Meséljetek minden nap!

2010. augusztus 30., hétfő

A gőte meséje



A gőte meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Kárpátokon innen, s a Dunán túl, ott ahol a csengő barackok érnek, volt egy csodálatos, ámbár igen titokzatos kert.
Ebben a kertben az almák pirosan mosolyogtak, a körték ragyogtak a reájuk sugárzó napfénytől. A szilvák meg olyan hamvasak voltak, mintha porcukorba hempergette volna őket valaki. Ahogy mondom csodálatos kert volt. A fű között százszorszépek nyíltak, s a virágok is oly tündöklőek, hogy mindenki csodálattal beszélt róluk. Hanem, ha beszélt is, csak nagyon halkan és suttogva, hogy a kert gazdája meg ne hallja. A kert gazdája Hajnalfény Eol volt, a tündérlány, kinek magányossága kész talány. Egyedül volt szegény, mint az ujjam, azt se tudta a boldogság hol van? Barátai fák és virágok, ilyen fura dolgot ugyan ki látott?
Kimenni nem lehetett e kertből. Nyitját keresheted, kiabálhatsz neveket.
Mondhatod:
- Hahóóóóó!
Válasz helyett csak csend hallható.
Eol egyedül volt, ritkán nevetett, valamit mindig keresett.
Bánatában vigasztalták a levelek és rügyek, felé nyújtogatták a kezüket. Ő pedig kiment a kertbe, annak is a végébe. Ott ábrándozott mindig csak azon, de jó lenne, ha valami történne azon a tavaszon. Sétálgatott ligetből ligetbe, arcát a lombok foglalták keretbe. Álmodozva nézte a felhők játékát, a kerítéshez hurcolta a kislétrát. De odaát semmi se volt, se eleven, se holt.
Most hozzá szállnak a madárkák: három zöldike, két cinke és egy aranymálinkó, kedvesen integet a kert végi házikó. A boldogság érdekes, ha nem érzed védekezz!
Egy farácsos szaletli volt a kerti lak, oda repültek a madarak. Mesebeli kertnek mesebeli háza, hát persze, hogy beszélt, volt szavajárása:
- Kedvesss barrrátomm lépj be! Árnyék ne vetüljön szívedre!! – Ha pedig beléptél, pengve bongva szólt egy dal:” Búdat feledd el hamar!”
Eol szerette ezt a helyet, szívébe ilyenkor reménység érkezett. Szerette a kis tavat is, mely egy fűzfa alatt ringatta fodrait. Csodás tó volt ez is, mint minden e kertben, színét váltogatta minden másodpercben. Aki belenézett, meglátta akit szeretve szeretett, akit néven nevezett. Eol a tópartra érve mindig egy fiúnak képét nézte. Most is ott állt, és a tükörkép felett egy könnycseppet a tóba beleejtett. Ettől az egy csepptől - nem mese, - a vízből kinézett egy gőte. Eol sosem látta még, barátkozva nézte pöttyöskés testét. Az meg huncutul csapott ide-oda a farkával, szúnyogot evett, de nem kanállal. Sőt beszélni is kezdett, hogy meghallgasd van-e hozzá merszed? Nem kell félni persze, mert csak jókat mondott, sose láttál még ilyen fitos orrot.
- Ne sírj, szép Hajnalfény Eol, tudom a nevedet, - egy napon megkérem még a kezedet. - Az utóbbit maga elé mormolta, hangosan eképp folytatta:
- Meglátod minden jóra fordul, mire az estharang hétszer kondul. Csak nézz előbb nyugatra, majd keletre, s tedd a kezed a szívedre. Aztán dúdold el kedvenc dalod, hangod elviszik majd az égi áramlatok.
Eol hallgatott a gőtére s letérdelt a tónak szélére. Megköszörülte torkát, s eldúdolt egy lallát. Előbb halkan, majd erősen szálltak a dallamok a légben: „Reszket a hold a toó vizén, színezüst féényét hiinti szét….”.S ahogy a hangok a vizet súrolták, pattantak ide-oda a színes sziporkák. Senki sem volt lomha, a gőte aztán még ezeket mondta:
- Gyere hozzám minden este és e dalt énekeld te! Te énekeled, én hallgatom, minden jóra fordul majd, azt tudom. De ne feledd, kezed a szívedre tedd!. Nézzél nyugatra és keletre, álom ne hulljon szemedre!
Így is lett, hétszer szólt a dal, hétszer kondult az estharang.
A hetedik este, szeme is álmodva fénylett - az egész kert mind egyfele nézett. Bele a tóba, nohát még ilyet, minden levélnek, ágnak volt pillája, biztos nem néznek hiába. Eol pedig letérdelt, nézett nyugatra, keletre, kis kezét a szívére tette. Torkot köszörült, párat lallázott a vízbe, hogy a gőte megértse. Szépen énekelt, minden életre kelt. „Reszket a hold a toó vizénnn…Színezüst fényét hiinti szééééét…”. – Hhííííí, mi lesz most?! Olyan csend lett, fűszál se rezgett, feljött a holdnak sarlója, szétáradt a kongó harang hangja. A víz, mint mindig, fodrozódni kezdett, jöttek a körök és hullámok, gőte helyett egy ifjút látok? S mintha ez természetes lenne, erős karját felemelte. Intett néhányat, majd meghajolt mélyen, Eol boldogságot érzett a szívében.
Kikelt a tóból, próbálta a lábát, megmasszírozta a karját, meg a vállát. Lerázta a vizet, minden bizonnyal királynak nézheted. Inge fehér, haja fekete, többet nem lesz tó mélyén fekhelye.
Meg is szólalt egy kis torokköszörülés után, hangja mégse hangzott sután.
Megtudta Eol miért került a tóba be gőtebőrbe kedvese. Milyen gonosz átok tartotta fogva, nem törhette azt szét sem buzogány, sem kopja. Egyetlen nyitja volt az átkos szónak, befuccsolt az minden jónak. Hétszer kellett bizonyítva lenni, hogy a szeretetet nem lehet feledni. Hét harangszós este egyformán érezni, jobbkezet dobogó szívére tenni. Keménynek kellett lennie az átokrombolónak, mint a legkeményebb vasgolyónak. Ha az akarat el-tán-to-rít-ha-tó, a gőte hazája örökre a tó. Hanem nem így végződött lám ez a mese se, a Gőtét megmentette kedvese. Kitartó volt, hűséges és lankadatlan, törhetett szét a varázs azon nyomban.
Mesebeli kertben, mesebeli vég, csudásan ragyogott felettük az ég. Eol ámulattal nézte, ahogy az ifjú elindult feléje. Ő is mozdult, - észre se vette, hogy lép - s a kinyújtott kézbe beletette kezét.
Forgott, pörgött a világ vele, s mi elveszett, megkerült egyszerre. Íme a Föld, megérkezett, fák bólogattak a kerítés megett.

A kitartás erős fonál,
Aki keres, az talál.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...

GoldenBlog