Meséljetek minden nap!

2011. augusztus 14., vasárnap

Egyszer volt, hol nem volt ...


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy derék özvegyasszony. Ennek az özvegynek volt hét fia és hét lánya. Az édesapjuk elveszett a háborúban, nem tudott róla senki semmit, hiába támasztották a kertkaput estig. A fiúk daliásak voltak, varázslónak tanultak. A lányok pedig tündériskolába jártak, ahol tanul a tündérhad.
Hogy, hogy nem, nem tudhatták meg, hogy ők testvérek, az anyjuk külön nevelte őket. Egy hatalmas hegy volt a birtokuk. A keleti felén a fiúk tanultak kardforgatást, célbalövést, gazdálkodást, varázspálca suhintást.

A nyugatin pedig a lányok fontak, szőttek, varázslattal bíbelődtek. Mindent tudtak, igazán jó tanulók voltak.
Örült is az édesanyjuk, alig várta, hogy a testvéreket együtt lássa. Szava szelíd volt, meséje szép, mindig azt kívánta, hogy egymást szeressék.
Igen ám, de ennek az özvegyasszonynak volt egy gonosz boszorkány rokona, aki ki nem állhatta a gyerekeket, főleg a tündéreket.
- Takarodjatok, engem békén hagyjatok! - Ez volt a szavajárása. A fülét bántotta a fiúk pajkos kurjongatása, vadóc és őszinte játéka. A lányokat meg még külön azért is utálta mert szebbek, kedvesebbek voltak nála. Neki csak habzott a szája s a szemüvege mögül ordított:
- Nahát mit akartok, mit koslattok utánam?
Félni meg azért félt tőlük, mert elképzelte, hogy egyszer még többet tudnak nála, s piculát sem ér majd akkor az ő nagy tudománya.


Irigy volt és hideg a szíve. Féltett minden apró titkot, gyereknek mindent tiltott. Fiúkat és lányokat együtt, látni sem óhajtott. Ezért lakott hát külön a kétszer hét testvér, ezért nem nevelődhettek együtt a gyerekek, s ezért fájt a szíve az özvegyasszonynak.
Na, de ez mind nem volt elég a rusnya banyának, mikor egy versenyen a fiúk nyertek, kitalált egy még ennél is szörnyűbbet.
Odalopakodott az ablakhoz, ahol a fiúk aludtak és varázspálcájával fekete szárnyakat bűbájolt a fiúk vállára, fekete tollat az állukra. Hozzá meg a széllel azt fütyültette:
- Szálljatok, szálljatok, haza sose jussatok! Szálljatok messzire, el a világ végire!
Így hát a fiúk elrepültek. Sok mesében volt már ilyen, ezt is így mesélték nekem.
Hanem hiba csúszott ebbe az átokba, mert nem repültek ám oda a világvégre, hanem csak a hegy túlsó felére. Le kellett ott szállni, mert olyan volt a rét! Varázssziporkák repkedtek szerteszét! Odalent a hét leánytestvér biflázta a leckét:



"Aki bajban van hajtsa a fejét ide,
jöjjön mihozzánk ízibe!

Legyen nyugodt és biztos,
a bajból kikecmeregsz most!"



Amikor pedig az egyik szikra túl magasra repült, véle
 szállt a pálca s egy tündérlány, kinek neve Aleott felkiáltott:
- Láááányok, mit látok fent az égen? Hova repül a szikra? Csak nem hét daliás legény repül felénk? Szárnyuk van, de nem vitás, talán az egyik neve Tamás?

- Ó, de jóóó, ó, de jóóó! Csaljuk le őket menten!
S a tervet tett követte. A hét lány hét pálcát fogott és csillámból, aranykristályból csúszdát repített az égre, hogy a fiúkat onnan lekérje. Nem is kérették azok magukat, a banya csak nézte hogyan hull gonosz terve semmivé le. A fiúk egyenként, vidoran huppanva és szárnyukat lengetve érkeztek le, a tündérek kertjébe. Mikor leszálltak paroláztak sorban, a lányok hellyel kínálták őket. Tapssal mindent elintéztek.

Tetszett a dal a hét fivérnek, meg kellett tudniuk mennyi igazságot tartalmaznak a dallamok. Kérték hát a lányokat, róluk a szárnyakat vegyék le. Varázslónak nem kelléke. Több se kellett a leányoknak, kört alakítottak, megköszörülték torkukat:

- KKhh…khhhr- és kh. - Aztán csendülve, egy húron pendülve imígyen szállt az ige:

"Aki bajban van hajtsa a fejét ide,
jöjjön mihozzánk ízibe!
Legyen nyugodt és biztos,
a bajból kikecmeregsz most!"


Nos hát mondanom se kell, a fiúk szárnya leesett, tollszakálluk is odalett. Naná, hogy akkorákat ugrottak, csillagok után kapkodtak. Ihegtek, pihegtek egymás térdét verték, a szárnyakat többet nem kérték. Aztán köszönetképpen sorra meghajoltak, a tündéreknek kezet csókoltak. Éhesek is lettek a sok mozgástól, mindent kicsipegettek a fatálból. Még többet kértek. S, mint tudjuk, bármit ha kértek, a lányok tapssal mindent elintéztek.
Asztalon termett pudding, banán, csoki , hidegtál és sajt, az ember felsorolná tán, ha volna tíz méter papirosa, meg egy mindent író tolla. Volt ital is elegendő, hamar tele lett a bendő. A lányok most hangszerért szaladtak és egy szép dalt előadtak. Zene után mindenféle beszédekkel,
mesékkel az életüket mondták el. Nagy volt ám a döbbenet, mikor a fiúk következtek. Nem kellett doktornak, vagy tudósnak lenni, hogy kiderüljön nyomban, ami volt eddig titokban.
Egy a dal, egy az ének, egymást fedték a képek. Anyjuk szava fülükben csengett : - Szeressétek egymást gyerekek!
Kiderült hát, hogy ők testvérek.
Örömkönnyek szöktek a szemükbe, aztán gyorsan belenyúltak a zsebükbe. Náluk volt a minden varázslatok puskája, másnapi dolgozatra várva.

Ment ám most a tanulás, percek alatt mindenki tudta már, hogy lesz a banyából rút béka és semmi más. Tervet is eszeltek, hogy hogy csalják ide, hogy a varázslat sikerüljön ízibe. Volt nekik egy szép báltermük, báli cipők, hegedűk.
Kitalálták, hogy estére, óriási zajjal, csapnak nagy felhajtást víg kurjongatással.
A banya – nyilvánvaló -, mindenképpen tudni akarja majd, hogy a zaj mire való. Ha tudni akarja meg is nézi, s mire a dolgot megemészti, biztos bosszúra vágyva eljön a bálba.
Tervüknek nem volt hibája. Mire másnap este lett, minden együtt lett. Szólt a zene, síp, dob, csengtek, bongtak a rézharangok.
Ropták a táncot létrába, négyzetbe, galoppoztak ligetből ligetbe. Hanem közben figyeltek ám, hátha máris lecsap az égből, vagy a föld mélyéből, akire vártak, aki már ugye nem árthat. Hiszen az ellenvarázslat már az övék, a banya szava nem tépi szét.

Na, ... Bimmm-bammm! Bimmm-bammm! - Egy, kettő, ...tizenkettő! - Éjfélt ütött a nagyharang, kondultak az órák. A tizenkettediknél - füstből vagy villámból előttük állt a boszorkány. Csontos ronda ujjait mozgatva, rikácsolt gonosz hablatyot, de mire befejezte volna, a sok tündérpálca fénye bevilágította. Ott állt a fényben, a tündérek gyűrűjében. Fejét ingatta jobbra-balra s közben ezt sipította:
- Csak a fényt ne, csak a fényt ne!! - Zavarodott, füstölt, kormot szórt. A zsebében, bugyorban, táskában kotort. Annyira vitte, hogy mire pálcáját elővette, nem érte ésszel föl, hogy az közben darabokra tört. Nagy átokból sok kicsi lett volna, de megcsípte egy bolha. A pálca lehullott a porba. (Az a bolha is egy elvarázsolt király volt, jól jött neki végre, hogy a boszorkány napjainak vége.) A csúf banya felnézett az égre.
Akkor a hét tündérleány és a hét varázslótanonc tisztán, hallhatóan versikét mond:



"Minden bűbáj varázsszavaaa
Segítsd meg a tündért maaa!
Adjál kezébe hatalmaaat,
Hogy a büntetést megadjaaad:
Kinek mi jár, azzá változzon már!"



Mire újra odanéztek, a csúfságból rút varangy lett. Sikerült a varázslat, örülhet a tündérhad. Jól jön minden kis tudás, jól jön az összefogás. Hát még, ha küszöbön a szerencse, s az ajtódon kopog be. Nagyot köszön. Sapkád lenget. Történetből ez a legszebb.

Tanulságnak annyi elég: Mindig tanuld meg a leckét!

Édesanyjuk is megtudta hamar: a sorsfordulat lett pazar. Minden megoldódott e szép mesével s ezentúl a kétszer hét testvér együtt ebédel.
- Én magamat ajánlom, s ajánlom mindenkinek, hogy ne hagyja magát, s történjen bármi, a vége jó legyen. Az élet minden rossz végére pontot tegyen. Derüljön ki az igazság rendre, annak az a rendje.




Ha elolvastad, sétálj ki a parkba vagy a kertbe!







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog