A balatoni igazgyöngy

 Egyszer volt, hol nem volt, a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl egy náddal benőtt kis sziget. 
Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet.  Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy a szigetecske partjainál kikötött csónakok egyikén lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett, a fodrozódó vízből jókat permetezett. Fényes volt a tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.
Hajnaltájban, ha kiültök a szépséges tó partjára, láthatjátok őt sok-sok pajtásával egyetemben. Képzeljétek csak, hogy lapulnának a kezetekben!
Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott az északi part királyának, Szürke Felhőnek fülébe. Messziről megleste, szíve beleremegett, a szép sirálylányba menten beleszeretett. Szaladt gyámapjához rögtön, hogy nászajándéknak ugyan mit küldjön? Apja pedig, kinek neve rang: A vénséges vén tihanyi Visszhang. Az öreg pedig bölcs lévén, mást úgyse tehetett: a lánykérésbe beleegyezett. Követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.
De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána. Ó jaj! Eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett. Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett. Hallotta már az öregektől nem is egyszer: - Ha baj van nem kell más vegyszer, mint a tiszta szó. Kérni nem szégyen, s szavadnak foganatja lészen.

Kérte, hát a szárcsát, hogy a gyöngyért bukjon le, de a szárcsa nem tudott leúszni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta.

Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.
- Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked? - Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.
- Mondd el kérlek! Ha tudok segítek. - Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.
- Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang fiának jegyajándékját. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.
- Ha tudok, segítek. - Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.
Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellett csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta: ilyet még úgyse evett, de remek! Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt. Ó! Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába bele is fúródott.
Szóval, elnyelte a homok s felette a hullámok fodra, teljesen beborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen,  sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy gazdag lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Jöttek a pontyok, kutattak, kerestek, de semmit se leltek. Érkeztek a keszegek, úsztak jobbra-balra, de hiába nem akadtak az igazgyöngy nyomára. Jött még pár garda, nagyítójuk is volt, de mindhiába. Teknősök is felcsaptak nyomozónak, vettek pipát, kockás sapkát, jegyzetfüzetet, de gyöngyöt nem találtak, csak  ingatták a fejüket. 
Így van ez - mit volt mit tenni, kerestek tovább, keresték még egy nap, keresték még két nap, és akkor harmadnap egy szeleburdi kis hal kukucskált ki a vízből, a szája mosolygott, pedig halnál igen ritka - és a golyócskát a felszínre hozta!!! Nohát, hogy örült a tündérgyermek! Nézte-nézte! Látta jól: szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre!

Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem-hogy, hejehuja, haj!
A nádi rigó nádszálakból nádpavilont épített, a nap fényes korongja a horizontra érkezett, az egész balatoni madársereglet meg erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Csapatban jöttek, keringtek, szálltak, tuti, hogy egy cseppet se fáztak. Kört csináltak, izegtek, mozogtak, mindent látni akartak.
A menyasszony fátylát teliholdból szőtték, a vőlegény kalapját kagylóhéjból vésték
Ezüsthold és Szürke Felhő egymás szárnyát fogva, felnézett a napra, holdra, csillagokra. Igent mondtak, csókot dobtak, fogadalmuk igaz volt, - az örök szerelemről szólt. Meghajoltak négyszer: keletre, nyugatra, északra és délre. Láthattátok, hogy nem néztek félre, csak egymás szép szemébe. 
A zenét a szél húrjai adták, táncparkettnek az öböl csónakjait kapták. A hangosításra nem költöttek semmit, Vén Visszhang ismeri a trendit. E téren ő a verhetetlen, kihangosítása kegyetlen.

Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt. A tündérgyermek tapsolt, ugrott, ezüsthídon végigforgott. Piruettet csinált négyet, amit mondok elhiggyétek!
Aztán éjfél felé elfáradt a násznép, - fejüket a szárnyuk alá dugták. 
- Jó éjszakát drágáim! - mondták. Szippantottak még párat a fínom levegőből, elég volt már mára a nagy hangerőből.
Mi is csak ásítunk, lehunyjuk a szemünk s elképzeljük szépen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.