Meséljetek minden nap!

2013. június 28., péntek

A festőnő és a kékhajú tündér





A festőnő és a kékhajú tündér
Egyszer volt, hol nem volt, a kék hegyek és sárga mezők között, a magányos fák birodalmában élt egyszer egy festőnő. Ez a festőnő éjjel nappal csak festett és festett. Ecseteiről el nem kopott a festék, fiókjából ki nem fogyott a papír. Mindig ugyanazt festette, a boldogságot ezen a szomorú földön kereste. Megfestette, amit szívében látott, témát sose váltott. Kihúnyt napot, kiszáradt fát, sorvadozó búzatáblát. Árva mezőt, árva hegyet, nem próbált mást, csak ezt az egyet. Hajladoztak a kopasz ágak, eltörtek a tikkadt törzsek, vörösen izzott a nap és a földek. Csodálatosak és szívbemarkolók voltak ezek a festmények. Aki nézte, könny szökött a szemébe. Ha letörölte, újra ömlött, nem szállt madár a táj fölött. Nem nyílt virág, nem feslett egyetlen bimbó. Nem parádézott királyi hintó. Mégis, ha láttad a gyönyörű színeket, érezted ez itt a féltett szeretet.

Egyszer aztán, az erdőszélen, amikor éppen egy ilyen sóhajtó képet festett a festőnő, valami csodálatos dolog történt vele, ami egész életét új mederbe terelte. A lemenő napot nézve, az ecsetet villámgyorsan kapta kézbe. Olyan volt minden, mint egy vöröslő álom, narancsos a föld, vörös az ég és a fák feketék. Fújta, fújta a szél az ágakat a képen, nem látni ilyet csak a mesében. Magányos és bús volt minden, hogy az emberi szívekbe féltést hintsen. Féltést és hitet, szereljünk a szívekbe is liftet! Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a festőnő festett, érzelmei a képben öltöttek testet. Előtte az állvány, mellette a lemenő nap, kicsit arrább……hopp …… egy tollas-bodros kék kalap. Kalap alól kék haj látszott, s e haj alatt tündéri fény káprázott. E fény egy főtündéé, akié az erdő, minden bokor és kő. Azon gondolkozott rögtön, hogy emberi alakot hogy öltsön? Meg akarta mutatni magát, hogy a festőnővel csaphasson egy diskurát. Beszélgetni, csacsogni szeretett volna, e nővel együtt, felülni a holdra. Lábat lógatni, fényben hintázni, a csendes éjszakában vígan lallázni:

Ólalla, ólalla milyen bágyatag az ég,
Figyellek téged régestelen-rég.
Majd meglátod édesem,
Amit festesz énnekem,

Ilyen nótát dudorászott a kékhajú tündér, aztán bucskázott egyet, bokázott egy hopszasszát és menten megérezte a nő, hogy valaki figyeli őt. Odanézett és boldogan konstatálta, hogy, - amit most ő lát, - azelőtt senki sem látta. Oldalra vetett egy pillantást, a főtündér meg várta a hatást. A hatás nem is maradt el. A festőnő kezében megállt az ecset, a válla fölött ámulva lesett. Aztán lassan arrébb lépett, azt hitte a látvány csak igézet. De nem, a tündér ott van. ( Én is látom mostan.) S ugrálgatva, dalolva, kört írt le az állvány mellett, terítve a nőre kékes-fényes csillámporos leplet.
- Halihó, ismersz-e?
- Halihó, láttál-e?
- Nnna válaszoljál nekem!
- Lécike, a lábaddal lépj párat velem!
- Cukd be a szádat, ne félj! Tanácsot is csak tőlem kérj! - Ezeket cérnavékony hangon mondotta, a csendet egy-kettőre szerteszét oszlatta.
A festőnő, miután megdörzsölte szemét, kinyújtotta a kezét. Ujjai hegyével a lenge szárnyakat megérintette, a feléje hajított kalapot ábrándos szép fejére tette.
- Szia. - Mondta aztán elmélázva lassan, egyszerűen, halkan.
- Szijja! – Kurjantotta rá a kékhajú, nagy haját megrázva, repültek onnan a csillámok szikrázva.
- Énekelj velem ólalla, ólalla! Lécike! Tetszenek nekem a képek! Ezek gyönyörű festmények! Látom, hogyha szárnyat nem is adott az ég, neked elég a festék.
Beszélt és beszélt, csilingelt a hangja. Olyan volt, mint ételben a manna. Azt kérte, ne legyen a festményen több búbánat és szomorúság, váltson a festőnő témát. Majd elmondta, amíg hármat pörgött, mi az, amiért emberi testet öltött.
Lehelte, fújta, ringatta, ízlelgette a szavakat, szavakból a gondolatokat: Gondalatokból mondatok lettek, - ólalla -, ezekből erednek a tettek. Ólalla. Kinek milyen a szava járása, életfolyamának sodrása. Szép szavak, szép tettek ide gyertek! Hallgassátok dalom, azt akarom! Ó.
Ilyen lallákkal perdült tündérünk a festőnő elé, tárta szét hófehér karjait felé:
- Kedvesem, ne félj, állj rendesen, az én világomba kerültél most be félszegen. Tündérsóhajokból állnak itt a fák. Egy cseppet se reszkess! Nahát!
Aztán kézenfogta a festőnőt és óvatosan lépkedve egy tündérországi márványkőre ültette. Eléje telepedett, szájából fűszál lógott, látszott, hogy nem ismer semmi gondot.
- Kedvesem! Ólalla, ólalla. Fogadd meg szavamat, a képeidre fessed ezentúl önmagadat. Önmagad mindennek képében, az élet értelme elfér egy érmében. Ha valamit hiszel és látni vágysz, azzal senkinek sem ártsz. Fessél madarat, de százat, meglátod csicsergős lesz a házad. Pingálj rengeteg virágot, kék eget, tavirózsás kerteket. Legyen az út fölött szivárvány, menjen kéz a kézben a fiú meg a lány. Varázsecset, varázsfesték nem kell neked meglásd, selyembársonyból lesz a karmazsin palást. A koldúsból is király válik, boldogok leszünk mindhalálig. Amit a papírra pacsmagolsz, a vászonra kensz – az mindenkié lesz. – Itt megállt, sóhajtott kicsit, a szájához egy újabb fűszálat vitt.
-Tűnjön el - folytatta, - a bánat és bú, inkább legyen égiháború. A zivatar és fergeteg, tisztára sikálja a lelkeket. Új mag terem, vidám és egyszeri, az ingaórát a papám berheli. Mindent megcsinálunk, gazdagok leszünk, csak egy kis mosolyt az ecsetre vegyünk. Fessünk nevető rózsaszínt, cikázó acsát, aranyfényben ringó szőke búzatáblát. Magas erdőt, fényes eget, a mezőn legelő teheneket. Szikrát, halat, fényt és akácot, nehéz ábrázolni a hopp táncot.
A festőnő ámulva hallgatott, a szerzett bodogság szemében aranylott. Tetszett neki a felkínált jövő, festett világképből ő lesz az úttörő. Azután pedig míg simogatta térdét s ég felé szippantott, addig a tündér varázsszikrákat ontott. Ragyogott a nap, fénylett a hold, a mezőn rengeteg tücsök szólt. Aztán mélázott, majd köszörülte torkát, párat köhécselt s elszabadult fürtje végén egy picikét tekert.

- Boldog vagyok, - szólt -, hogy találkoztam veled, mit kértél mindent megteszek. Mindent, amit szeretek, eztán az ecsetre teszek. Hanem mi lesz, ha mások, - a többiek, - rajzaimon csak nevetnek? Jösz-e segíteni nekem? Félek akkor kezembe venni a festéket se merem. – A kékhajú erre vállat rándított, varázsport libbentett, szeme csodálkozón elkerekedett.

- Dehogynem! – Mondta. - Te csak kenjed és vágjad, hogy a világra boldogság terüljön az ecsetestál nehogy kidőljön! Lehet pár paca is és hullámvonal, a papírról is szóljon a lalla és a dal! Karikába cikkcakk és harmónika kerül, a cigány a felhőben hegedül. Vad tigris les a dzsungel méregzöld füvein át, sárgálló szemekkel néz tereád. Virágokkal s méhekkel teli az életfád. A tengerparton a víz alá seperjük, ami ciki, az elefánt hátán egy szárny nagyon izgi. Legyen minden kép varázsos, biztató, Nakonxipánban hull a hó.

Ólalla, ólalla, fessél sok boldog képet!
Hogy a földön mától az legyen a nézet,
Legyen bármilyen a valódi élet,
Ne az határozza meg a képet.
Ólalla, ólalla boldog legyen az élet!

Amit pedig a szép fehér papirokra fest az ecset,
Azonnal néktek adom, csak nyújtsd ki a kezedet!
Ólalla, ólalla nyújtsd felém kezedet!

A festőnő akkor már készen állt. Egyetlen egy picikét sem vacilált. Érezte ereiben az erőt, szerette a lágy tavaszi esőt.
Röpke zápor futott végig a mezőn, a tücskök dala elült, felhőt továbbfújt a szél, és minden, de minden neki mesélt.
A tündér meghívta még teára, elsétáltak a házába. Telefonszámot is adott, a sütire habot nyomott. Finom volt minden, világos a szoba, számítógépes az iroda. Sok munka vár a tündérek hadára, rengeteg gyógyír kell az emberek bajára. Tanításról szólt a készülő könyve, ne csorogjon soha egy gyereknek se könnye. Bízzanak jövőben, élvezzék a percet, munkában, életben, minden lélek szeretetet leljen. Nem kell a sok sóhaj és panasszó, az ételek ízét adja a só. Vágyainkat a képzelet, e való világra szülje meg.
Sokat beszélgettek, nevettek, egy kettőre igazi barátok lettek. Aztán elbúcsúztak, a kék hajzuhatagon nincs már kalap, - mint tudjuk, - a festőnő fejére került az. Búcsúra emelte a kezét a fénylő varázslat, kacsójával intett néhányat:
- Ami a szívedben legbelül, az legyen a vásznon is legfelül! Javítsuk meg a világot, ennyi bajt egyszerre ki látott?
- A-mi a szí-ve-men leg-be-lül, a vász-na-mon leg-fe-lül. – Mondogatta a festőnő, ahogy ment. Távoztában integetett még néhányat, kacsintott maga elé vagányat. Aztán szaporázta léptei sorát, fürgesége meghazudtolta korát. Szinte röppent, úgy futott, a kalap pántlikája lobogott. Alig várta, hogy ecsete munkába álljon és a világra boldogság szálljon. Kigondolta már mi mindent fest: mosolyt és sós perecet!

Varázsolni csak így lehet igazán,
Az ecsetet tartsd egész lazán!
Ami a szívben legbelül,
Legyen a vásznon legfelül!

A vászon pedig legyen a világ maga,
A vén Föld szíve és ajaka.
Kívánságok a képen legyenek,
Egy-kettőre életre keljenek!
Ólalla, ólalla életre keljenek!


Míg ment, szálltak a dallamok, elkísérték hazáig a cérnavékony hangok.
Ti se tétovázzatok, fessetek le mindent mit kívántok!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog