Meséljetek minden nap!

2013. június 2., vasárnap

A szitakötő és a vihar

 Egyszer volt hol nem volt, volt egy csodálatosan szép erdő. Erdő közepében egy virágoktól körbevett kis tó. Tó közepén egy picike sziget. Ezen a szigeten élt egy szitakötő dáma, akit nem érdekelt a dráma. Minden nap lerepült a kristálytiszta vízhez, s annak tükrében csodálta karcsúságát és szivárványszínben pompázó tündérforma szárnyát. Mint mondám, gyönyörűséges, tündérforma szárnyát.
Nyár volt, rekkenő a hőség, szellő se lebbent, levél se rezzent. Az idő megállt, minden száradt, tört és sóhajtott, vizet óhajtott. Felhők még nem látszottak semerre, de tudható, - a tapasztalat mondja, - minden megváltozhat óráról órára. Amint mondom, óráról órára.
Most még süt a nap, de nicsak felhők gyűlnek az égen. Mi lesz belőle? Tudni nem lehet, súlyosak, feketék a fellegek. Szitakötőnk, csak nézte, csak nézte, de bohó lelke az ijesztést fel sem vette. A jégesőtől ugyan félt nagyon, meglepte egyszer egy tikkasztó forró napon. Amint mondám - egyszer - egy forró nyári napon. Hanem az ilyesmit ő feledte, csak a jó dolgokat szerette !
Ott a kis szigeten volt egy pirostetős ház is, körben a virágok mesebeli kláris.


Az udvaron a trombitavirág kelyhe harmattal volt telve. Ebben mosdott szitakötő drága, ha maszatos lett szép türkiz ruhája. Most is odalibbent, hogy frissítse magát, harmatvízzel locsolja a hasát. Hanem benne, már pihent egy barna lepke. Szitakötőnk hát a tóba tette lábát, ilyen kicsiségből nem csinált problémát. Aztán pihenőnek keresett egy közeli kőlikat, vízmosta barlangot, melyet a szomszéd domboldal bőven kínálgatott. De kitisztult az ég, szitakötőnk ingatta a fejét. Aztán vállat rántott, mit tegyen már most? Látom, hogy gondtalanul szálldos, amint mondom csak szálldos és szálldos.
Hanem a kecskebéka brekegett, vihart jelzett serényen, a körtefán ültében.
- Brekeke, brekeke! Sok víz, sok víz! - Kuruttyolta vidáman, neki ugye a sok víz nem árthat. Szereti a vizes csúszdákat.
A mi szitakötőnk nem tudta higgyen-e a jóslásban, legyen-e dőre, felmenjen-e a dombtetőre? Kerek fejét forgatta, forgatta, forgatta. Mit látott? Csak a szép kék ég szikrázott. Egy pár bárányfelhő karikázott, felhőpipából eregetett felhőköltemény, csodásan szép égi tünemény. Szitakötőnk bámészan nézte, amint mondám, csak nézte, csak nézte.
Mit hitt a dáma, mit nem, azt hitte csupán, a béka napszúrást kapott tán. Biztosan fáj a feje, buta előrejelzéssel van tele. Telisde tele. Felrepült hát a kicsi hegyre, amint mondom a hegyre.
- Brekeke, brekeke, sok víz, sok víz! - hallatszott újra, - sok víz, sok víz! – a béka csak ezt fújta.
Szitakötőnk oda se hederített. Csak megvonta a vállát és repkedett nádról nádra. Nem hallgatott a békára. Illegett a tó fölött, piruettezett, tavirózsákkal flörtölgetett. Repült hegyre föl s le, önfeledve. Csodálta a katicabogárka pöttyös szárnyát, megnézte a vasalását. Éppen újfent nézegette magát, mikor meghallotta a susogást:
- Vihar jő, vihar jő! - Suttogta a nádas.
- Jobb, ha fészkére száll minden szárnyas. - Amint mondom minden szárnyas.
- Sok víz, sok víz! - Hangzék újra. Hajladozott, suhogott minden. Nem marad itt száraz ma semmi sem.
Mire ezt elmondom óriáscseppek hullottak az égből, a békának igaza lett végül. Ha a szitakötő elhitte volna, most bajban nem volna. De bajban van, megverné az eső, ha egy rőzsekupacot észre nem venne ő. Szerencséje volt, belebújt mélyen, addig-addig mászott, hogy türkizkék potroha ki sem látszott. Hálát adott földnek, égnek, megköszönte a mesének, hogy nyakát nem törte ki, amint mondám, hogy nyakát nem törte ki.
Csapkodhatott villám, tombolhatott vad szél, a rejtekhelyen rejtve mélyen, megmaradt a szivárványszín szárnyacska és a karcsú derék. Soká nem tartott az égi színjáték, elvonult a dörgés. Nem volt se tragédia se dráma, újra táncolhatott a szitakötő dáma. Amint mondom táncolhatott a dáma.
A növények kihúzták magukat, fénylett minden pici levél, sóhajtottak az indák, isteni finom illat kélt: A föld szaga. (Ha kint járnátok nagy vihar után a mezőn, a réten, ti is éreznétek milyen menő, a tüdőket gyógyító eső utáni levegő. Bizony finom az eső utáni levegő!)
A vihar jött és tovaszállt, mint sok ezerszer már. Újra kisütött a nap, visszaállt a régi rend. Szitakötőnk is lerepült a tóra, s azóta elhiszi, ha brekeg a béka. Bizony megfogadta elhiszi, ha brekeg a béka.
Hálát adott földnek égnek s ennek a mesének, hogy nyakát nem törte ki, mint mondám nyakát nem törte ki.

Higgyetek ti is a mesének, így lesztek okosak, serények. Vágyni kell mindig a jóra és hallgatni minden jó szóra. Amint mondom a jó szóra.

Estére kelve talált üres virágtölcsért a dáma, biztos gondtalan volt álma. A folyondár kelyhe elringatta a szép szitakötőt, álmodta hát magát bálba, ő lett egy igazi tündérdáma. Szerepelt egy operettben, része volt a rivaldafényben. Neve világított a címlapon: Itt szerepel az új primadonna, kinek egy kis sziget az otthona. Csacsogott és lejtett körben a parketten, te sem tudnád nála szebben.
Békánk bizonyára herceg volt ottan, - bókolt, - s a tündérszárnyak szélére csókolt, amint mondám csak csókolt és csókolt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog