! Ó.
Ilyen lallákkal perdült tündérünk a festőnő elé, tárta szét hófehér karjait felé:
- Kedvesem, ne félj, állj rendesen, az én világomba kerültél most be félszegen. Tündérsóhajokból állnak itt a fák. Egy cseppet se reszkess! Nahát!
Aztán kézenfogta a festőnőt és óvatosan lépkedve egy tündérországi márványkőre ültette. Eléje telepedett, szájából fűszál lógott, látszott, hogy nem ismer semmi gondot.
- Kedvesem! Ólalla, ólalla. Fogadd meg szavamat, a képeidre fessed ezentúl önmagadat. Önmagad mindennek képében, az élet értelme elfér egy érmében. Ha valamit hiszel és látni vágysz, azzal senkinek sem ártsz. Fessél madarat, de százat, meglátod csicsergős lesz a házad. Pingálj rengeteg virágot, kék eget, tavirózsás kerteket. Legyen az út fölött szivárvány, menjen kéz a kézben a fiú meg a lány. Varázsecset, varázsfesték nem kell neked meglásd, selyembársonyból lesz a karmazsin palást. A koldúsból is király válik, boldogok leszünk mindhalálig. Amit a papírra pacsmagolsz, a vászonra kensz – az mindenkié lesz. – Itt megállt, sóhajtott kicsit, a szájához egy újabb fűszálat vitt.
-Tűnjön el - folytatta, - a bánat és bú, inkább legyen égiháború. A zivatar és fergeteg, tisztára sikálja a lelkeket. Új mag terem, vidám és egyszeri, az ingaórát a papám berheli. Mindent megcsinálunk, gazdagok leszünk, csak egy kis mosolyt az ecsetre vegyünk. Fessünk nevető rózsaszínt, cikázó acsát, aranyfényben ringó szőke búzatáblát. Magas erdőt, fényes eget, a mezőn legelő teheneket. Szikrát, halat, fényt és akácot, nehéz ábrázolni a hopp táncot.
A festőnő ámulva hallgatott, a szerzett bodogság szemében aranylott. Tetszett neki a felkínált jövő, festett világképből ő lesz az úttörő. Azután pedig míg simogatta térdét s ég felé szippantott, addig a tündér varázsszikrákat ontott. Ragyogott a nap, fénylett a hold, a mezőn rengeteg tücsök szólt. Aztán mélázott, majd köszörülte torkát, párat köhécselt s elszabadult fürtje végén egy picikét tekert.

- Boldog vagyok, - szólt -, hogy találkoztam veled, mit kértél mindent megteszek. Mindent, amit szeretek, eztán az ecsetre teszek. Hanem mi lesz, ha mások, - a többiek, - rajzaimon csak nevetnek? Jösz-e segíteni nekem? Félek akkor kezembe venni a festéket se merem. – A kékhajú erre vállat rándított, varázsport libbentett, szeme csodálkozón elkerekedett.

- Dehogynem! – Mondta. - Te csak kenjed és vágjad, hogy a világra boldogság terüljön az ecsetestál nehogy kidőljön! Lehet pár paca is és hullámvonal, a papírról is szóljon a lalla és a dal! Karikába cikkcakk és harmónika kerül, a cigány a felhőben hegedül. Vad tigris les a dzsungel méregzöld füvein át, sárgálló szemekkel néz tereád. Virágokkal s méhekkel teli az életfád. A tengerparton a víz alá seperjük, ami ciki, az elefánt hátán egy szárny nagyon izgi. Legyen minden kép varázsos, biztató, Nakonxipánban hull a hó.

Ólalla, ólalla, fessél sok boldog képet!
Hogy a földön mától az legyen a nézet,
Legyen bármilyen a valódi élet,
Ne az határozza meg a képet.
Ólalla, ólalla boldog legyen az élet!

Amit pedig a szép fehér papirokra fest az ecset,
Azonnal néktek adom, csak nyújtsd ki a kezedet!
Ólalla, ólalla nyújtsd felém kezedet!

A festőnő akkor már készen állt. Egyetlen egy picikét sem vacilált. Érezte ereiben az erőt, szerette a lágy tavaszi esőt.
Röpke zápor futott végig a mezőn, a tücskök dala elült, felhőt továbbfújt a szél, és minden, de minden neki mesélt.
A tündér meghívta még teára, elsétáltak a házába. Telefonszámot is adott, a sütire habot nyomott. Finom volt minden, világos a szoba, számítógépes az iroda. Sok munka vár a tündérek hadára, rengeteg gyógyír kell az emberek bajára. Tanításról szólt a készülő könyve, ne csorogjon soha egy gyereknek se könnye. Bízzanak jövőben, élvezzék a percet, munkában, életben, minden lélek szeretetet leljen. Nem kell a sok sóhaj és panasszó, az ételek ízét adja a só. Vágyainkat a képzelet, e való világra szülje meg.
Sokat beszélgettek, nevettek, egy kettőre igazi barátok lettek. Aztán elbúcsúztak, a kék hajzuhatagon nincs már kalap, - mint tudjuk, - a festőnő fejére került az. Búcsúra emelte a kezét a fénylő varázslat, kacsójával intett néhányat:
- Ami a szívedben legbelül, az legyen a vásznon is legfelül! Javítsuk meg a világot, ennyi bajt egyszerre ki látott?
- A-mi a szí-ve-men leg-be-lül, a vász-na-mon leg-fe-lül. – Mondogatta a festőnő, ahogy ment. Távoztában integetett még néhányat, kacsintott maga elé vagányat. Aztán szaporázta léptei sorát, fürgesége meghazudtolta korát. Szinte röppent, úgy futott, a kalap pántlikája lobogott. Alig várta, hogy ecsete munkába álljon és a világra boldogság szálljon. Kigondolta már mi mindent fest: mosolyt és sós perecet!

Varázsolni csak így lehet igazán,
Az ecsetet tartsd egész lazán!
Ami a szívben legbelül,
Legyen a vásznon legfelül!

A vászon pedig legyen a világ maga,
A vén Föld szíve és ajaka.
Kívánságok a képen legyenek,
Egy-kettőre életre keljenek!
Ólalla, ólalla életre keljenek!


Míg ment, szálltak a dallamok, elkísérték hazáig a cérnavékony hangok.
Ti se tétovázzatok, fessetek le mindent mit kívántok!

Hótündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt a föld kerekségén innen, de a jéghegyeken túl, ott, ahol a jég- és hótündérek országa van, hogy az egyik tündér kikönyökölt egy szürke felhő ablakán. Hótündérnek nevezték, a társai szerették. Kedves volt, szelíd és megnyerő, sugárzott belőle a tetterő. Azt nézte merengve, hogy nem látja-e jegyesét Zuzmarongot, kinek karján ismerte meg a boldogságot.
Akkor szerettek egymásba, mikor a Jégvirágok ünnepén, álarcot öltöttek, akárcsak te meg én. Táncoltak lejtve, sorokban libbenve, egy kicsit sem pihenve. Tánc után bújócskáztak az oszlopok között, szívükbe a szerelem akkor költözött.
Hótündér hát nézett jobbra-balra, körbe, le, kereste szerelmét merengve. Jegyesét nem látta, de látott egy csodálatos kerek erdőt. Kerek erdő közepében tisztás. Tisztás közepében egy tó, rajta kemény jég, csúszható. Gyereksereg húzta fel a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson e szépséges tavon át. Zuzmarás volt vastagon minden ott, Zuzmarong gondosan dolgozott. Mindent betakart már. Puha pihék táncoltak, rég aludt minden bogár. Hótündér boldog volt, szerette a telet, amikor a világ oly kerek.

Zuzmarong kéznyoma mindent befedett. Fűszálra, háztetőre, hegytetőre szép hókristály szilánkok ezrével kerültek. Szeretett dolgozni, e fehéres sziporkákkal mindent telides-telepakolni. Még hátra volt három város, hat mező, kilenc határ, tizenkét erdő, tizenöt kendő, tizennyolc polc, huszonegy tündehegy, huszonnégy pohár, huszonhét hosszmérték és harminc kilincs, hogy sose mondhasd azt, hogy nincs!
Jaj, de a gyönyörű kristálycsillagok most hirtelen megfagytak ott! Potyogtak lefele, foltos lett a hólepel teteje. Hogy mi lelte őket? Tudhatja bárki. Fagykirály vonta meg a vállán a pántot, arcán mosolyt senki se látott. Büszkén lovagolt ide, hideg a keze, hideg a szíve. Patkója alatt a jég zizeg, hogy kiráz mindenkit a hideg.
- Nem akarok zúzmarát vagy deret, sem sziporkázó hegyet.
- Nem akarok mást csak csontig hatoló hideg telet. – Fagykirálynak hangja metsz, szeme szúr, jól tudja, hogy ő az úr.
Hogy minek jött ide? Hótündért kereste.
Bizony, a hatalmas Fagykirály teszi a szépet neki, de ő e királyt nem kedveli.
Hogy is szerethetne az ember lánya valaki olyant, akinek csak egyetlen kedves szava van. Az az egy szó is csak annyi, hogy Akarni. Akarni a jégkirály jéglova, jeget eszik, mint az ura.
Fagykirály hát megérkezett, s vetette hideg kék szemét fel a felhőben könyöklő Hótündérre. A lány arca a nézéstől elkomorult, szép homloka beborult. Felállt az ablaktól, hátralépett. Mikor érti már meg ez a király, hogy udvarlása nem sirály, hogy mást szeret szíve, másért dobog, mást jelöltek számára a csillagok.
Akkor, ahogy ezeket gondolta, felugratott a király az ablakba. Makacs volt és dacos, szava is haragos:
- Jégtáblákra karcoljam, hogy szívem téged akar??! Nem lehet itt semmi zavar! Add nekem a kezedet! Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Ordította, kiabálta, jégcsákányát földhöz vágta.
- Ha nem teszed megjárod ám, kétszer nem kér meg a szám! Eljövök érted! Érted? A herceged végrendelhet. Meglátjuk ki az erősebb, nem kérem ki a véleményed!
Hótündér megdermedt e szavakra, nem tudta, hol a határ. A gonosz király mit tesz? Hát nincs akadály? Nagy szürke felhőt fújt feléje, gondolta lesz, ami szívét lehűtse. De Fagykirály csak jött újra, dúlva-fúlva, a kosarat elutasítva. Szitkozódott, istenkedett, Zuzmarongra fenekedett.
Ott állt kevélyen, csak egy jégszilánk volt a szíve helyében. Uralkodott és uralkodni vágyott köpenyét messzire lendítve, hideget terítve. Kereste a herceget, ki választottja szívét birtokolja, de hál isten, - ilyen az élet -, ahol a zuzmarának kristálya csillan, ott a jég aligha villan. Nem érhet oda Jégkirály lehellete. Az isten a világot ilyennek teremtette. Jégkirály hát dúlt-fúlt, tervet eszelt, ráspolyával körmöt reszelt. Kitalálta, hogy Zuzmarongot idecsalja, jégkezével megmarkolja. Megküzdenek, ölre mennek. Másnap egy ifjút temetnek. Ivott is a medve bőrére, nagyot köpött tenyerébe.
Levelet írt jégpapírra, éles kés volt az ő tolla. Megkereste jég szolgáját, hajtsa végre az óhaját.
- Jeggelu! Jer ide! Figyelmedet rám szenteld te! Itt e levél, félbehajtám, fagyos jéggel lefagyasztám. Zúzmarongnak által add ám! El ne kottyantsd, hogy ki küldte, nyelved némuljon örökre!
Mi van benne? Mi volna más, minden szava csak hazugság.
A jégszolga rohant, szaladt, Zuzmarongra lám ráakadt. Kézbe adta a levelet nem várt reá feleletet.
A herceg meg néz utána, nem tudta, hogy ki szolgája
Baljós érzet kélt szívében, vajon mi van a levélben? Fagyos jégből pecsét rajta, olvasásra az biztatja. Tudnia kell mi az ábra, hátha bajban a mátkája?! Szeme tapad a sorokra, öklét markolja szorosra:

„ Ha e levelet kézbe vetted, bizony nagyon kell sietned!

Bajban van a szép Hótündér, élete már semmit sem ér.

Fagykirálynak szobájában éhen is hal egymagában.

Lekötözve van a teste, aléltan ül minden este.

Jégpalota jégvilága a lelkét már általjárta.

Által járta, által - ó , készül már a koporsó!

Írta egy jóakaró ”

Zuzmarongnak karja villám, lába szél, akarata edzett acél. Rettenetes kétség fogja, Hótündér tán a jég foglya? Mi lesz most? Mi lenne hát? Megy és megküzd jégkirállyal, nem riasztja semmi párbaj.
Hanem hogy s hogy nem, semmi sem titok. A párbaj Hótündér tudomására jutott. Kezét töri, hull a könnye, semmi-képpen nam akarja, hogy szerelme párbajozna. Szíve szorul, álma sincs, a herceg néki drága kincs. Izgul, fél, remeg a keze, barátnőjén jár az esze.
- Igen Jégvirág segíthet! – S már kapja is magát, hogy a jéghegyeken át meglátogassa rég nem látott barátnéját.
Jégvirágnak az a titka, hogy a szíveket megnyitja. Belelát a gondolatok mélyére, eldugni semmit sem lehet előle. Családjuknak hatalma van a hidegek felett, a varázslás számára jól ismert terület.

Fagykirály szívében nem lelt semmi jót, csak pökhendi parancsszót. Párbaj, cselszövés, halál – egy jégdárda Zuzmarong felé száll…

- Hoppáá! Ezt már nem hagyom, elő a varázsbotom!- S hangja beteríti a fákat, mezőket, hófedte hegytetőket.
Gondolta mi lenne, ha a királyból jégcsapot rendelne?
A gondolatot tett követte:

Ruhaujján nagyot rázott, egy cseppet sem teketóriázott. Varázsló atyjától jégpálcát örökölt, ha tenni kellett nem sokat szöszmötölt. Lendített néhányat, villant a jégpálca, jégcsappá változott a zord Fagykirály háta.

Fagykirályból jégcsapot kovácsolt. A házak ereszére varázsolta, s a varázsigéket nem számolta. Kettőt, négyet, százat is suhintott vele. Házfedélre, lámpákra, ereszre tette.

Azóta is ott lóg minden télen az ereszek hűvösében, vagy sziklákon lógva fakaszt minket mosolyra. Micsoda alak, sok a lába meg az orra, - nahát! Ki látott ilyen csudát!?
Az ablakokon meg ott díszlik, kavarog a jégvirág, ki mindenkinek szívébe belelát.


Hótündér és Zuzmarong pedig, úgy karácsony táján egybekeltek és hét országra szóló lakodalmat rendeztek. Fehér lett tőle az erdő, a rét, amikor Hótündér magához ölelte kedvesét. Fogadalmat tettek, egymást el nem hagyják, hóbundával az alvó földet békébe ringatják.


Jézuska születése napján történt az eset, amit megtartott az emlékezet. Ilyenkor az emberek szívéből sugárzik a szeretet. Nem gondolnak másra, csak a jóra, szépre,  karácsonyi gyertyafényre.