Meséljetek minden nap!

2013. június 25., kedd

Csillag mondókája



Csillag mondókája
Egyszer volt, hol nem volt, a búzaföldeken innen, de a rozstáblákon túl,  Sümegnek szép hegyén, éldegélt egy szegény legény. Talán ötszáz éve is lehetett, traktorral szántani nem lehetett. Nem volt neki egyebe, csak egy darab földje, egy nádfedeles háza, egy kutyája, egy macskája, no meg egy Csillag nevű lova.
Igen ám, hanem a ló nem akármilyen ló volt, de egyenesen táltos, s erről bizonyságot is tesz már most: Gazdáját mindenhova elviszi s hozza, s mikor sóhajtozva néz az ég kékjébe, szava ennyi csak feléje:
- Kedves gazdám fel a fejjel, sohase keseredj el!
Ennyi rendesen elég is volt, s a bíztatás nyomán ment minden, mint a karikacsapás. A szántásban is segített, ő húzta az ekét, hiszen minden évben zabot vetett a gazda s a termés életüket bearanyozta.
Csak egy volt a baj, ez a legény kissé irigy volt. A madaraktól még egy magot is féltett, mindenhova madárijesztőt tett.
Történt aztán egyszer, egy szép őszi reggelen, hogy legényünk csak levegőt látott a vederben. Földjéről is elfogyott a zab. Jaj mi lesz most már, mindet elvitte tán a madár? Szaladt is nyomban csípőre tett kézzel, kereplővel meg egy újabb madárijesztővel. Majd ő elkerget minden szárnyast, hogy a határban egyetlen egyet se láthass! Hogy merik őtet meglopni, a magot a kalászból kicsórni?
Hanem a madarak szelleme ezen igencsak felhúzta az orrát, bíz rossz szemmel nézte az ingbe s gatyába tömött szalmát.
Mérges lett, de nagyon:
- Hogy lehet fennakadni egy picike magon?
Szellemszárnyát messzire terjesztette és a zabot beporozni nem engedte. A szeleket elkergette. Gondolta egy kis bosszú nem árthat, hogy e mogorva, zsugori ifjú megtanulja végre, a madaraknak is a mag az elesége. Bezzeg jó a sok csőrös, ha kukacokat öldös! Hernyót, pondrót megesz, a gyümölcs milyen zamatos lesz! Hanem most betelt a pohár, a madarak szelleme megoldásra vár. Méghogy őket ijeszteni?! Kereplőkkel elkergetni?!
Nem késett soká a válasz. Nem késhetett, Csillag ismerte az illemet. Megértette a morcos szavakat, sajnálta a madarakat. Tudta jól mi a baj. Nem kell a tűzre több olaj!
- Ne búsulj semmit édes gazdám, csak mosolyogj, s a többit bízd rám! - Ekképp beszélt a táltos vígan, és rúgott meg dobrokolt látszólag nyugodtan. Aztán papírt, tollat ragadott és egy versikét faragott.
- Nnnnna, mi legyen? Mit tegyek, hogy mindenem meglegyen? - Nyaggatta a legény, várva figyelemmel, hova lukad ki a ló evvel a beszéddel? Az pedig nyihogott, mellső lábával dobbantott s ekképpen folytatta a szónoklatot:
- Vesd csak el bátran a magot, mint eddig, de közben mondjad és hirdessed: ”Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak.”
Úgy is tett a legény. Kiment a határba s a magot akképpen szórta, ahogy a lova mondta: - „Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magamnak!”
Mire a földecske végére ért, csodálkozva vette észre, hogy még mindig van zab a vedrébe’. Jól van, gondolta s a zabszemeket hazafelé is elszórta. Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magának. Aztán hazaérve, megetette, megitatta, lecsutakolta, kialmozta a lovát, s ő is bement a házba, hogy magát kiszolgálja. Vacsorája szalonna, hagyma és kenyérke, a szegény ember ezer éve ezt eszi ebédre, estére.
Aztán, ahogy a tél is elmúlt, s megérkezett a tavasz, kizöldelt a zab. Nézte emberünk, nézte, s nem hitt a szemének, mert az biz nem látszott kevésnek. Várta is az aratást, többször kilovagolt, hunyorgott reája, hogy szökken szárba, azt kukucskálta, hogy fordul termőre táltosának étke.
Már kitűzve az aratás napja, mikor csókák érkeztek s a zabföldre repültek. El akarta hessegetni a gazda, de táltosa nem hagyta:
- „ Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak!” - Nyihogta oda. Ide, oda, amoda.
Úgy is lett. Eszegethetett minden csókalány és fiú, nem lett a zab fölött háború.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadnapra délre, megérkezett a varjúcsapat. „Egyet a varjaknak…” szólt most már a gazda s a táltos bólintva ráhagyta. Kellett még egy nap, két nap, hogy megérjen egészen a zab. Lássatok csodát, sorra megtelt zabbal az összes zsák. A gazda négy részre osztotta: egyet a piacnak, egyet abraknak, a többit magnak meg a madaraknak.
Így éltek sokáig, Csillag és gazdája, minden évben szépen nőtt a zab. Feleség is került, Terka volt a neve, őt aztán a házban mindenki szerette. Megtanulta ő is a versikét: a barátság fonalát dehogyis tépi szét. Ahogy telt az idő gyerekeik lettek, verset tanulni persze, hogy szerettek. Csókák, varjak, lovak és emberek szeretetben teljen minden percetek!
Adjatok, ha adni tudtok, szotyit az etetőbe hordtok. Minden madár fülelve jár, csőrtől csőrig csacsog a csirip, a trilla és a "kár": ide gyertek, ebbe a kertbe, jóllakhattok újra meg újra, s mind egyszerre.

Csillag mondókája pedig házról házra jár,
Legyen tele madárral az egész határ!
Jó kis versike, fújjátok reggeltől estig,
Te se felejtsd el egyetlen percig!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog