Antofil és Szilma Irma

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a felhőkön innen, lenn a föld mélyében egy szép pici szárnyas mag, mely életre kelt, s onnan kikelt. Kikelt s nyújtózkodott a nap felé. Magasabbra, magasabbra, mígnem fa lett. Szeretheted lombos árnyát - elérte a templom tornyát.
A legmagasabb lett faluszerte. Innen nézett szét a sok méhecske egyszerre.
Csodás fa volt, hársfa a neve, a méhek és darazsak kedvence. Virágja bódító, nektárja hódító, teája gyógyító. Itten, mostan mesebeli álomba szólító.
Történt egyszer, hét esztendővel ezelőtt, hogy arra jártamban megpihentem árnyékában. S mivel fáradt voltam, a hárslombok suhogására bíz-bíz el is aludtam.
Ahogy mondom, bíz el is aludtam.
Álmomomban álmodtam – akkor - rég, s álmomban erős fejhangon ordított egy méh:

- Ide! Ide! Tohonyák! Ezer sziromra bomlott a mák! – Aztán fejéhez kapott és egy vad táncba beléfogott. Tudvalevő, hogy méheknél a tánc egy halom információlánc. Odébb egy szajkó kukucskált, beszédhez okot min-dig ta-lált:

- Eembeeer a láthatáron! Résen legyetek! Levegőt se vegyetek! Csitt-csett jön az eembeeer!  - Oppá! - Mondom magamnak, mi a fene? Ez az álom fordítógéppel van tele? Nézz oda! Hát mindenkinek van mondani-va-lója !?

Értettem a sok zsongást, zümmöt és dongást. Számat tátva kukkoltam a sok méhlakást, odút, kaptárt és kast, füleltem miket mondanak.

Kihallgattam őket miről regélnek, mi érdekli a rovarnépet. Guggolva lestem lepkét, szendert és dongót, szóra bírtam néhány pillangót. Csodás volt! Értettem minden betűt. Tán nekem adta vén Salamon azt a híres pecsétgyűrűt?
Elmondták miképpen élnek, virágport kinek s mennyiért mérnek. Mi hír a piacon, milyen pollent talált a szomszéd gazdasszony. Miben mesterkedik Darazyr herceg, hát leállítani senkinek sem megy? Hova lett a királynő? Valamelyik dolgozó hitszegő? - Húha! - gondolám akkor, a méheknél ez a középkor?
S, ahogy nézek körbe, egy settenkedő jön elémbe:
- Fííínom ingyen mézecske, gyere a szí-vó-kám-ba be! Viszem gonosz Darazyr hercegnek, ezért má biztos nem ver majd meg!

Ezt zümmögte egy rabló, csíkja sárga helyett bordó. A bejáratot kereste, mikor szabad az út, egyre csak azt leste. Bent is van már, lopnia volt kár. S már jön is kifele, karján vödör, mézzel tele.

- Pszíít! Pszt! - Hallék három bokorral odább s egy kötéllel el is kapták az ostobát.
- Kellene a mézünk? Hogy oda ne nézzünk! – Mondák négyen, s megkötözék jó keményen.
- Édes hazám! Jó leszel ám kiváltani édesapám! – Szólt köztük egy inges harcos, a kíváncsiság meg csak mardos.

Mi az, hogy a ………. Mi? Mi a csoda? Ez egy ézes-mézes intrika!

- Kegyelem! – Szól a megfogott. – Darazyr megöl engem, hanem hát van egy tervem. – S mivel a négy csak mordan állt, az elfogott szava zagyvált:
- Holnap reggel, pirkadattal a mákmezőn keresztül hat ládában mézet visznek, hetedikbe pempőt tesznek. Míg én őket megállítom súgva, tireátok szabadítva, -
addig lesből, egyéb harcosokkal lefogjátok őket egyből, kezetekbe sok mézarany dől. S míg illantok, mint a pára, ölötökbe hull hét láda.Gyorsan mondta, hadarva, száját félig takarva. A fehéringes ujját homlokára tette, szemét résre szűkítette.
- Ki vagy? – Kérdé akkor egyszerűen, s néz a rabra elmélyülten. Felemeli állát, kutatja vonását.
- Ismerlek én azt hiszem, hol te vagy, ott jó nem terem.
- Hangod erős, szavad bátor, hull majd arany, mint a zápor! - Hízelkedett az továbbra, arca egész el volt fintulva. Vigyorgott és istenkedett, kérdezte, hogy ki látja meg?

S míg itten beszélgettek, rendült a föld, hajladozott sok virág, hullt a hársnak ezer szirma, arra járt a Méhkirálynő, kinek neve: Szilma Irma. Hunyorítva merőn nézett, jól látta a vödör mézet. Hanem a rab sziluettjét megismerte. Idegennel nem keverte.
Kegyesen szólt hát a rabhoz, hangja egyáltalán nem volt hangos.
- Mi dolog itt? Mi a pálya? Jó barátnőm édesbátyja. Szolgálj nekem válaszokkal, szívem tele fájdalommal. – Szólt s pálcájával a megkötözött fejét érintette, uszálya mögötte a földet seperte.
S mivel a szólított csak hallgatott, a fehéringes szólhatott:

- Antofil Index szolgálatára. E rab Darazyr herceg szolgája, mézet lopott gazdája szavára.
- Ó! Miként történt e csúfság? Jó öreg? E gonosz tett büntetésért esedez.Antofil látva a harag szikráját, megérinti a királynő ruháját. S szól:
- Királynőm mit ér a büntetés maga, ha nem kerül mellé a megbánás szava?
- Hah! Mily okos beszéd. – S a királynő Antofilra emeli szemét.
- E szolga mézet rabolni jöve, majd gazdáját meglopni volt ötlete, hogy életét megmentse. De e tett jóvá tehető, nem kell más hozzá csak a királynő.

- Hogyan? – Emelte fel állát a királynő Irma, rezzent övén palotája kulcsa. S nézett:
- Mi a nézet? - Antofilnak térde csuklik, le is térdel, szívében zubog a vér szerteszéjjel. S hangja zengése jelezte, hogy a királynőt ím megszerette. Kacsójára csókot lehelt, kérdésére gyorsan felelt:
- Királynőmnek szép szemére, e tolvajért cserébe apámat váltanám ki. - Tetszést nyert bizony e beszéd, Szilma Irma összefonta kezét. Lehunyá pilláját, Antofilnak nyújtá karját.
- Szóval megraboltatnád a gazdád, csak személyed békén hagyják!? – Szólt végül Darazyr szolgájához a királynő, ahogy visszatért belé a friss erő...
- Zm… Hm... Zz … Ja. – Nyögi válaszát a szolga s egy főhajtással szavát megtoldja. – Irma pedig a következőt mondja:
- Aztán, ha kérdeném hogy tetted megbánád-e, a te szájad mit felele?
- Ó királynőm, mit is szólnék? Lábad elé leomolnék.A királynő Irma, közben Antofilnak képét nézte, majd szavakkal arra kérte beszélje el most neki, hogy ... a cserét hogy képzeli. ….. hogyanhogy képzeli .… képzeli …. S míg ezeket mondta pillája rezgett, Antofilnak helyet intett. Maga mellé ültette, s szemeit reá vetette … .
Aztán …

Aztán elszürkült az ég. Villámok cikáztak, s a felhő cseppjei a földre lehulltak.
Nyakamba ömlött a sok víz, szememen is csorgott, sajna a varázslat csak eddig tartott. Salamon újra a gyűrűre hajtott.
Bizony felébredtem a nagy dörgésre s lére. S ha tetszett, ha nem, menekültem a rétre.
Pár perc, ennyi volt csupán s nézhettem magam elé sután. A nap előbújt, szórta a sugarat, kettős szivárvány tartotta a kapukat. Szájtátva néztem e ritka jelenséget, beborította a földkerekséget. Aztán mind lassabban és lassabban peregtek a cseppek.
Elenyészett a mesebeli látvány. A méhek szárnyán visszatükrözött még a szivárvány. Szárították, lengették, nyitották meg csukták, a teljes száradást beszélgetve várták. Látszott a szájukon, hogy ki sóhajtott, csak én már nem értettem ki mit óhajtott.

Ó derék Antofil és királynő Szilma Irma hogyan - vajh, hogy folyt tovább életetek sodra?