A fenyves boszorkánya

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos erdő, fátyolfényben lengő. Börzsönynek nevezik széltében hosszában, bent csücsül a Duna horpaszában. No hát itt a sűrű rengetegben van egy fenyvesekkel körülvett tisztás. Tisztás közepében kis ház. Kis házban öreganyó. Ő mesélte nekem ezt a történetet. Ő is még a nagyanyjától hallotta, úgyhogy nagyon-nagyon régen történhetett.
No, hát ebben a kis házikóban lakott valamikor réges-régen Rózsamama és három gyermeke. Két fiú, meg egy lány: Délceg úrfi, ki úgy ülte meg a lovát, hogy a föld másik végéről is csodájára jártak. Buzogány, aki a legerősebb volt a férfiak közt és Kerekszemű, akinél szebb lányt nem látott még a világ.
Történt egyszer, hogy egy királyi vadász szarvast űzve eltévedt. Társaitól leszakadt és az erdőben bolyongva rátalált a tisztásra, tisztáson a kis házra, kis házban a szép lányra. Szemük csillagát egymásra vetették, s érezték, hogy e földi élet, összeköti őket végképp.
- Kerekszemű, kérlek, gyere velem szépen, légy a feleségem! Az én nevem Csörgő Patak, halászatból és vadászatból élek.
Kerekszemű belenézett Csörgő Patak szép szemébe és igent mondott. Aztán kezét felemelte, s Csörgő Patak tenyerébe tette.
- Veled megyek, súgja szívem. Követlek én téged híven.
Az igaz szerelem pattan, mint a szikra és a szerelmeseket holtodiglan, holtomiglan tartja. Rózsamama rájuk adta áldását és elindultak megkeresni Csörgő Patak házát.
Esküvőt, vidám lakodalmat terveztek sok vendéggel, zenével-tánccal és több fazék töltött káposztával.
Igen ám, de a fenyves boszorkánya meghallotta, mert állandóan leskelődött utána. Kerekszeműt Békaszájúnak, fiának akarta.
Dúlt-fúlt mérgében. Fákat tépdesett, szelet és vihart kavart. Vastagon beszórta fenyőtűvel az avart. Csavarta az indákat, ágakat, növesztett szúrós mácsonyákat. Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt? Nem tudta azt sem eleven, sem holt.
A fiú és a lány tanácstalan álltak, így még sosem jártak. Hideg és vacogás tört rájuk, reszketett a szájuk. Baljós árnyak körbe-körbe keringtek, terítettek ijesztő sötétet.
Út volt, de hova lett, a boszorkány által eltüntettetett. Gondolta a ronda banya, hadd törje ki őket a rossz nyavalya, - majd, ha jól eltévednek és kellőképp megijednek, - akkor beveti magát, de a jótanács fejébe a lányt kéri cserébe.
Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt, nem tudta azt sem eleven sem holt. Kérdezték levéltől, kérdezték fűszáltól, kérdezték a sötétzöld hínártól. Azok bíz nem tudták, honnan tudták volna, hogy az utat a rengeteg fenyőtű fedi be, követve a boszorkány óhaját. Kár, hogy nem szúrta meg egy sem a hónalját!.
Hanem hát nincs mit tenni, ha tanács kell, tanácsadót kell keresni. Kerekszemű barátja nem vitás, egy vén fa volt semmi más. Vénséges vén Tölgy apó, mert ez volt a neve, Kerekszeműt igen kedvelte.
- Gyere Csörgő Patak énvelem, keressük meg az öreg Tölgy apót. Ő az erdő legöregebb fája, azért olyan nagy a tudománya. Ő a legkedvesebb barátom, nála vakációztam minden nyáron. Sok szeretettel vigyázott rám, bántására sose állna a szám.
Nem tudta mért, nem tudta hogyan, de ha ennek a vénséges vén tölgynek beszélt, lelkében válaszok születtek, tervek éledtek, rossz kedvből jókedv, bánatból remény lett. Szerette a fát. Többször felkereste, simogatta érdes törzsét, bámulta rezzenő leveleit, görcsös karjait s volt, hogy el-elszenderedett a lombokon átszűrődő fénypettyek játékát figyelve. Ilyenkor úgy érezte tündérek játszi csapatának tagja lett s életének titkos pillanatait éli meg. A fa volt, aki vígasztalta, hatalmas törzséből erő és nyugalom áradt. A fájdalom engedett, helyébe megnyugvás teremtetett.

Kerekszemű persze tudta hozzá az utat, csukott szemmel is odatalált, fecskefarkú pillangó az ujjára szállt. Léptek mohán, mentek réten, merengve nézték a felhőt az égen. Bújtak szederbokoradta alagút alatt, a két fiatal gyorsan haladt. Fölöttük madarak szálltak, aztán rátaláltak, a hatalmas fa előtt bizakodva álltak.
Tölgy apó meghallgatta a fiatalok szavát. S lám látszott is, hogy örül, karjait leengedve sátort formált s a sátorban megszólalt ő, úgy beszélt, mint bárki mesebeli lény, kinek hangja szellő, mondása arany s hál isten mindig igaza van.
S szólt imígyen. Tudását sose titkolta irígyen:
- Szeretteim! Vigyázzatok nagyon kedves gyermekeim! Az utat azért nem látjátok, mert ellenségünk, a gonosz fenyves boszorkány, fenyőtűkkel beszórta. Sűrű indákkal lezárta, barna avarral takarta. Mindent megtesz, hogy eltévedve, az ő karjaiba kerüljetek. Téged akar Kerekszemű. Vele szembeszállni nem lesz egyszerű. A szélesszájú rút fiának, Békaszájúnak akar téged, de ne hidd, hogy véged. Hívd bátyáidat, s a mesét máris átírtad.
- Jaj, a bátyáim! Igen a bátyáim segítenek! - Kerekszemű hát körülnézett a vadonban, hírvívőt keresett azon nyomban.
A hírvívő ott volt, károgott egy nagyot:
- Bebizonyítom, hogy jó holló vagyok!
Fekete szárnya kavarta az avart, Délceg és Buzogány ellenkezni nem akart. Sőt, mint villám léptek, a bozóton jó nagy lukat téptek. Szakadtak szerte az indák és a mácsonyák, keresték kutatták a rút banyát.
Hamar rájött a gonosznak lelke, hogy tervének bíz kicsorbult az éle. Baj lesz itt, de nagy, jó lesz, ha csendben kushad. El is bújt, mert félt Buzogánytól, Délcegtől, érezte már, hogy nem lesz semmi a tervéből.
Mondanom se kell szemük elől el nem bújhatott, a kitartó akarat sikert aratott.
Meg is lett a gonosz pára, csak arra kellett menni, amerre a legsűrűbb volt a torlasz. Te rút banya, most már térdre omlasz! Sajnálhatod, hogy ilyen tervet eszeltél, magadnak bajt kerestél.
Egyszerű, ha már látod a végét, forrásvízzel frissítsd fel a gégéd. A két világhírű testvér meglelte hát a banyát s két marokra fogták a kócos grabancát. Nem hagyták, hogy visítson, lila zokniban virítson. Befogták a száját, elvették pálcáját. Aztán olyan helyre tevék, ahol meg nem lelék. Hitték, hogy a banyának vége, Délcegnek el is múlt a mérge. Buzogány még csettintett párat és kettéroppantott egy kukoricaszárat.
Közben Kerekszemű és Csörgő Patak megérkeztek. A királyi adász völgy ölén lakott, éjjel világítottak a csillagok. Takaros kis ház volt: piros fotel, kerek asztal és virág, számukra egy egész világ.
Aztán, hogy az idő folyását össze ne kavarjam, a kis házban lakodalmat csaptam. Adtam jótanácsot, be is tartották, rendeltek hat tálca puncstortát. Rózsa mama megsütött három malacot, három ludat és három kacsát. Simogatta a sok vendég már előre a hasát. Forgott a habverő, de ó jaj mi lett?
Valami delejes szellő érkezett? Varázsolt illattal volt teli, ki beszívja a banya koszos házát bizonnyal megleli.
Hanem éppen akkor szaladt a kukta, mert a kolbászkoszorút egy kutya ellopta. A kukta után szaladt a szakács, a szakács után a vőlegény, vőlegény után Kerekszemű, Kerekszemű után Buzogány, Buzogány után Délceg úrfi a lován. Szaladtak ám, ilyen mókás menetről regél a szám. Hiába volt hát a gaz banya újraéledése, gonosz tervének újabb nyesedéke. Varázsolt és trükkölt. Mindent megmozgatott, csak odacsalja a csapatot. Gondolta elcsalja őket az orruknál fogva, így rendezte dolgát ez a fenyves banya.
Csalta, vonta, próbálta őket elhúzni, banyatanyájába vinni.
Mert, ha nála a násznép, nála az erő, tán mégis az ő fiához megy Kerekszemű! Csak azt hagyta ki a számításból, hogy a násznép nem kér az ő szélesszájú fiából .
Hiába volt minden varázslat, hiába orron át ható mágnes, mivelhogy az ellopott jó kolbász illata tartotta orrukat akkor már fogva. Nem fért be oda a boszorkány átka. Meg nem érezték, látni se látták, ki is pipálhatjátok ezt az ármányt.
A fenyves boszorkánya hát a házában maradt, hozzá a fián kívül senki sem szaladt.
Megszabadult a mátka, foszlott szét a varázs, miként tűzből lesz a parázs. Parázsból meg hamu és üszök, a banyáért bizony egyet se nyögök….
A torkos kis kutya meg csak hurcolta a kolbászt, karikába járatva a bandát. Már majdnem a küszöbnél jártak, mikor az eb a kolbászt elejtette.
Vett volna egy újabb levegőt a pára, de addigra a kukta keresztülbucskázott rajta. Aztán hemperegtek, gurultak, kicsi a rakást csináltak. Nevettek, kacagtak. Könnyük csordult kendőre, kabátra, bele a nagy kerek világba. Szép Börzsönynek minden fűszálára.
Így volt, vége volt, kimondták az Igent, aztán a násznép megpihent. Felsöpörték az utat, a zavarosban már senki sem matat.
Kitört a boldogság, mosolygott a nap, ontva aranyszín fénysugarakat.
Ha nem hiszitek járjatok utána, tartsatok számot a töltött káposztára. S hogy a kolbászt ki ette meg? Sose tudhatjátok meg!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Nem nyerhet egy boszorka sem,
A kutyát simogasd meg kedvesen!

Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Eleje és végzete.